Hát, be kell valljam, hogy pocsék krónikás vagyok. Az elmúlt hónapban a következő lényeges dolgokról nem írtam: 

- Lóci hányós-fosós vírusáról, aminek következtében MINDENT tudunk Novák Hunorról, az Orális Rehidráló folyadékról (broáááááá) és a diétázás ellenjavallatáról is. 

- Arról a felejthetetlen éjszakáról, amikor én is elkaptam a hányást, és konkrétan azon gondolkodtam, hogy ki lehet-e hányni egy 23 hetes magzatot vajon?

- Lóci oviba visszaszoktatásáról, ami észbontó 1 hónap ovinélküliség után, egyre növekvő pocakkal egy bűvészmutatvány. 

Mert ugye kérem, van egy gyermek, aki nem óhajt oviba menni. Még befelé menet, sétálva az ovi kertjében egész jól haladunk, lépegetünk, beszélgetünk, és aztán beüt a MÉNKŰ. Valami banális baromságon megsértődik, például, hogy nem hoztuk magunkkal azt a plüssjátékot, amit otthon nem is említett, azt se tudjuk hol van és egyáltalán HONNAN A FRANCBÓL ejtőernyőzött be a fiam agyának tekervényeibe?!?! De tény, hogy nem hoztuk el, és innentől kezdve nem lehet tovább menni, egy lépést sem, szívet tépően zokogni kell, sőt visz-sza-for-dul-ni (mikor már MAJDNEM a belső kapunál voltunk). Ennek lájtosabb verziója, mikor sajnos mama én csak ilyen nagyon lassan tudok menni, mutatja a mikroszkopikus lépésecskéket, amit látva gyors fejszámolással el tudom helyezni a szülésem várható időpontját valahol az ovi udvara közepe tájára. Esetleg csak körbeforogva lehet menni. 

Normál esetben felvenném, és felcipelném, ahogy az apja teszi, most nem bírom felcipelni, úgyhogy a teljes tehetetlenség állapotában próbálom őt meggyőzni/leordítani/megfenyegetni/beédesgetni. Felmenni a lépcsőn sajnos csak nagyon-nagyon lassan lehet, átöltözés közben még bármilyen harántimpulzusa lehet, például - mint ma - hogy zokniban elindul lefelé a lépcsőn a bejárathoz, én meg a naaaagy nehezen felerőltetett tyutyit leszedve a lábamról utána, magamban átkozódva, hogy hiszen.már.egyszer.fent.voltunk....

Szerencsére egyre többször András viszi a gyereket, aki mindenféle pszichológiai magyarázatokat fűz a történethez, de szerintem lóf@sz szeparációs szorongás, meg haláltéma megdolgozása, hanem egyszerűen egy büdös kölök, aki szivat minket. Engem. Pontosabban. 

De legalább az megvan, hogy mi akarok lenni idén farsangkor a gyermekem ovis farsangján, ahol - helyi szokás szerint - a szülők is beöltöznek (!?!? mintha nem lenne elég a gyereknek évről évre kitalálni valamit). Na de most rájöttem, mi akarok lenni: Kindertojás! Az alakom ideális, nem kell más, mint egy összevarrt, gumival összehúzott és megfestett lepedő, ennyit még én is képes vagyok előállítani, ha a végszükség úgy hozza. Persze fogalmam sincs, mivel festek be egy ekkora felületet - a mikroszkopikus üvegcse textilfestékek nem tűnnek praktikusnak ecélra - de remélem ezt a problémát is megoldom abban a két hétben, ami még hátra van a nagy napig. 

 A terhességet - itt és most be kell vallanom - sokkal rosszabbul viselem, mint az előzőt, már karácsony táján elfogyott a levegőm, azóta az állandó légszomj örök társam, enni nem jó, nem enni nem jó, kifáradok, nem tudok aludni, és még van jó két és fél hónap... Babanév nincs, nem is lesz, mert András nem találja a Nagy Utónévkönyvet, és anélkül - bárki beláthatja - gyerekneveken gondolkodni nem lehet. Majd öt évesen nevezzük el. 
Közben próbáljuk elképzelni a nyarat, hiszen tervezni kell, de az én fejemben egyelőre elképzelhetetlen, hogy hogyan is leszünk egy kisbabával, egy ovis és egy nagykamasz gyerekkel?!? Irigylem a nyaralóval rendelkezőket, akiknek nincs dilemmájuk, mennek a telekre (miközben a rendbentartástól-víztelenítéstől-röghözkötöttségtől borsódzik a hátam), de mégis, most milyen jó lenne tudni, hogy ha fene fenét eszik is, ott leszünk, foglalja el mindenki magát ahogy tudja. 
Mert például itt egy nem túl bonyolult program, az unokatestvérem lányának az esküvője július elején. Münchenben. Szívesen kimennék, hiszen kevés kapcsolat adódik a családnak ezzel a felével, de: 
Ha eddig dilemma volt, hogy utazzunk 600 km-t egy három és fél évessel, most itt a giga-mega-dilemma: lehet-e ennyit utazni egy 2,5 hónapossal? Meglesznek-e egyáltalán addig a papírjai? A mi gyerekünknél névváltoztatással indítunk, hiszen Károlyi-Csáky-ra nem lehet alapból anyakönyvezni, csak két lépésben,. Ezt Lócinál kb. másfél év alatt sikerült megugranunk családilag. Tehát: lesz-e úti-okmánya addig? 
Lóci az első hónapokban nem volt hajlandó a babaülésben nyugton megmaradni, még 10 percre sem, nemhogy 7 órát (még mielőtt felhorkannátok, ÉN IS TUDOM, hogy nem egybe nyomja le az ember az ilyesmit. 
András ötlete szerint esetlg vonatozok a picivel, ami első hallásra oké, de második hallásra...: VONATOZOM 12 órát egy picivel?!?! Ez egy horror-film címe is lehetne.
És odakint hogyan alszunk? Amíg ketten voltunk, sőt még hárman is, bekéredzkedtünk a rokonokhoz, vagy van baráti család is odakint, szuper. De 4esben??? Egy kisbabával????? 
Na és persze ne hanyagoljuk el a legfontosabb kérdést: MIT VESZEK FEL 2 HÓNAPPAL A SZÜLÉS UTÁN?!?!?!? Nyáron?! Amikor minden hurka ötven kilométerről látszik, 5 mérettel nagyobb vagy, mint bármikor "lánykorodban", de a terhesruháid - ha vannak egyáltalán csinos darabok - lógnak rajtad? És még legyen szoptatós is, mert nincs az embernek amúgy elég baja. 

Mondjuk legrosszabb esetben felvehetem a kindertojás jelmezt. Téma lezárva.