Mondja egy nagyon-nagyon bölcs és nagyon közhelyes ember, úgyhogy leírom, min lehet nap-mint-nap nevetni mifelénk. 

Lőrinc már csaknem mindent ki tud fejezni, szépen, mondatokban, ügyesen. Látszik az okos kis fején, hogy egy-egy kifejezésen rengeteget gondolkodik, aztán mondja, ahogy tudja, folyamatosan. Kedvenc kérdései a "te micsinálsz azzal a..." kezdetűek, illetve "ez mi az a.." kezdetűek. Minap köszörültem a torkom, és Lőrinc gyanakodva-csodálkozva figyelt engem. Egy idő után kibökte: te micsinálsz azzal a ... a... hangoddal?

Emellett százszor hallom egy nap a jöjj el! című mondatot (egy darabig azt hittem jöjjél, de nem, fonetikai elemzésem alapján sose 'e', mindig 'é'), a seeeeegít-esz mondatot, aminek az első fele úgy hangzik, mint egy kérés, a második fele pedig mint egy kijelentő mondat. Segítesz és kész. Flőra, a gyerekvigyázónk elkezdte őt tanítgatni a "légyszíves" kifejezésre, úgyhogy most már néha hozzáteszi ezt is. És aztán elismétli boldogan: a mama idehozta nekem a dínót légyszíves. 

Legfontosabb változás a kis fejében, hogy mindent, de tényleg abszolúte mindent úgy kezel, hogy van a valami, és a valaminek a mamája. Élőlények, élettelen tárgyak, mindegy, ha van egy kis szék meg egy nagy, akkor nyilvánvalóan a nagy a kicsi mamája. Ha viszont csak egy kis dolgot lát egyedül, akkor feltétlen úgy történhetett, hogy a mamája elment valahová neadjaisten a kicsi dolog el-ve-szett, úgyhogy okvetlen tisztázni kell, hogy HOL A MAMÁJA? Ez a kérdés a bronzérmes a gyakran hallottak dobogóján, és nagyon cuki, ahogy tényleg eszerint látja a világot. Igazából nem is kell, hogy méretkülönbség legyen, a két nagy (és szerintem elég félelmetes) playmobil dinoszaurusz közül az egyik a "kisdínó", a másik meg a "nagy". Kinevezett két mackót is anya-gyerek párosnak, akik szerintem szintén alkalmatlanok erre a célra, mert a.) egyáltalán nem hasonlítanak b.) nagyjából ugyanakkorák. Lócinak nem fejtettem ki ezeket az aggályaimat, ő ugyanis lelkesen fogadta be a családba ezt a két kiválasztott plüsst az ezerből, ami körülvesz minket, és azóta "a brumbáknak" mindenhova jönniük kell. Igen, kérem, másnak EGY átmeneti tárgya van (ó, szerencsés anyukák, akiknek pici, kézbeálló nyuszikákat, sünikéket vagy mackókat kell hurcolniuk a gyerekük után), nekünk KETTŐ óriási mackó. És azoknak kérem jönniük kell velünk, autóba, templomba, vásárolni, hacsak nincs valami más sürgős dolguk, például néha aludniuk kell, vagy a mamabrumba inkább addig megfőzi az ebédet, de Lóci nem nagyon megértő az ilyen feladatokkal szemben, általában nem engedélyezi a külön utakat. 

A két brumba ott ül a meseolvasásnál is - tehát ha leülünk a kanapéra délután, vagy este az ágyban, akkor ő felpattan (vagy engem zavar el) és nagy körülményesen hozza a két brumbát. És aztán elindul a két brumbának a magyarázás. 

L.: Ő mit csinál?
mama: főz! A mackómama főz!
L: Nézd, kis brumba! A mackómama főz!
Kis brumba (magyar hangja a mama): És mit főz, Lőrinc? 
L: (nagyon gondolkodik, ilyen keresztkérdésekre még nincs felkészülve): borsóLEVEEEST! (a második felét kiabálva)

És ez így megy a végtelenségig. Nincs nevük a brumbáknak, sokszor úgy szólítja őket, hogy "kisebb" és "nagyobb". "Látod, kisebb, ez itt az egérke." 

De ugyanígy a nagy sín a kis sín mamája, a kis párna és a nagy párna is összetartoznak, a kis pohárról meg a nagy pohárról nem is beszélve. Nagyon meghatódik, ha aztán olyan jelenet következik például a mesekönyvben, amikor a mama és a pici állat összebújik, olyankor ő is jön, megölel, és tisztázza a helyzetet: és a mamaelefánt megöleli a pici elefántot? Mert szereti? Mert a mamája? 
És közben gondosan ő is megölelget. 

De több mást is tud már mondani, nagyjából tudja mondani a nevét, néha azt is, hogy Károlyi, bár akkor a Lőrinc általában lemarad, és azt is mondogatja néha, hogy a "Rácaladárban" lakunk." Szerintem már egy ideje próbálkozott ezzel, de csak mostanra öltött számunkra is felismerhető formát a mondat. Nagyon elégedett volt a teljesítményünkkel, hogy VÉGRE felismertük. Mi kérünk elnézést. 

Egyszercsak hallom ám tegnapelőtt, hogy az egyik dínó beszélget a másikkal. "Én voltam a LOMBIKBAN!" (mint érdekes szót, kiabálva mondja.) Úgy megdöbbentem, hogy kétszer is visszakérdeztem, hol is volt a dínó, de mindig ugyanezt mondta. Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elkezdjem neki mesélni az ő meséjét. Azóta legalább nyolcszor meséltette el velem, vagyis pontosabban a nagy brumbával meséltette el, a dínók hallgatták. Így hangzik nagyjából.

 Tudjátok dínók, az úgy volt, hogy amikor a Lóci ici-pici kis magocska volt, akkor egy lombikban lakott, ami egy pici edényke. Mert a mama magocskája és a papa magocskája nem tudtak találkozni egymással! És megkérték a doktorbácsit, hogy segítsen nekik. A doktorbácsi betette a mama magocskáját meg a papa magocskáját a lombikba, és ott találkoztak egymással, és így lett a Lőrinc, csak akkor még ő is icuri-picuri magocska volt. És akkor a doktor bácsi szólt, hogy SIKERÜLT! És beletette az ici-pici Lőrincet a mama pocakjába. És a mama nagyon-nagyon örült. És a papa is nagyon-nagyon örült. És a Lőrinc nőtt-növögetett a mama pocakjában, amíg már alig fért ott el, és akkor kibújt a pocakjából, megszületett! A mama meg a papa pedig nagyon-nagyon örültek neki! Hát így történt, dínók.

Így bizony.:)