Nem kergetek olyan reményeket, hogy egy szusszra képes leszek megirni ezt a posztot, miközben Lőrinc ébren van, most ugyan éppen az apjával tekeregnek, de ilyenkor azért elég hamar elő szokott kerülni. 
A laptopomat lerántotta a gyerek az ágyról, igy András ősrégi, 150 tonnás, de stabilan működő HP laptopját bitorlom, mert az enyém tápkábele tönkrement. (Hálát adok a Jóistennek, hogy csak az). Ezen viszont nincs hosszú i. Vagy még nem találtam meg.

Szóval elindultunk. Pénteki indulást terveztünk, Lőrinc 11 órás alvása körül, de már 10-kor kristálytisztán, de tényleg teljesen tisztán látszott, hogy örüljünk, ha még aznap sikerül az indulás. Mert még posta, még venni ezt meg azt, elvinni a szemetet a hulladékszigetre, feltenni a bicikliket, besakkozni a cuccokat... amiből ugye nem lehetett túl sok, hiszen azt akartuk, hogy letesszük az autót Bécsnél, és utána indulunk. Én közben néztem az időjárás-jelentést, késő délutánra Ausztriába szakadó esőt igértek, és akármennyire reménykedtem, hogy ez csak a szokásos ijesztgetés, amiből a végén két bárányfelhő lesz, fennállt az esélye, hogy délután már nem tudunk biciklire ülni. Pedig én úgy képzeltem, hogy az unokatesómék háza előtt letesszük egy hétre az autót a Wiener waldban, majd megyünk az első szállásunkra, ami onnan 30 km-re van, és előre lefoglaltam, nehogy hoppon maradjunk. 

Igy képzeltem. Ehhez képest persze, hogy szakadt az eső, persze, hogy nem jól emlékeztem az unokatesómék cimére - elérhetőség semmi, persze, hogy nem ismertem fel a házat, miért is ismertem volna 15 év után, persze, hogy negyed 6 volt, mire odaértünk. Úgyhogy vissza az autóba, és a maradék harminc kilómétert is autóval tettük meg, szégyen ide, szégyen oda. Közben titokban hálát adtam az Istennek az esőért, mert a térképen nem látszott olyan tisztán, hogy a Bécsi erdő lényegében egy kurvanagy hegy, amin egy szűk kétsávos út szerpentinezik át, szerényen vezetgetve a Bécsből nyugatra tartó forgalom jelentős részét. Elképzeltem magunkat, ahogy bicajjal, utánfutóval felfelé tekerünk... szóval jó volt az az eső. 

Az első szállásunk egy kevéssé festői helyen volt, végül itt is hagytuk az autót egész hétre, egy végtelenül kedves néninél. Rájöttem, hogy minden kis településnek van honlapja, és minden honlapon van szállás menüpont, ahol lehet magánszállásokat találni. Persze az itteni magánszállások százszor jobb minőségűek, mint otthon, cserébe 50 Euró kettőnknek, igaz, reggelivel. Hát jó, sóhajtottam, beszoroztam a tervezett napokkal, letöröltem a veritéket a homlokomról, és kerestem előre néhány szálláshelyet, nagyjából 60 km-es távolságokra. Ezeket kiirtam egy kis piros füzetbe, ami innentől a bibliánk lett. És amiből Lóci kedves szórakozása szerint időnként lapokat tépett ki. Oda nem mentünk aludni. 
Szóval az első szállás egy parasztház volt, mindennel, ami oda való, tyúkok, kacsák, kutya, és persze ma-la-cok. Ez azért fontos, mert most láttam először Lőrincet remegve, zokogva félni, először az apja karjában, majd (mégiscsak én vagyok az ANYUKÁJA, majd nálam nem fog félni) az én karomban is. A malacok ugyanis olimpiát megszégyenitő versenyfutásba kezdtek a karám széléhez, ételt remélve, ettől aztán Lőrinc úgy berezelt, de ÚGY, hogy a baromfiudvar másik oldaláig kellett közös erővel menekülnünk, hogy megnyugodjon. Onnan méregette bizalmatlanul a malacólat, minden eshetőségre felkészülve. 

Másnap aztán elindultunk. Iszonyú reggeli után (szerintem mindent megettünk, ami ehető volt a néni konyhájában), feltankolva szendvicsekkel, a néni szilvájával, és a puha babalabdával, amit a néni unokája használt. Eddig. Most már Lócesz. Hatvan kilométert terveztünk, de közben meg akartuk nézni Kremst is. Én lefoglaltam az esti szállást Spitzben, ahová este hét-nyolc között meg kellett érkezni. Na az ilyen mindig nyomasztó, mert ugye ha bármi elcsúszik - és miért ne csúszna - akkor ugrik a szállás. Mert persze azért ha az ember szedret lát az út szélén, akkor megáll legelészni, meg kell nézni a duzzasztógátat, az atomerőműnek épült, végül valami más erőműként dolgozó épületet, az óriási napelemeket és a 10. századi templomot is. És ha egyszer kivesszük a gyereket, akkor másfél óráig nem és nem és nem lehet visszatenni az utánfutóba. Szerencsére Krems szép nagy óvárossal rendelkezett, számos lépcsővel (aki lépcsőzött már 1 évessel... minden szál hajamat kitéptem, mire felérkeztünk a templomhoz), egy Müllerrel (hajhhhhh.... persze otthagytam a bankkártyámat - ööööö nemminthavásároltam volna BÁRMIT IS - három nap múlva vettem észre, hazafelé meglett hálistennek), és egy Nordsee-vel, ami viszont éppen zárt, mikor odaértünk, úgyhogy András csak éppen két lazacos szendvicset tudott felmarkolni, nagy bánatára. Annak a felét is meg kellett etetni csipeszkével, mert ugye kóstolja meg az élet JÓ dolgait. Szerintem pazarlás. Hát nem? De. 

Ez szombaton volt, ekkor kellett volna rájönnünk, de persze csak sokkal-sokkal később, nagyjából kedden fogtuk fel, hogy itt teljesen más nyitvatartással működnek a boltok, mint otthon, fél hétkor bezárnak a szupermarketek, a nagy helyeken büszkén fél nyolcig is vásárolhatsz, aztán kész, vége, még tán nyolcig kapsz valamit a benzinkúton, a helyiek mély megvetésétől övezve. Tudom, ez a vidéki romantika, ahol még béke van és lassabb a tempó, nem rohanunk, mindennek megvan a maga ideje, a vásárlásé például nem az öreg este, és ha elfelejtettél kellő mennyiségű felvágottat venni, vagy - urambocsá - nem akarsz reggel másnap délig kitartó kaját bepakolva biciklizni, akkor rajtavesztettél, barátom, mert Ausztriában csupa jólszervezett ember lakik. Akik nem mi vagyunk. Andrást az egész projekt végtelenül hidegen hagyja, ő azt eszik, ami van, ha nincs, akkor nem eszik és kész. Nem úgy én. Hörcsög módjára táraztam be a különböző tipusú életmentő élelmiszereket, és min-den boltba bementem, ami az utunkba akadt, mert hátha ugyebár nem lesz már több fél hétig. Akkor voltam nyugodt, ha volt nálunk mindig egy kenyér, valami felvágott, kockasajt (nem olvad szét, magyarországról importáltunk laktózmentest), valami könnyen kézbenyomható kifli a gyereknek, valami csoki életmentőnek valamint lájtkóla. (Ne kérdezd. Igy indul a reggel.)

Szóval az étel megszervezése hamarosan az egyes számú problémává avanzsált nálam, és az egyes számú veszekedés-forrássá. Aztán az eső-probléma letaszitotta a trónról, de azért végig dobogós maradt.  

Mert esett is az eső. Ahogy egyre jobb és jobb lett az idő az első három napban, úgy hagyott alább az éberségem, meg persze nehézkes is volt internetet találni (naná, ahol fél hétkor bezárnak a boltok, ott örülj, ha edge gyorsaságú internet ketyeg, úgyhogy hiába volt András korlátlan internete, épphogy a szállás megszervezésére volt időm.), szóval akkor döbbentünk rá, hogy két nap esőzés jön, amikor már ott is volt. Semmi gond, ez a spontán biciklitúrák szépsége - ismételgettem magamban mantraként. Csakhogy egy egyévessel beragadni egy kis szobába, ahol csak egy ágy van meg egy asztal, azt a leggonoszabb ellenségemnek se kivánom. Szóval eldöntöttük, hogy eljövünk, kerestem egy szállást, ahol van tér, és egy esőszünetben elszöktünk. 

Muhahahaha ez marha idillien hangzott, valójában ugyanis halvány surranós fingunk nem volt arról, hova menjünk, és mit is jelent az, hogy legyen a szálláson TÉR?!? Nyilván nem tudtunk megfizetni egy négycsillagos wellness szállót, még ha meg is találtam volna őket a négycsillagos edge sebességű internetünkkel, úgyhogy pazar ötlettől vezérelve bevonultam Enns városka tourist információjába, elmondtam a problémámat, és ráállitottam a nagyon kedves hölgyet a megoldásra. Ő keresgélt, én fikáztam. Legyen kb. 20-25 km-re. De merre? Bármerre. BÁRMERRE????? (Ezt tourist információsként képtelenség értelmezni). Igen, bármerre, nem szempont. Legyen hely rohangálni a gyereknek. ... Erre hogy keressek rá??
Na ezt én se tudtam. Fú talált egy medencést! Na innen tudtam, hogy nincs gyereke, inkább a halál, mint egy medence, plusz ugye ha esik és hideg van, mi értelme. Ja, és persze legyen olcsó. Vagy legalább ne rettenetesen drága. Ezt is bevallottam a nőnek, de persze egy osztrák számára mást jelent az olcsó, mint egy magyar számára. 

Végül rettenetesen büszke voltam magamra, mert találtam egy lovas tanyát, ahol viszonylag elfogadhatóan együtt volt minden feltétel. Persze a hegy tetején, de hol érdekelt ez engem akkor már..? Volt hely, másfélszer drágább, mint eddig a szállásaink, de kit érdekel, csak menjünk már. Voltak lovak, almafák sok-sok lehullott almával, kacsák, libák, kutyák, ganészag, lépcsők, német tévéadók, szóval minden, ami kell. Azt hiszed, wifi is volt? hahaha. Vagyis hát... végülis volt... ha felmegyünk a második emeletre, a fenti, nem használt nagyterem egy bizonyos bárszékére felülve, a bárpultra egy bizonyos helyre letéve a tabletet, volt. Azért ezt nem nevezném SZÉLES sávnak. 

Másnap délelőtt is kitartóan szakadt, a háziasszonyunk biztositott róla, hogy délután is ugyanigy fog, úgyhogy jobbnak láttuk még egy napot maradni. (András hálás lehetett az összehörcsögösködött kajáért, ugyanis a legközelebbi bolt akár a holdon is lehetett volna, és az is lehet, hogy tényleg ott volt). 

Harmadnap viszont, csütörtökön napsütésre ébredtünk, és tőlünk telhető rekordsebességgel, fél 11-re lezavartuk a reggeli köröket, és elindultunk. Melkig akartunk eljutni, ami kb. 70 km volt, András aggódott is rendesen. De a szerencse mellénk állt, hátszél segitett, nomeg az, hogy András MINDENKÉPPEN be akart menni Willendorfba, hogy a múzeum-shopban vásároljon egy Vénusz-figurát magának. (A kultúra legmagasabb foka, mentségünkre az eredeti vénusz-szobor Bécsben található, és igazán elhanyagolható méretekkel rendelkezik, szóval gyakorlatilag fölösleges megnézni hehe). Mindenesetre azt már az odafelé úton kideritettük, hogy 12-2-ig a múzeum zárva van, úgyhogy az első 25 km-t olyan tempóban tettük meg, hogy a végén komolyan vártam az aranyérmet. Viszont 12 előtt 5 perccel megérkeztünk, és megszereztük a szajrét. Aki most rosszindulatúan számol, hogy másfél óra alatt 25 km nem is olyan sok, figyelmébe ajánlanám, hogy azért az elején mégiscsak be kellett menni a helyi boltba, mert hátha mostantól Bécsig nincs több bolt, és ÉHEN HALUNK. Erre végül nem került sor. 

Melkben gyorsan megegyeztünk, hogy nem megyünk be az apátságba, viszont itt ettünk másodszor meleg ételt a kirándulásunkon, egy wifon tipusú zacskós tésztát, bár nem kinai, hanem paradicsomos és gombás izesitésben. Mennyei volt. 

____________

Szolgálati közlemény: András és Lőrinc elmentek az augusztus 20-ai tüzijátékot nézni, aminek nagyjából most vége van, úgyhogy itt berekesztem a beszámolót. 

A greini kastély 

és a templom Spitzben - nagyon büszke voltam, mert a mise több, mint háromnegyedét elértük!