Nehéz a szokásos vidám, könnyed hangnemet megütni, mikor csütörtökön a szomszédban kitört a háború, és őszintén szólva látva Putin elmeállapotát arra számítok, hogy Európát sem kerüli el a háború sokáig. 

Reménykedem, hogy Magyarországon nem lesz hadművelet, de persze ki tudja ezt ebben a percben megmondani. 

A Covid utolsó hulláma elért minket, én biztosan elkaptam, Zsiga is belázasodott pár napra, Lőrincen és Andráson nem sokmindent láttam, remélem csöndben ők is átestek rajta. 

Mostantól a jelenre koncentrálok, és ez a következő, a háborúhoz képest bagatell eseményeket jelenti: 

- Lőrinc hetek óta meg van őrülve, teljesen rá van kattanva valamilyen kis állatra. Egy gyenge pillanatomban január környéként azt mondtam, hogy esetleg már hét éves korára is lehet kisállata (nyilván ilyesmit normál elmeállapotban nem mondtam volna, ha kitartó, hosszú és fáradhatatlan aknamunkát nem végez, ami alatt az idegeim cincálását értem). Azóta hetek óta az állatos könyveit bújja, és a következő lehetőségeket ajánlotta nekünk: kaméleon, gekkó, teknős, papagáj, nyuszi, nyuszi még egyszer, tengerimalac. Ez nagyon nagyvonalúnak hangzik, hangsúlyoznám azonban, hogy egyszerre mindig csak egy és csak egy választási lehetőség van, tehát amikor teknőst akar, akkor a gekkó nem jó, az emlős állat pláne nem, a madarak pedig unalmasak. Én igyekszem legalább fél szemmel a realitást is észben tartani, például hogy a hüllők ÉLŐ BOGARAKAT esznek, tehát akkor nem csak hüllőtartók, hanem tücsök- és sáskatartók is leszünk, ami a háborúnál ugyan lényegesen kevésbé ijesztő, de azért békeidőben elég rémesen hangzik. Most amúgy a nyúlnál járunk, egyelőre belenyugodtam a sorsomba, és levelezünk egy állat-menhellyel is, szándékunk komolyságát bizonyítandó. 

 Zsiga két és háromnegyed éves, gyönyörű mondatokban beszél, válaszékosan, és rengeteg viccet mond, amiket így vezet fel: "mondjak egy érdekes történetet?" 
Családunk legutóbbi kedvence a következő: "találkoztam egy elefánttal, ellöktem a biciklimmel, és hangzavar jött ki a fenekéből!' Az utolsó mondatot már kuncogva, nevetgélve mondja, pontosan érzi, hogy elérkezett a slusszpoénhoz. 
Gyakran költ át mondatokat rímelő (ámde értelmetlen) szavakkal, és nagyon szeret kisbabásan beszélni, Ty-vel, affektálva. 
Viszont elképesztő dührohamokat is képes produkálni, olyanokat, amikre Lőrincnél is emlékeztem 3 éves kor táján, csak akkor a kistesó érkezésére fogtam. Ha nem úgy alakul, ahogy ő akarta, nem pontosan az történik, nem úgy, nem annyira vagy túl annyira, akkor földhöz ver bármit, ami a kezébe akad, még ha tudja is, hogy azért nagyon dühösek leszünk. Nincs biztonságban a telefon, laptop, tablet, itató (ami szétömlik ugyebár), és közben ordít: "most nagyon haragos vagyok!!!" Lőrinccel egy-egy konfliktus időnként elmegy odáig, hogy vöröslő arccal üvölt, próbálja kis szókincsének repertoárjából a legnagyobb sértéseket Lőrinc fejéhez vágni ("nagyon-nagyon buta vagy"), és hosszan-hosszan kell megnyugtatni, ölelgetni, amíg minden ízében remegő kis teste kicsit visszanyeri az uralmat a szimpatikus idegrendszer fölött. 
Persze ez nagyon nehéz ügy, mert közben Lőrinc gyakran valójában csak reagál a kistesó agressziójára, valójában az ő kezéből csavarják ki az izgalmas játékot, vagy túrják ki a jobb ugrálóhelyről, és ő már csak válaszol valami odacsapással, ajtórávágással, vagy valami rafinált verbális visszavágással. 
Olyan vagyok ilyenkor, mint egy ENSZ békefenntartó, aki ha kiteszi a lábát egy pillanatra is, újra fellángol a konfliktus. 

 Szerencsére aztán ki is békülnek, például egy megnyugvásul felkínált túró rudi-kör fölött, és közös játék kezdődik. Zsiga nap közben gyakran hiányolja Lőrincet, már megoldási javaslata is volt erre: "Van egy jó ötletem: legyen az óvoda az én szobámban jóóóó?" a "jóó"-t pedig cukin elnyújtva felkanyarintja az égbe, egércincogássá változtatva a végét. Kifejezetten az az érzésem, hogy élvezi a szavakkal, hangzásokkal, rímekkel való játékot, és nagyon mókásan is csinálja. Mókamester, na. 

A háború rettenetes árnyéka pont ezek miatt a kicsi gyerekek miatt olyan nagyon fájdalmas - hogyan magyaráznám el vajon nekik, hogy indulnunk kell itthonról, vagy hogy nem vagyunk többé biztonságban?
Hullik a hó odakint, és én a jövőnkre gondolok, és hogy képes leszek-e megvédeni őket mindattól, amik egy kisgyermek szívét összetörhetik, a lelkét megbonthatják... Fájdalmas arra gondolni, hogy ez most már nem csak rajtam, az én képességeimen és szeretetemen múlik.