...négy hét egybefüggő nyaralás alatt 4 napot voltunk magunkban. Egyébként állandóan volt velünk legalább 1 unokatestvér, de inkább kettő vagy három, egy ismerős család a gyerekével, de legalább az alsóörsi szomszéd gyerekek bejártak hozzánk, vagy összeszaladtunk az ovistársakkal. Lőrinc képtelen magában elképzelni a nyaralást, unja magát, unja a strandot, a tengerpartot, a játszóteret, ha nincs ott pajtás. 

A nyaralás egy pontján derengeni kezdett, hogy egyébként más gyerekek is valószínű így vannak ezzel, csak más szülők nem feltétlen dőlnek be ennek - nos mi igen. 
A nagyobb unokatestvérek (a legidősebbek már 16-18 évesek voltak, akik megfordulak nálunk) igazi segítségek egyébként, figyelnek Zsigára, adnak inni, elteszik a bevásárlást, ha kérem, DE a negyedik napon úgy éreztem magam, mint egy kapitány, aki a hajót vezérli: FELKELÉS, KENŐCKÖDÉS, SZENDVICSKÉSZÍTÉS, MENJ EL PISILNI, TEDD ÖSSZE A STRANDCUCCOD, TÖLTSD MEG A KULACSOD - ilyen vezényszavakkal irányítottam a legénységet, több, vagy kevesebb sikerrel.

Zsiga már nagyon ügyesen részt vesz a programokban, kicsit túl ügyesen is néha, varázslatos sebességgel képes eltűnni az ember lába mellől, főleg, ha megbántódik. 
A gyülekezeti táborban bement már a saját csoportjába, ahol pöttömkének számított, de már befogadták. Örömmel játszott a többi gyerekkel, de egyszercsak, a csoportidő kellős közepén látom ám, hogy kint csámborog teljesen egyedül a parkban. Kiszaladtam hozzá, és elmesélte nagy dühösen, hogy találkozott Lőrinccel, aki a saját csoportjával éppen dinnyét evett, és kért tőle a dinnyéjéből, de Lőrinc nem adott. Erre ő sértetten elvonult, persze nem szólt a csoportvezetőinek, akik nem vették észre, hogy lelépett. 
A megsértődés egyébként örök és hatalmas fegyvere, amivel - most úgy látom, a családban elfoglalt helyét betonozza be. Őérte kérem szépen küzdeni kell, az ő kegyeit ki kell érdemelni, neki hízelegni kell, és megbecsülni, ha az ölünkbe bújik. Nagyon ügyes kölyök, meg kell adni. 
Amikor megsértődik, elvonul, be is jelenti, hogy ELMEGYEK VILÁGGÁ, és néha narrálja, hogy "Mama most mondd azt, hogy ne menj világgá" majd boldog kacagással ismétli, hogy de bizony ő elmegy. 
Ma délután együtt játszottunk a szőnyegen, majd én a játék szünetében felálltam, hogy bemenjek a hálószobába, ahol apa elnyúlt az ágyon. 
Zsiga: Ne menj el kérlek!
Én: De csak bemegyek adok egy puszit apának!
Zsiga: De ne menjél! Na jó menjél. 
Ezek után, körülbelül öt perccel később megismételte a jelenetet, de úgy, hogy ő ment a szoba felé, és engem instruált: 
Most mondd, hogy ne menjek!
Én: Ne menjél!
Zs: De csak egy puszit adok apának!
Én: (Most mit mondjak? Hogy ne menjél?)
Zs: (Igen!)
Én: Ne menjél 
Zs: boldog kacagással: De igen! elmegyek egy puszit adni apának!

És ez ismétlődött legalább háromszor. Szinte láttam, ahogy ügyesen igyekszik szabályozni a saját csalódását, hogy elmentem, és fölülkerekedik a helyzeten azzal, hogy ő lesz az, aki itthagy engem, nem ám fordítva!