Tegnap elégettem a sült húst.
Reggel korán nekiláttam, én, a serény háziasszony, mert dél körül dolgom volt, és mire hazamegyek legyen az asztalon a finom meleg étel. Tejszínes csirkemell, a csirke már két napja várja a hűtőben a feltámadást, szóval serény ÉS praktikus háziasszonyként terveztem a menüt.
Serény, praktikus és trehány. Aki ráönti a vizet a pirított húsra aztán bemegy játszani a gyerekkel. És még arra se kondulnak meg a vészharangok, hogy a férje rákérdez: nem kell ránézni a húsra? Neeem, dehogy kell mért kéne.. Mire mégis ránézett (ő), addigra már csak a temetésről kellett gondoskodni.
Úgyhogy kiolvasztottam valamit a hűtőből, amiről leesett a felirat, szóval igazi meglepetés lett (8 perc mikrózás után: "óóó, csilis babot ebédelünk!")
Viszont felhoztam a nyári ruháimat, és elégedetten konstatáltam, hogy - tádááám - az összes nadrág jó rám, ami régen jó volt. Nem tudom hogy csinálom, mert a mérleg még mindig 3 kg pluszt mutat, de érdekel ez engem? Hát persze, de nem ebben a pillanatban.
Kezd kialakulni a napirend Lóci életében, vagyis egyre gyakrabban van úgy, hogy elfogadja a gyümölcsös túrót tízóraira és a gyülölcspürét uzsonnára, és ilyenkor nem kell szopi utána. Az estéről ne beszéljünk, az éjszakát meg se említsük, de már ennek is örülök.
Gyönyörű csíkok kerültek a hajamba! A fodrászom szerint szinte láthatatlanok. András szerint teljesen. Szóval vannak nem létező csíkok a hajamban, ami nagyon tavaszi, nagyon menő, ráadásul valami megjegyezhetetlen spanyol neve van a technikának, de nem a tetejétől kezdődnek, csak a felétől-harmadától, ami nagyon felhasználóbarát elfoglalt kismamáknak.
Elmentünk Alföldi fényképeinek kiállítására is a hétvégén. Kiállításra menni az egyik jól megoldható kisbabás műfaj, én pedig egyre inkább tudom értékelni a modern művészetet. Régen nagyon keveset értettem belőle, leginkább megütközést keltett bennem, most viszont megragad egy-egy kép, elviszem magammal. Öregszem, gondolom.
Viszont a parkolóban muszáj volt az autóban tisztába tenni Lőrincet, mert nagy munkába fogott a kiállítás alatt, ami kezdett tűrhetetlen szagú lenni. Nos, én nem szoktam inni, sosem, de most pláne nem, de azért, amikor egy ficergés során leborult a pelus és én papírzsepivel vadászgattam össze a kakidarabkákat az autó alól, hát akkor elfogadtam volna egy felest.
***
Ma felült Lóci! ((újabb napokig íródó poszt) Már egy ideje néztem, hogy olyan furán húzza maga elé a lábát, mikor hasal, mintha spárgázni akarna, nevettünk is rajta a barátnőmmel, milyen hajlékony. Hát egyszercsak addig-addig sajtkukackodott, ügyeskedett, amíg fel nem nyomta magát ülésbe, szééééles terpeszben. Először csak támaszkodva, aztán anélkül is ült, és ült, és kacagott, és olyan végtelenül büszke volt magára, hogy azt leírni nem lehet. Aztán persze hátraesett pár perc múlva. És ma nyolc hónapos. Isten éltesse.
