Szeretném azt mondani, hogy foggalmam sincs, hogy hagytam abba a blogírást, hogy elsodort az élet, hogy már nem volt időm, hiszen nőnek-cseperednek a gyerekek... és ez mind igaz, de...  ahogy az lenni szokott, ez a féligazság. A teljes az, hogy az elmúlt két év nem volt könnyű. Egyébként benne élve nem volt vészes, csak visszanézve kicsit rémisztő, mi minden volt. Vártunk babát... aki nem érkezett meg hozzánk. Aztán vártunk újra, de... ő sem született meg a családunkba, csak a szívünkbe. Ez a második volt a keményebb, nehezen kászálódtam fel belőle. 
De utána...

Utána el kellett dönteni, tényleg akarunk-e, de igazán, de annyira nagyon, hogy ezt is elvállaljuk (mondjuk gondolkodhattunk volna előbb is ezen, juteszembe az utólag okosak klubjának oszlopos tagjaként), vagy jó lesz így is, két gyönyörű kisfiúnkkal, és visszamegyek dolgozni most már tényleg teljesen, nem csak átmenetileg, hanem végleg, esetleg valamilyen állami állásba... majdnem vissza is mentem, örültem is neki, de aztán mégis máshogy döntöttünk. Kicsit besegített a gázáremelés körüli őrületes para és az állami munkáltatók befenyítése, de csak kicsit. És utána... 

Utána megérkezett Annaróza. Először csak tudtuk, hogy majd érkezni fog VALAKI, aztán már a gyerekek is tudták, de nem akartam a világnak elkiabálni, utána a világnak azon része, aki nap-mint-nap lát, már egész biztosan tudta, látta, hogy VALAKI úton van, és lassacskán az is biztos lett, hogy ez a valaki bizony egy kislány... A nevét csak egész későn, bőven a harmadik trimeszterben találtuk ki (aki ismer minket tudja, hogy egetrengető, "sohatöbbetnembeszélekveled" típusú eszmecserék eredményeképp), és március 31-én, Húsvét vasárnapján megérkezett hozzánk a maga hús-vér, rózsás, dundi, egészséges, kicsattanó valóságában. 

A várandósság alatt nem akartam írni, de ha akartam volna, se tudtam volna, ugyanis 43 évesen megismerkedtem a TERHESSÉGI CUKORBETEGSÉG csodájával, ami leginkább egy folytatásos horrorfilmhez hasonlít, ha engem kérdeztek. Az elején azt mondták, egy nagyjábóli diéta elég lesz, nem kell "túlizgulni". Hogy a nem túlizgulós nagyjábóli diétából mikor és hogy lett az, amikor darabra kimérem és fél-be-vá-gom az áfonyaszemeket, hogy pontosan annyi ch legyen és se több, se kevesebb a tízóraimban, azt nem tudom, de így történt, és így lett a decembertől március végéig tartó időszak életem leghosszabb három és fél hónapja. Ez a folyamatos tervezés-vásárlás-mérés-főzés-vércukormérés őrület vette el az időm 90 százalékát, és az agyi kapacitásom teljes egészét. Máig nem tudom, Csáky-csakmégbekapomezt-a-kisfalat-izét Krisztina hogy bírta betartani, hogy étkezéseken kívül egyetlen falat nem sok, annyi ne menjen le, és kizárólag diétakompatibilis dolgokat egyek, de megcsináltam, amiért igazságtalanság, hogy nem kap az ember valami köztársasági nagykeresztet a végén, biztos többet tettem érte, mint akik szokták kapni. 

Annaróza 6 hetes most, irtó édes és nyugodt baba, ismerkedik velünk és a világgal, és persze... a tesóival. 

Lőrinc nagyfiúsan veszi az akadályokat, kicsit néha nyűgös, amiért az esti elalváskor időnként nem alhat velem, mert pont Annirózit kell csucsujgatni, de majomszülőkként ezt is megoldottuk, most Annaróza és a mama közösen fel-má-szik a galériaágyra, és így olvasok Lőrincnek, és vagyok vele, amíg el nem alszik. Namost ezt ízlelgessük kicsit, mert ez egy fantasztikum, amit kifejlesztettünk. 1.) Apa becipeli a fellépőt. 2.) anya felmegy a felső ágyra. 3.) Apa Annarózát fogva egyik kezében, erősen kapaszkodva a másik kezével, keres egy stabil pontot a fellépőn 4.) feladja Annarózát a felső ágyra, 5.) megtörli gyöngyöző homlokát. A leszálláskor ugyanez fordítva. 
Zsiga altatása csak Zsiga személyiségével van megfűszerezve, akinek az akarata olyan, mint a vas, nem, olyan, mint a vasba ágyazott gyémánt, és ha bármit a fejébe vesz, akkor végünk van, ő abból egyetlen centit sem enged, semmilyen megfélemlítés, zsarolás vagy lekenyerzés nem működik. Annarózát egyébként nagyon szereti, szívesen dédelgeti, csak hát... hogy hogy nem a dédelgetések nagyjából a fele végül a pofazacskók pofozgatásába, csipkedésébe, szemének erőszakos kifeszegetésébe, fejecskéje ütögetésbe torkollik, úgyhogy anyai lelkem minden rezdülésével készen állok leválasztani őt a csecsemő lányomról még az előtt, hogy ő választaná le Annaróza valamelyik testrészét. 

Mielőtt Annikarózika megérkezett a maga fizikai valójában, úgy gondoltam, hogy amíg ő maga nem nő bele a csillámpónis-rózsaszíntüllszoknyás korszakba, tökéletesen meg fog felelni az a ruhatár, amit elraktunk a szekrénybe Zsiga babakorában, remélve a boldog jövőt. 
Nos, ez az elképzelésem pontosan addig tartotta magát, amikor hazajöttünk a kórházból (a János szülészetéről ellopott kölcsönvett rózsaszín rugdalózóban), és 
1.) rájöttünk, hogy az 56os ruhakészlet sajnos ismeretlen helyen tartózkodik a lakásunkban
2.) felismertem, hogy amennyiben nem adok valami rózsaszínt a gyerekemre, akkor egészen biztosan kisfiúnak fogja nézni mindenki, de legfőképpen és legszomorúbban ÉN MAGAM

úgyhogy a harmadik lekisfiamozás után négy perccel megvásároltam egy másik elgyötört anyukától egy szett 56-os ruhácskát pompás lányos színekben, és ezzel eldőlt, hogy a gondosan rakosgatott holmik 90%át dobhatjuk is ki a fenébe. 

Ugyanezen a ponton kijelenteném, hogy én természetesen a terhesség előtti ruháimban lejtettem ki a szülészetről (NEM!), és azóta is minden ruhám tökéletesen jó rám (muhahaha), és a nyári bikiniszezonra bombaformában leszek (pfff). Csak jelzem, hogy ha valaki, BÁRKI meg meri kérdezni, hogy akkor biztos nem híztam sokat, ha egyszer tartanom kellett a kőkemény szénhidrátdiétát, annak kitekerem a nyakát. Csak egyszer számoltam meg, mennyi kalóriát viszek be egy átlagos étkezéssel, hogy kellő zsír meg fehérje bemenjen, ami lassítja a szénhidrátfelszívódást, ezen egy alkalommal infarktust kaptam és soha többé nem tettem ilyet. 

És a szoptatás se fogyaszt. Egyáltalán. 
És a cukimuki gyerekágyas torna sem, amire befizettem. Pénzért. De mondjuk nem ezért fizettem be, ennyire én se vagyok idióta, de ettől még frusztráló, hogy rászánod az időt, tornázol, és csak a hátaddal történik valami. 

Nem baj, ezzel kapcsolatban zen attitűdöt igyekszem felvenni, eddig mindig egy évig tartott visszanyerni a korábbi súlyomat, hát majd most is jó lesz nekem jövő nyáron normálisan kinézni. 
De azért álljon itt Zsigumigu tegnapi bájos bókja: 
Megnéztünk egy játszótéri anyukát, akinek óriási terhespocakja volt. 
Elmerengtem mélázva, és mondom Zsigának: 
-emlékszel, mikor nekem ilyen nagy pocakom volt? (Bólogat). - Nem fura, hogy milyen nagy hasam lett, aztán hogy el is tűnt? 

Zsiga: azért még mindig elég nagy a hasad!

köszike. 

Nem írtam róla, mert nem volt időm, mert minden más is volt, de leginkább azért, mert asszem még nem vagyunk túl a megrázkódtatáson, amit az iskolakezdés jelentett a családunknak. 
Lőrinc nagyon várta, nagyon lelkes volt, boldogan indult szeptember elsején. Felkészültünk, rálendültünk - ami részemről 17 darab papírbolt-látogatást jelentett, egy OCD-st megszégyenítő kipipálós-jegyzetelős rendszerrel és számos megmosolyogtató segítségkérő üzenettel a szülői listára (úgyis, mint: a 10 pár ugyanolyan gomb ténylegesen 10 pár ugyanolyan gomb, vagy csak páronként legyenek ugyanolyanok, de a párok egymástól különbözzenek - hülye kérdés? Szerintem nem). Szóval agyilag én is egy iskolába lépő 7 éves szintjére zsugorodtam, legszívesebben a tanítónénit állandóan hívogatva vásároltam volna, majd mindezeket a dolgokat becsomagoltam a megfelelő, szintén listán szereplő dobozokba (vajon ezt az SZMK veszi meg, vagy ezt már mi?), hogy aztán két héttel később rájöjjek, hogy egyáltalán nem oda kellett volna csomagolni, és például a hegyező, amit naponta használ a gyerek, a technika dobozban kuksol a szekrényben, ellenben viszont semmilyen eszközöm nincs arra, hogy onnan kinyerjem és betegyem a tolltartóba, mert NEM  MEHETEK BE a terembe, de még az épületbe sem a COVID óta.

Azon is izgultam, hogy talál Lőrinc barátokat, ugyanis már az első szülőin, júniusban kiderült, hogy az osztály kétharmada a szomszéd oviba járt és 1, 2 vagy 3 nagyobb testvére jár szintén ebbe az iskolába, lehetőleg egy osztályba, szóval itt kéremszépen kész, kialakult KLIKKEK fogadták az én cuki outsider kisfiamat az első napon. Szerencsére az elején ebből semmit nem érzékelt, csak később jegyezte meg, hogy azért milyen jó lenne, ha ő is ide járt volna óvodába. 

Namost ez az aggodalmam mutatja, hogy nyár végére teljesen elöntött az idegállapot, mert ha egyvalamiben bízhat az ember az életben, akkor az az, hogy Lőrinc feltalálja magát a gyerekek között. Fel is találta. Ugyanis a nulladik pillanattól csatlakozott az iskola informális kártya-börzéjéhez, vagyis a meglevő négy, azaz négyes darab pokémon-kártyájával elkezdett csereberélni az udvaron a többi gyerekkel. Innentől kezdve az iskolai beszámolók kizárólag ezzel foglalkoztak, alig lehetett megtudni, mi más történik az iskolában ezen kívül. 

Sajnos a kártyákat elég hamar, már szeptember folyamán betiltotta két osztályfőnök, mert a gyerekeknek állítólag nagyon elterelte a figyelmét. 
Én személy szerint rosszul vagyok ezektől az általános tiltásoktól, és nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy bólintsak rá a kisfiam csempész-terveire és ne bátorítsam ebben. Nem akarom, hogy kipécézzék a tanárok, de magamban azért idióta dolognak tartom, hogy betiltanak egy játékot, csak mert izgatja és foglalkoztatja a gyerekeket. Vegyék el az órán, ne engedjék behozni az osztályterembe (ha már vannak szekrények), vagy ne kerülhessen elő a táskából, annyi ötletem lenne még... na mindegy. Ez kérem az iskola, ahol más szabályok vannak és sokkal szélesebb, nagyobb számú a közösség is. Hiányzik az ovi levegője, na. 

Lassan-lassan beindul az iskola tanulós része, amit Lőrinc már nagyon várt. Külön füzetet nyitott, amibe matematika feladatokat kell írnom, összeadásokat és kivonásokat, és boldogan oldogatja meg őket. A betűket még nem tanulják írni, de azt is borzasztóan várja már. 
Legnagyobb nehézségem amúgy az etetése, ugyanis az első hetekben bebizonyosodott, hogy ez az önellátás dolog Lőrinc fiamnál egyáltalán nem működik. A tízórai-szünetben még nem éhes, ki se nyitja az uzsonnás dobozát. A következő két szünetben ki lehetett menni kártyát cserélgetni vagy focizni, akkor dehogy pazarolta volna az időt evésre. Utána jött az ebédszünet, oda nem vitte a dobozát magával, így vagy evett ebédet vagy nem, attól függően, hogy fogára való volt-e a menza. A későbbi nagy, háromnegyed órás délutáni szüneteket pedig ismét nem akarta étkezéssel tölteni, úgyhogy volt, hogy este úgy jött haza, hogy észre se vette, de reggel óta nem evett. Ilyenkor 5-7-ig folyamatosan etetem őt valamivel, 3-4 vajas-szalámis kenyér után még rántottát kuncsorgott tőlem, igaz annak már csak egy részét ette meg. 
A második héten tehát bekapcsolt a "szaranya-program", elkezdtem átállni arra, hogy olyasmiket adjak neki, amit biztos megeszik, de legalább megkóstol. Jött a croissant-ok, csavart sajtos rudak, csokis péksütemények és fánkok szörnyű időszaka. Mellé 1 vagy két műzliszelet arra az esetre, ha az ebéd teljes egészében elfogadhatatlan a számára. Már csak a kuncsorgó osztálytársak éhes hordája ellen kellett felvérteznem a kisfiamat, és innentől fogva legalább azt tudtam, hogy ha nem is a legideálisabb táplálékot, de legalább VALAMIT eszik a gyermek. 
fájdalmas változás ez egyébként: semmilyen módon, de tényleg abszolút semmilyen eszközzel nem tudom őt rávenni, hogy egyen, vagy igyon az iskolában, ha ő nem óhajtja. Tudom, tudom, rutinos anyukák most mosolyognak, nekem ez új és fájdalmas tapasztalat, újabb lépcső a szeparáció rögös útjain. 

Mindeközben Zsiga....

Köszöni jól van. Jár óvodába, szereti is tulajdonképpen, de.... 
És itt ez a DE. 
Zsigával az élet az óvoda kezdete óta mondhatni nem kiegyensúlyozott. Az óvodában tökéletesen alkalmazkodik, mármint ha nem tart "bepisilős napot" - nem viccelek, múlt héten 5 pisis nadrágot vittem haza egy nap, ami konkrétan azt jelenti, hogy egész álló nap sztrájkolt - de otthon.... Semmi, és semminek az ellenkezője sem jó. Vidáman kisétál reggel a szobájából, majd a készülődés, öltözködés minden-egyes-lépésénél valami mást akar. És ordít. És nem jó. És hagyjam békén. És nem jön, és egyébként se jön óvodába. A hazafelé jövetelkor ugyanez. A nyakamba ugrik ("édes anyukám nagyon szeretlek"), majd innentől mintha egy másik kisfiúvá változna titokban, ordít, csipked, nem akar jönni, nem akar menni, ne nyissam ki az ajtót, mert ő, de megsértődik, amikor nem éri fel, leveti magát a földre, vagy elduzzog valamelyik bokor mögé (lehetőleg akkor, amikor legjobban sietünk), ő nem jön. "De Zsiga, azt kérted, vegyünk süteményt, ahhoz el kell menni a sarki boltba". "Nem! Nem megyek veled!" Vagy rosszabb napokon csak egy "hörrrrrr"-szerű morgás. Megszámlálhatatlan métert (vagy kilométert) cipeltem már így, közben veszekedve, haragudva, harapásokat elkerülve, rámordulva, vígasztalva. A jó ég tudja mitől változik meg aztán az állapota, de egyszercsak aztán visszavált, és mintha mi sem történt volna cseveg, részt vesz a dolgokban, várja a süteményt (amit ugye nem vettünk meg a szörnyű ordítozása és hisztije miatt). És mikor nincs sütemény, da capo al fine. 
Namost én még csak elboldogulnék Zsiga hangulataival, főleg, mivel emlékezni vélek egy másik kisfiúra, aki pontosan ugyanilyen háborúkat folytatott velünk az óvodakezdés hónapjaiban, de említett "másik kisfiú" azonban frászt kap az öccsétől, elviselhetetlenül idegesíti ez a viselkedés, és úgy döntött, hogy beszáll Zsigmond megnevelésébe. Úgyhogy ha én rámordulok Zsigára, ő sokkal jobban rámordul, ha én engednék, ő nem enged, hanem még szigorúbb következményeket lenget be "akkor itthagyunk", "akkor többet nem veszünk neked csokis fánkot", stb. 
Legutóbb már rászóltam, mondtam neki, hogy hagyd abba az öcséd nevelését, én vagyok az anyukája, majd én veszekszem vele, neked nem kell ezt csinálni. 
Erre Lőrinc velősen összefoglalta véleményét: 
De én komolyabban tudom mondani. 

hja kérem, jó egy férfi a házban. 

Leírom, mert azt mondják az internet nem felejt, én pedig tuti fix, de tényleg halál biztos, hogy el fogom felejteni, hogy milyen elképesztően cuki és egyben hajtépően, horrorisztikusan, megatronisztikusan idegesítő Zsiga mostanában. 

Egyetlen szerencsém, hogy visszaolvastam a blogot, és megtaláltam a Lőrinc 3 és kevéséves koráról írt bejegyzéseimet, és elmondhatom, hogy igazából copy-paste-elhetném az egyes bekezdéseimet, mert PONTOSAN ugyanaz történik. Szerintem a szó "dackorszak" még csak véletlenül se írja le azt a horrort, amit ezek a kis disznók tudnak művelni. 

Az első fegyver a váratlanság. Bármikor, bármilyen békés, nyugodt, összebújós helyzetben ki tud törni a vihar. Rosszul lapoztad a Bogyó és Babócát? Túl gyorsan mentél le a lépcsőn és ő 3 lépcsőfokot lemaradt? Nem hajszálpontosan azt a méretű falatot kínáltad neki az almából, amit ő szeretett volna, véged van. Nevezett gyermek nem csak ordít, legörbülő szájacskával sír, hanem azonnal beszűntet minden együttműködést veled, úgyhogy vagy lebirkózod és színtiszta erővel benyomod a gyerekülésbe/felpréseled rá a ruhát/lenyomod a torkán az ételt, vagy felejtsd el a nagyratörő terveidet, hogy például még a délelőtt el tudnál indulni. 

Második fegyver a kiszámíthatatlanság. Öt perce az volt a baj, hogy feladtad rá a cipőt, ezért ordítva, fetrengve lerúgta? Nem baj barátom, most viszont az a baj, hogy nem adtad fel, pedig ő egy kicsi baba, akinek fel kell adni. Délelőtt autóval akart menni mindenáron? ETTŐL MÉG MOST értsd meg szó sem lehet az autóról. Mindegy hová megyünk, ő gyalog, esetleg kismotorral. De ha a kismotort ajánlod fel első körben, akkor valószínűleg kizárólag az autó. Mindegy, hogy a 100 méterre levő kisjátszótérre mennénk. Egyébként egy ideje van egy gyanúm, hogy ki-vár-ja, amíg én elmondom a saját javaslatomat, és arra vágja rá élvezettel, hogy NEM. 

Harmadik fegyver a logikátlanság. ANNYIRA biztos vagy benne, hogy ennek örülni fog, mert egy isteni szelet tortát hoztál neki, de mivel az első falatot úgy vágtad le a villával, hogy... - nem pontosan tudom egyébként mi volt a baj, de valamit nagggyon nagyon elrontottam -  akkor képes a teljes, egyébként imádott tortát otthagyni, vagy - szélsőséges esetben földhöz vágni. 

Az új játékot, ami eltörhet... az innivalót, amit most könyörgött ki... a bögréjét, amire büszke amúgy, hogy ugyanolyan van neki, mint a Lőrincnek...

Mindezek folyományaként úgy mozgok körülötte, mint egy diktátor körül a hívei, akik sose tudhatják, mikor áll meg a házuk előtt egy nagy fekete autó...

Leghatásosabb fegyvere egyébként a szeretetmegvonás. Mindenki ismeri a pszichológiai tankönyveket, ahol a szülőknek a lelkére csomózzák, hogy nehogy, de tényleg semmilyen körülmények között ne használjanak szeretetmegvonást a gyermek szabályozására, mert zsenge lelke visszafordíthatatlan károkat fog elszenvedni? Na szerintem Zsiga titokban elolvasta ezeket a könyveket és fegyverként használja őket, más magyarázat nincs a tökéletes pszichológiai hadviselésre, amit művel. "Nagyon szeretlek édes anyukám", mondja édeskedve és a nyakam köré fonja a karját, de csak azért, hogy tíz perc múlva az egyik fent leírt helyzet közepén a szemembe vágja: "én téged nem is szeretlek, én most már csak apát szeretem!" Pszichológus vagyok, azt hinnéd fel vagyok vértezve ezekkel a mondatokkal szemben, ráadásul természetesen egy pillanatig sem veszem komolyan őket, de... mégis... na... működik. 

 Az óvónénik egyébként nagyon barátságosan kezelik a helyzetet, türelmesek a kis diktátorral, és igyekeznek a határtartás és rugalmasság között lavírozni, de főleg - azt hiszem - próbálnak nem hangosan röhögni, amikor a három évesemmel a következő párbeszéd játszódik le udvarra lemenet:

- Fogd meg a nagyobb csoporttárs kezét Zsiga!
- Nem fogom meg, én csak Ákoska kezét fogom meg. 
- De vele nem lehetsz párban, mert ő is kiscsoportos, akkor gyere, fogd meg az én kezemet. 
- Na a te kezedet meg FŐLEG nem fogom meg!

Amúgy mára (most már több, mint egy hete jár óvodába) kezd leesni neki, hogy tényleg minden nap, de minden EGYES nap be kell járni, így ma már kérte az apját, aki viszi őt reggelente, hogy "maradj velem egész nap"! Kis pofám... aztán kiderült, hogy aznap gyurmázás van, ami érdkelte, és egész vidáman betrappolt. 

...négy hét egybefüggő nyaralás alatt 4 napot voltunk magunkban. Egyébként állandóan volt velünk legalább 1 unokatestvér, de inkább kettő vagy három, egy ismerős család a gyerekével, de legalább az alsóörsi szomszéd gyerekek bejártak hozzánk, vagy összeszaladtunk az ovistársakkal. Lőrinc képtelen magában elképzelni a nyaralást, unja magát, unja a strandot, a tengerpartot, a játszóteret, ha nincs ott pajtás. 

A nyaralás egy pontján derengeni kezdett, hogy egyébként más gyerekek is valószínű így vannak ezzel, csak más szülők nem feltétlen dőlnek be ennek - nos mi igen. 
A nagyobb unokatestvérek (a legidősebbek már 16-18 évesek voltak, akik megfordulak nálunk) igazi segítségek egyébként, figyelnek Zsigára, adnak inni, elteszik a bevásárlást, ha kérem, DE a negyedik napon úgy éreztem magam, mint egy kapitány, aki a hajót vezérli: FELKELÉS, KENŐCKÖDÉS, SZENDVICSKÉSZÍTÉS, MENJ EL PISILNI, TEDD ÖSSZE A STRANDCUCCOD, TÖLTSD MEG A KULACSOD - ilyen vezényszavakkal irányítottam a legénységet, több, vagy kevesebb sikerrel.

Zsiga már nagyon ügyesen részt vesz a programokban, kicsit túl ügyesen is néha, varázslatos sebességgel képes eltűnni az ember lába mellől, főleg, ha megbántódik. 
A gyülekezeti táborban bement már a saját csoportjába, ahol pöttömkének számított, de már befogadták. Örömmel játszott a többi gyerekkel, de egyszercsak, a csoportidő kellős közepén látom ám, hogy kint csámborog teljesen egyedül a parkban. Kiszaladtam hozzá, és elmesélte nagy dühösen, hogy találkozott Lőrinccel, aki a saját csoportjával éppen dinnyét evett, és kért tőle a dinnyéjéből, de Lőrinc nem adott. Erre ő sértetten elvonult, persze nem szólt a csoportvezetőinek, akik nem vették észre, hogy lelépett. 
A megsértődés egyébként örök és hatalmas fegyvere, amivel - most úgy látom, a családban elfoglalt helyét betonozza be. Őérte kérem szépen küzdeni kell, az ő kegyeit ki kell érdemelni, neki hízelegni kell, és megbecsülni, ha az ölünkbe bújik. Nagyon ügyes kölyök, meg kell adni. 
Amikor megsértődik, elvonul, be is jelenti, hogy ELMEGYEK VILÁGGÁ, és néha narrálja, hogy "Mama most mondd azt, hogy ne menj világgá" majd boldog kacagással ismétli, hogy de bizony ő elmegy. 
Ma délután együtt játszottunk a szőnyegen, majd én a játék szünetében felálltam, hogy bemenjek a hálószobába, ahol apa elnyúlt az ágyon. 
Zsiga: Ne menj el kérlek!
Én: De csak bemegyek adok egy puszit apának!
Zsiga: De ne menjél! Na jó menjél. 
Ezek után, körülbelül öt perccel később megismételte a jelenetet, de úgy, hogy ő ment a szoba felé, és engem instruált: 
Most mondd, hogy ne menjek!
Én: Ne menjél!
Zs: De csak egy puszit adok apának!
Én: (Most mit mondjak? Hogy ne menjél?)
Zs: (Igen!)
Én: Ne menjél 
Zs: boldog kacagással: De igen! elmegyek egy puszit adni apának!

És ez ismétlődött legalább háromszor. Szinte láttam, ahogy ügyesen igyekszik szabályozni a saját csalódását, hogy elmentem, és fölülkerekedik a helyzeten azzal, hogy ő lesz az, aki itthagy engem, nem ám fordítva!

Hát ő kérem jött. igazából nem volt még hét éves, sőt, fiatalabb egy hónappal, mint Lőrinc. Ellenben ukrán. Beszélt még oroszul. Namármost mi se ukránul, se oroszul. Tehát Gyinyisz, az anyukája, a kábé egyetlen bőröndnyi holmijuk, megszámlálhatatlan nejlonzacskónyi hörcsögként felhalmozott adomány-kaja beköltözött az Ábel szobájába hozzánk. És jött velük Gyinyisz SNI-je. Nem mondtam még? 

Reggel felkelt, első dolga volt, hogy belemászott Lőrinc arcába. Aztán Zsigáéba. Lőrinc hamar megtanulta, hogy "I no!", ami az ő kis nyelvén azt jelentette, hogy én nem akarom. 

Szegény kis Gyinyisz egyébként ha egyedül volt tökéletesen eljátszott a játékokkal, nyugodtan üldögélt a földön akár másfél órán keresztül is (szemben az én két kis vérszívómmal, akik ugyanezt körülbelül negyed óráig bírják), de abban a pillanatban, hogy Lőrinc vagy Zsiga megérkezett, kitört a háború. 

Julia, Gy. anyukája igyekezett mindent megtenni, hogy elhárítsa ezeket a harcokat, tehát nap közben, egészen este 6-ig-hétig prograrmokat keresett és szervezett a kisfiúnak, és kint voltak, ha esett-ha fújt. (Ezúton üzenem az összes segítő önkéntesnek, hogy minden, ukrán menekülteknek szervezett social progam konkrétan az életünket mentette meg). 

Este hazajöttek, és akkor indult az ENSZ-békefenntartás. Kis mesenézés (körülbelül annyi mesét néztek, mint máskor egy év alatt), majd beparancsoltuk őket a szobájukba, és igyekeztünk őrizni a demarkációs vonalakat a partizán-akciókkal szemben. 

Lőrincnek nagyon elege lett egy idő után az egészből, mi pedig igyekeztünk segíteni Juliának, hogy 

1.) rendezze a bizonytalan jogi státuszát, ami abból fakadt, hogy a válását nem jegyezték be az EU-ban
2.) legalább informálódjon rendesen - szegény próbált az ukrán hatóságoktól papírokat kinyerni, nyilván nekik pont erre volt energiájuk a háború kellős közepén - tehát szereztünk mi egy oroszul beszélő családjogi ügyvédet neki
3.) álmodja már meg, hogy mégis mit is szeretne magával kezdeni most, hogy haza nem mehet. 

Nagyon együttéreztem szegénnyel, hogy elképesztő nehéz ebben döntésre jutnia, de végül nem tudtuk kivárni a dolog végét, mikor az összes jogi kérdőjel kitisztult, elkezdtünk neki - vele együtt - más szállást keresni. Így végül hat hétig maradt, és nagyon büszke vagyok magunkra, hogy végső soron nem vesztünk össze vele, és nem is raktuk ki, hanem békében, sőt barátságban váltunk el egymástól. Egyébként ő is a legjobb formáját hozta ezügyben, szóval nagyon örültem, hogy éppen őket hozta hozzánk a szerencse. 

Közben persze mi is ültünk a hullámvasúton, én nézegettem a külföldi városokat, gyűjtöttem az ismerősöket, összeraktam a hivatalos papírjainkat, diplomáimat, orvosi papírokat egy helyre, írtam listát, mit kell vinni, ha gyorsan kell lelépni és csak fél óra van pakolni (bár nem tudom, mit gondoltam, ez milyen forgatókönyv lenne, ennyi idő alatt Debrecenig sem érnek el a tankok, akik... vajon honnan érkeznének, de oké), és csináltunk vészforgatókönyvet, hogy kinek kell először elhagyni az országot (nyilván Ábelnek, aki ellenben harcolni akar(na), ha arra kerül a sor). Eurót vásároltunk. 
Szóval éltünk, mint mindenki más.

A majomhimlő egyelőre még meg sem érintett minket, nem készültem fel a következő (becslésem szerint 18.) Covid hullámra, ellenben bejelentettem magam egyéni vállalkozónak, mert kérem szépen véget ért egy korszak, már nem vagyok GYES-en. 

Itt tartunk most, de tavalyhoz képest idén ültettünk virágokat a teraszra, valamint számos kicsíráztatott babot, amiket nem tudom ki fog locsolni, amíg mi hetekre elutazunk, de őszintén megmondom nem is érdekel. 

Mindennel, ami benne volt. Egészen részletesen nem is tudom leírni, egyrészt hol van az már, másrészt nem is akarok rá igazán közelről emlékezni. 

Januárban nagy reménységeink voltak. 

Februárban elbúcsúztattunk egy kicsi lelkecskét, aki nem nálunk akart megszületni.

Márciusban befogadtunk egy kijevi menekült anyukát a 7 éves fiával. Valamint azt terveztük, hova meneküljünk. 

Áprilisban tovább költöztek tőlünk. Vagy május volt az már?

Májusban élveztük az egyedüllétet a saját lakásunkban, a gyönyörű gyerekeinket, és lassan begyógyultak a sebeink. 

Júniusban ballagott Lőrinc az óvodából, vagyis pont ma, éppen ezt emésztem. Rengeteg változás, rengeteg ránk zúduló élmény. Jön a nyár, már csak két hetet dolgozom. 

És a következő posztban leírom Gyinyiszt. Le én. 

Nehéz a szokásos vidám, könnyed hangnemet megütni, mikor csütörtökön a szomszédban kitört a háború, és őszintén szólva látva Putin elmeállapotát arra számítok, hogy Európát sem kerüli el a háború sokáig. 

Reménykedem, hogy Magyarországon nem lesz hadművelet, de persze ki tudja ezt ebben a percben megmondani. 

A Covid utolsó hulláma elért minket, én biztosan elkaptam, Zsiga is belázasodott pár napra, Lőrincen és Andráson nem sokmindent láttam, remélem csöndben ők is átestek rajta. 

Mostantól a jelenre koncentrálok, és ez a következő, a háborúhoz képest bagatell eseményeket jelenti: 

- Lőrinc hetek óta meg van őrülve, teljesen rá van kattanva valamilyen kis állatra. Egy gyenge pillanatomban január környéként azt mondtam, hogy esetleg már hét éves korára is lehet kisállata (nyilván ilyesmit normál elmeállapotban nem mondtam volna, ha kitartó, hosszú és fáradhatatlan aknamunkát nem végez, ami alatt az idegeim cincálását értem). Azóta hetek óta az állatos könyveit bújja, és a következő lehetőségeket ajánlotta nekünk: kaméleon, gekkó, teknős, papagáj, nyuszi, nyuszi még egyszer, tengerimalac. Ez nagyon nagyvonalúnak hangzik, hangsúlyoznám azonban, hogy egyszerre mindig csak egy és csak egy választási lehetőség van, tehát amikor teknőst akar, akkor a gekkó nem jó, az emlős állat pláne nem, a madarak pedig unalmasak. Én igyekszem legalább fél szemmel a realitást is észben tartani, például hogy a hüllők ÉLŐ BOGARAKAT esznek, tehát akkor nem csak hüllőtartók, hanem tücsök- és sáskatartók is leszünk, ami a háborúnál ugyan lényegesen kevésbé ijesztő, de azért békeidőben elég rémesen hangzik. Most amúgy a nyúlnál járunk, egyelőre belenyugodtam a sorsomba, és levelezünk egy állat-menhellyel is, szándékunk komolyságát bizonyítandó. 

 Zsiga két és háromnegyed éves, gyönyörű mondatokban beszél, válaszékosan, és rengeteg viccet mond, amiket így vezet fel: "mondjak egy érdekes történetet?" 
Családunk legutóbbi kedvence a következő: "találkoztam egy elefánttal, ellöktem a biciklimmel, és hangzavar jött ki a fenekéből!' Az utolsó mondatot már kuncogva, nevetgélve mondja, pontosan érzi, hogy elérkezett a slusszpoénhoz. 
Gyakran költ át mondatokat rímelő (ámde értelmetlen) szavakkal, és nagyon szeret kisbabásan beszélni, Ty-vel, affektálva. 
Viszont elképesztő dührohamokat is képes produkálni, olyanokat, amikre Lőrincnél is emlékeztem 3 éves kor táján, csak akkor a kistesó érkezésére fogtam. Ha nem úgy alakul, ahogy ő akarta, nem pontosan az történik, nem úgy, nem annyira vagy túl annyira, akkor földhöz ver bármit, ami a kezébe akad, még ha tudja is, hogy azért nagyon dühösek leszünk. Nincs biztonságban a telefon, laptop, tablet, itató (ami szétömlik ugyebár), és közben ordít: "most nagyon haragos vagyok!!!" Lőrinccel egy-egy konfliktus időnként elmegy odáig, hogy vöröslő arccal üvölt, próbálja kis szókincsének repertoárjából a legnagyobb sértéseket Lőrinc fejéhez vágni ("nagyon-nagyon buta vagy"), és hosszan-hosszan kell megnyugtatni, ölelgetni, amíg minden ízében remegő kis teste kicsit visszanyeri az uralmat a szimpatikus idegrendszer fölött. 
Persze ez nagyon nehéz ügy, mert közben Lőrinc gyakran valójában csak reagál a kistesó agressziójára, valójában az ő kezéből csavarják ki az izgalmas játékot, vagy túrják ki a jobb ugrálóhelyről, és ő már csak válaszol valami odacsapással, ajtórávágással, vagy valami rafinált verbális visszavágással. 
Olyan vagyok ilyenkor, mint egy ENSZ békefenntartó, aki ha kiteszi a lábát egy pillanatra is, újra fellángol a konfliktus. 

 Szerencsére aztán ki is békülnek, például egy megnyugvásul felkínált túró rudi-kör fölött, és közös játék kezdődik. Zsiga nap közben gyakran hiányolja Lőrincet, már megoldási javaslata is volt erre: "Van egy jó ötletem: legyen az óvoda az én szobámban jóóóó?" a "jóó"-t pedig cukin elnyújtva felkanyarintja az égbe, egércincogássá változtatva a végét. Kifejezetten az az érzésem, hogy élvezi a szavakkal, hangzásokkal, rímekkel való játékot, és nagyon mókásan is csinálja. Mókamester, na. 

A háború rettenetes árnyéka pont ezek miatt a kicsi gyerekek miatt olyan nagyon fájdalmas - hogyan magyaráznám el vajon nekik, hogy indulnunk kell itthonról, vagy hogy nem vagyunk többé biztonságban?
Hullik a hó odakint, és én a jövőnkre gondolok, és hogy képes leszek-e megvédeni őket mindattól, amik egy kisgyermek szívét összetörhetik, a lelkét megbonthatják... Fájdalmas arra gondolni, hogy ez most már nem csak rajtam, az én képességeimen és szeretetemen múlik. 

Ez a kultikus mondat Zsiga szájából hangzik el, minden esetben, ha valami nagyon, NAGYON erőteljeset akar mondani, ha igazán megsértődik, és igazán meg akarja mondani a véleményét nekünk. Ilyenkor el is vonul, sértve és haragosan. Ez talán az általunk legtöbbet idézett mondata. Egyébként is időnként kiabál: "anyukááám! Anyukáááám!" és ilyenkor keres engem egy beütött fejecskével vagy megütött lábacskával, beédeskedi magát az ölembe, és masszívan rá is játszik a cukiskodásra, nagy színészkirály, ahogy az apja mondaná...! Egyébként is időnként rajtakapom, ahogy csak úgy a saját gyönyörűségére grimaszolgat, szemét forgatja, majomkodik, mondjuk egy falat ételt a villájára tűzve, őrült édes ilyenkor. 

Elkezdett lassan szerepjátékozni, Már beszélteti az állatokat, persze csak nagyon egyszerű kis párbeszédekig jut, de mégis. Azért az látszik, hogy neki nem az állatok a kedvenc területe: előkerültek a playmobil emberek, beülteti őket az autókba, az állatok inkább csak "körítés", vagy Lőrinc utánzása. Ugyanis árnyékként követi Lőrincet, és szeretne bekapcsolódni minden tevékenységébe, amiből rengeteg konfliktus származik. Hálistennek egyre jobban érti a meséket, a teljesen nagyfiús könyveket persze még nem (csodálom, hogy Lőrinc érti őket), de a Bogyó és Babócán túl már érdeklődve hallgatja például a Mazsolát is, ami szerintem nagy teljesítmény. 
Szegénykém ahhoz is hozzászokott, hogy bármi disznóságot próbálunk kinyomozni, előbb-utóbb ráterelődik a gyanú, úgyhogy mikor megkérdezem, hogy "ki öntötte ki ezt a vizet az asztalon", már teljes lelki nyugalommal mondja: "szelintem én voltam". 

Mások a képességei, mint Lőrincnek: elképesztően megjegyzi a szövegeket, kétszer elolvasok egy mesekönyvet és ő részeket, fordulatokat mond vissza belőle, napok múltán is idézgeti őket. Szép kis énekhangja van, és a dalokat is ügyesen megjegyzi. Nagyon érzékeny, és ő is nagyon ügyesen megfogalmazza, mit is érez most éppen, például, ha elmegy valaki, akivel jól játszott, akkor mondja, hogy szomorkodik. 

És persze csodálatos, el nem múló szeretetkapcsolata van az apukájával. Nyilván részben kényszer szülte, hiszen Lőrinc mellett nem mindig lehet a mamához közelférkőzni, talán sértettségből is vonult apához, de öröm látni a kapcsolatukat, ahogy boldogan szalad hozzá, ül az ölébe, fetreng rajta. Apja persze terelgeti vissza az anyukájához, de látom, amit látok, ez is egy nagy szerelem...

Lőrinc eközben elkezdett hosszabb összefüggő szövegeket olvasni, már csak nagyon ritkán ír jobbról balra, és már csak a J betűt fordítja meg. Nehéz neki, ha megkritizáljuk, de őszintén, a nap legnagyobb részében csak csodáljuk az ügyességét, kreativitását, és hogy hogyan tud minden gyereket maga köré édesgetni, akár egy sima McDonaldsos játszóházban is, mint ma. 10 perc sem telt bele, az ő "gorillás" játékát játszotta az összes gyerek, és mást se hallottunk, mint hogy "Lőrinc! Lőrinc!".. Döbbenetes, de tényleg. 

A családi karácsony után most néhány nyugalmas, békés ünnepi nap áll mögöttünk, amikor itthon vagyunk, és nem kell csinálnunk semmit. Kicsit kiengedtük a filmnézés-gyeplőt, együtt néztünk filmeket, és élveztük, hogy nem rohanunk sehová. Szeretek így velük együtt lenni, őszintén, meg tudnám szokni hosszútávon is...

Mert közben félek a következő néhány hónaptól. Sok-sok hétvégi munkanapot látok a naptáramban (most költöztem bele véglegesen a Remarkable tabletemre telepített jövő évi pdf naptáramba),  és ettől nagyon félek. Zsigának mindegy, ő a hét felét velem tölti, de Lőrincnek nagyon sok ez a sok hétvégi nem-együttlét, haragszik rám, és őszintén nem érti, ha azt mondom: "már csak májusig kell kibirni". Tudtam, mit vállalok, tudtam, hogy meg akarom csinálni a kötelező önismereti csoportokat a pszichodráma kiképzőséghez, ami után csinálhatom megint azt, amit szeretnék: terápiás csoportot vezetni... de ez most nagyon sok lett, és mindig újra belecsábulok. 
A hétvégi munkák beszűntetése nagyon fontos célom, mert még ha nem vállalok hétvégi munkát, akkor is be fog jönni néhány "kihagyhatatlan" lehetőség, úgyhogy akkor is lesz hétvége, ha egy hétvégét se tervezek be. Ehhez képest most van olyan hónap, amikor minden hétvégén van valami... ez borzasztó. Májusra lezárul két csoportom is, utána néhány hónapig nem tudom, miből élünk majd, de gyanúm szerint nem halunk majd éhen, szeptembertől Zsiga ovis, és ezzel sokkal jobb helyzetbe kerülök. Egyelőre nem jöttem rá, mit akarok kezdeni az azt követő életemmel, de sok terv kezd körvonalazódni, ami közül valamelyiket majd választhatom. Van valami Gondviselés nevű valami is, amire - végszükség esetén  (:D ) - mégiscsak rá lehetne bízni magamat... Előbb-utóbb a helyemre kerülök - remélem. Addig is nem vállalok több hétvégi munkát, ez az újévi fogadalmam. Futni úgyse fogok. Ámen. 

Kettőt pislogtam. Na jó, hármat. Vagy egyet. Kezdem gyakorolni, milyen  középkorú  érett nőnek lenni. Persze nem hiszik el, senki nem hiszi el, csak a kozmetikusom, aki finoman, de határozottan eladott nekem egy peeling krémet, elmagyarázta a szemránckrém környékápoló jelentőségét és a napi kétszeri arctisztítás-krémezés titkait. Reggel is? Hiszen akkor csak aludtam. Úgy nézett rám, mintha azt kérdezném, kell-e reggel is fogat mosni. Úgyhogy azóta, egy teljes hete arclemosót ÉS tonikot ÉS arckrémet ÉS szemkörnyékránckrémet használok, hetente egyszer pedig arcradírt. Nem lettem fiatalabb és szerintem még fél hétig bírom. 

Lőrinc lelkesen radíroz velem, és egyébként is nagyjából mindent lelkesen csinál, amit velem lehet csinálni, ő maga ugyanis egy leradírozhatatlan kis matrica mostanában. Ha nem én olvasok neki este, ha Zsigával alszom, ha nem én viszem oviba (hahaha ovi... azt se tudom merre van már, de erről majd mindjárt beszámolok), szóval mindezek a dolgok rettenetesek, Zsigát pedig ahol éri ott bosszantja. 

Tavaly elintéztük, hogy ne kelljen neki még iskolába menni, hát ez nagy érvágás volt neki, haragudott ránk sokat, de a tavalyi nagyon lyukacsos ovibajárás után örültem, hogy nem kell egy iskolába beszokást végigcsinálni. Szeptember közepén azonban Lőrinc  e l t ö r t e  a sípcsontját, amit két hét fekvőgipsszel majd két hét járógipsszel jutalmaztak. Aki látott már hatévest életében, az tudja, hogy a fekvőgipsz nagyjából olyan értelmezhetetlen, mintha a perpetum mobile-nek mondanák, hogy álljon meg, Lőrinc három nap után fél lábon ugrálva közlekedett a lakásban olyan sebességgel, hogy oda se mertem nézni, majd mikor mankót kapott, akkor tényleg semmi nem állíthatta meg (pedig egy hatéves messze nem olyan ügyes a mankóval, mint egy felnőtt). 

Borzasztóan vártuk, hogy végre mehessen oviba, és az óvónénik olyan cukik voltak, hogy elvállalták járógipsszel. Rettegve, de elvállalták. Boldog három (inkább kettő) nap következett, a harmadik napon ugyanis Lőrinc köhécselni majd orrfolyni kezdett, és az oviból hazahozott vírus miatt itthon kellett maradnia újabb egy hétig. Amikoris Zsiga lett koronavírus-gyanús, úgyhogy újabb két nap kényszerszünet, arra a két napra meg már minek bemenni a héten, gondolta Lócikám, úgyhogy megmakacsolta magát és itthon maradt. 

Mivel a teljes tavaszt itthon töltöttük, így az én szemem már csak akkor rebben meg, ha a bébiszitter lemondja a heti két napot, amikor itt van, de szerencsére ezt a négy hetet végignyomta becsülettel, és én is. 

Néha felmerül bennem a gyanú, hogy a gyerekeim egyfajta idegesítőszolgálatot tartanak fenn, vagyis szépen beosztják, mikor melyikük fogja a másikat halálba bosszantani, vagy viszont kivételesen tehetséges mindkettő, tény ami tény, hogy abban a szent pillanatban, amint felállok a szőnyegről, ahol épp legózunk, vagy a kanapéról, ahol épp olvasok, azonnal elkezdik ölni egymást. Most már kifigyeltem, hogy is van ez: 
Lőrinc taktikája, hogy Zsiga közvetlen orra előtt kezd el valami iszonyú érdekes, gyerekszemnek nagyon kedves játékkal játszani, amire Zsiga lecsap, és akkor indulhat a "mamaaaa Zsiga ELVETTE a játékomat!!!"
Ha ez valamiért nem jönne be (de be szokott), akkor jön a B-terv: valami olyat mondani Zsigának, amit Zs nem ért, viszont sértésnek vesz - például: "te kis pigmic" (mi.az.a.pigmic???), és mikor Zsiga visszkiabál, hogy NEM VAGYOK PIGMIC!!! ZSIGA VAGYOK!! akkor megerősíti, hogy de bizony az. A vége az, hogy Zs tehetetlen dühében megüti vagy beleharap, akkor pedig lehet jönni a mamához, hogy a szörnyű igazságtalanságot helyrebillentse. 

Zsiga a kisebb gyerekek egyszerű eszközeit használja: ha meglátja, hogy Lőrinc az ölemben van, biztosan ő is felkéredzkedik, azaz ez nem a helyes kifejezés: kis tankként odaront, és közénk túrja magát, felül harmadiknak, lehetőleg úgy, hogy Lőrinc leessen. A játékokat akkor is kicsavarja Lőrinc kezéből, ha nem illegetik véletlenül az orra előtt, minden kell, ami Lőrincnek van, és ha mindenképpen muszáj (lenne) visszaadni, inkább elhajítja jó messzire, vagy elrohan eldugni, mintsem visszaszolgáltatná. 
A méltatlanul megkínzott ártatlan gyermek sírását mindenesetre már mindkettő tökélyre fejlesztette, egy nap legalább tízszer zendül fel, tényleg abban a szent percben, amikor kilépek a terükből, és valami mással foglalkoznék. 
Belépek és a kép mindig ugyanaz: Zsiga kezében egy elorzott játék, Lőrinc karján egy ronda harapás, mindketten bőgnek, én pedig tudom, hogy az esetek jelentős százalékában Lőrinc keze is benne van a dologban. 

Közben a bébiszitterünk elmenni készül, már csak két hétig van itt, és ez óriási változást fog hozni az életünkbe. Flóra azóta van velünk, hogy Lőrinc megszületett, nagyon szereti a gyerekeket, megbízható volt és ráért. Most keresünk másvalakit, de egyelőre nem találtunk (vagy talán-talán most, de még nem találkoztunk a jelentkezővel). Felmerült egy közeli magánbölcsi is, de fáj a szívem a kis mukkot bölcsibe adni, még ha csak három napra is, ami biztos lefaragható kettőre, ha nagyon erősködünk, de azt mondják úgy sokkal nehezebb beszokni. A bébiszitterben az a jó, hogy egyrészt flexibilisebb, megoldja, ha Lőrinc beteg azt is (míg a bölcsi nyilván Zsigát is kidobja, ha nem egészséges, nemhogy nem oldja meg, hogy a beteg Lőrinc mellett hogy dolgozzam). Ráadásul a szitter mellett Zsiga azért látja apát, aki otthon dolgozik, be lehet hozzá sétikálni, be lehet ülni az ölébe, ha nagyon fontos, és ez is olyan jó tudat. 

Fél szemmel nézem a GYES végét, ami közeledik, de az ovikezdés még végtelen messzeségben, jövő szeptemberben fog csak beköszönteni, tehát ki kell találnom valamit magammal, amit még nem álmodtam meg. 

Sajnos az én szeretett Tündérhegyemre visszatérni nagyon-nagyon kemény lenne a családomnak, főleg nyáron, de azért év közben is húzós lenne. András kemény volt, azt mondta amíg a legkisebb gyerekünk 4 éves, szerinte ez elképzelhetetlen... hát igen, tényleg, igaza van. Pedig most is van egy nyitott állás... Máshova menni? Magánrendelni több órában? Saját magamat bejelenteni? 

Nehéz döntések ezek, emésztgetem. 

Zsiga elkezdett beszélni. Először óvatosan, néhány szót, azok közül is inkább egyszótagosakat. Lőrinc másfél évesen már többszótagos mondatokban irányította a világot, így volt bennem egy apró-pici aggodalom, hogy mi lesz Zsiga beszédfejlődésével. Egyébként régóta szuperül megérti, amit mondunk neki (bár sokszor fittyet hány rá), valamint látszik rajta, hogy borzasztóan figyel ránk, minden mozdulatunkat utánozza, egy-egy jellegzetes gesztikulációt akár a nap során többször is elismétel magában.  

Most viszont elkezdett világosan, akaratát kifejezve beszélni. "ÜL! Vissza! Nyá-nyu! (Ülj vissza, játsszunk). "Inni, amma" (almalét kérek inni). "Ajtó (vagy aftó), "becsuk" 
Ezek most már a napi repertoárunk részei. De tudja, hogy a kutyánkat "Kija" néven lehet hívni, ellenben Flóra kutyája "Kai" (egy kis darabig minden kutya Kai volt), már tudja, hogy vannak maj-ok (majmok), mókus, cica, nyunyó (nyuszi), óka (róka) és brumba is lakik az erdőben. Ha apa énekli neki este az altatót, ő is énekel: "edő, edő, cip-cip" ami az erdő erdő, marosszéki kerek erdő, MADÁR lakik abban..." című dal Zsiga-variációja. Hozza a nadrágját is, azt, amit épp fel akar venni, és jelzi is szépen, hogy "eft". 

Na de Lőrincet nem hívta sehogy. Nagy fájdalma volt ez a nagyfiamnak, próbálta is mindenképp kicsalogatni Zsigából, hogy őt is nevezze már valahogy, ha már az összes unokatesó nevét skandálja: Ika, Otti, megvan az Ábe, sőt a szomszéd kislány Ida is megvan már, csak a Lőrinc, Lóci, na az sehogy sem. Egész mostanáig. Mert most, kérem, rájött a kis disznó, hogy lehet még fokozni a sértést: elnevezte: öcsi-nek! Szerintem nagyjából egyetlen-egyszer hallotta ezt a szót Lőrinctől, de azonnal meg is tanulta, és azóta buzgón alkalmazza. Ha nem vagyunk otthon, mondja: "haza, apa, Öcsi". Jól jellemzi a viszonyokat, hogy Lőrinc angyali türelemmel viseli ezt a megpróbáltatást, és büszkélkedik vele, hogy ő az Öcsi. 
Mert megpróbáltatások, azok vannak. Lőrincemnek minden elképzelhető türelmére szüksége van, hogy ne fojtsa meg Zsigát egy átlag napon négyszer, mikor 1.) elveszi a játékát 2.) szétszedi 3.) eldobja 4.) ha nem adja, brutálisan megharapja a bátyját. Egy kis akarnok, aki magától értetődően akar magának minden játékot, akarja, hogy azok pontosan úgy működjenek az ő kis dundi húsos praclijában, mint Lőrinc ügyes nagycsoportos kezei között, és ha nem úgy történik, ahogy ő szeretné, meg-sér-tő-dik, és toporzékolva elrohan. Természetesen mindenből neki is kell, és pontosan olyan kell, mint Lőrincnek, csak ő nem ismeri édességben az  "utolsó" szót, nasiban a "vacsora után" kifejezést, gyerek-vitaminban a "már kaptál reggel"-t. Őszintén szólva, az én türelmemet is megpróbálja, így 0-24-ben, ahogy mostanában éldegélünk együtt. Csoda, hogy Lőrinc megússza egy kis köröm-rágással. Édesem. 

Nem jár oviba december óta, és bár a héten már elindult az ovi, és mi mindketten oltva vagyunk, még korainak éreztük visszaengedni. Egyébként egész jól elvan itthon: Barni barátjával hetente találkoznak, a szomszéd Ida kislány is gyakori vendég nálunk, és az unokatesók is érkeznek időnként. Ilyenkor teljes szőnyeget betöltő playmobil-állat masíroztatás zajlik, és mindig újabb és újabb állatok vágya születik meg kis szívében. "Mama, van már három zebrám, meg egy zebracsikó, de ez azért még nem igazi zebraCSORDA". Igen, ez igaz. Kell még zebra, tisztán látszik. 

Cserébe olvasok neki. Ha csak tudok, neki való, hosszú könyveket. Szinte minden érdekli, ebben a karanténban kiolvastuk a Tüskevárt és a Téli berek-et, minden oldalát élvezve, a Vuk-ot, az Oroszlánszívű testvéreket, az Anne Shirley történet első három kötetét, apjával a Harry Potter első két könyvét, és persze néhány apróságát, például Doktor Proktor puki-porát, meg a Szerencsére a TEJ című örökbecsű darabot, Barnabás barátunk jóvoltából. 

Én pedig többet dolgozom, mint eddig. Most ez már fél állásnak számít, két csoportom van, és 12 órát rendelek egyéniben. Ez 8 pácienst jelent, és nagyon sokallom. Kicsit bővíteni akartam, mert lejár a GYED, de úgy tűnik, hogy "kicsit" bővíteni kovid alatt nem lehet, mindig jön még egy beteg, egy régi betegnek kell új időpontot adni, de neki csak kedd este jó, belepréselem a kedd estébe online, de akkor van egy lyuk a bébiszitteres rendelési időben, azt fel kell tölteni, ne legyen üresjárat, akkor beesik egy régi páciens, csak pár órára lenne szüksége, persze ottragad fél évre... állandó küzdelem a kevesebb rendelésért. 
Már csak ezért sem siettetem az ovit: jelenleg két este is rendelek és két (másik) nap reggel 8-tól, tehát fájóan sok napon nem találkoznánk vagy reggel rendesen, vagy este. Így nap közben itthon van, nincs bűntudat. :) De ez már csak maximum 1-2 hét, ő is várja már a pajtásait, bár gyanúm szerint két hét múlva ki fogja találni, hogy most már elég volt. 

Vannak szakmai kihívások is, sikerült Magyarországra szervezni az Áttételfókuszú Pszichoterápia kamasz verziójának kiképzőit, elképesztő nagy munkával (részemről). Nagyon büszke vagyok magamra, évek óta vágyakoztam erre, mert nem nagyon létezik értelmezhető kamasz-terápiás képzés Magyarországon, ősztől tehát ez is zajlani fog (a negyedik hullámmal párhuzamosan, gondolom). Talán-talán a TFP-kiképzőség irányába is ellépegetek, Bécsben, ha minden jól megy, ősztől. Csak az a nyamvadék PhD nem halad semerre. Azt mondanám, soha nem fogom befejezni, ha valami bizarr személyiségfejlődési defektus következtében nem hiányozna belőlem a dolgok félbehagyására való képesség. Így majdnem biztos vagyok benne, hogy valamikor a nyugdíjas éveimben végül mégiscsak doktorrá avatnak majd. Amúgy nem, mert megkérdeztem, és 10 évem van rá csak. Nos, akkor 10 év múlva. Napra pontosan.