Üres a lakás. ÜRES. Két napja van oviban, és máris hiányzik. Teszem-veszem magam Zsigával, de egyelőre még nem tudom, mivel töltsem el a napot 10-től fél 4-ig, amikor indulhatok érte. Tegnap este játszózni mentünk kifulladásig, gyanítom, hogy ma is ez lesz a program. Le se sz*rt engem, természetesen, ellenben ban-da-há-bo-rú-ba kezdett a nála két évvel idősebb játszótéri keménymaggal. Addig csúfolta őket a kis barátjával (aki jobbnak látta háttérben maradni), míg azok körbe nem vették őt a mászóvár egyik sarkában. Onnan mentettem ki, kis markait ökölbe szorítva állt, szétvetett lábakkal, mint egy utcai harcos. Egyemmeg, aztán az ölembe bújva mesélte, hogy nagyon félt, de hogy megverni ugye senkit nem szabad, és ezek a fiúk "verekedtek, mama!" Rendet csináltam a kis budai úrifiúk között, elmondtam, hogy nem verekszünk, és nem, nem volt szép Lócitól, hogy azt mondta, hogy "a seggetekkel esztek", de ellenben ettől még nem szabad verekedni, és hogy itt maradok a közelben, ha mégis. Majd elbocsátottam az ördögfiókát, hogy aztán halljam, ahogy már rohan is utánuk, és kiabálja, hogy "seggmalac", meg "fütyikaka". De szerencsére azok már egy másik kisgyerek után szaladtak, hogy valami kis gúnyverset kántáljanak neki, úgyhogy Lóci megmenekült, én pedig erősítést kértem Andrástól, mégiscsak ő a FÉRFI. Zsiga mindezt angyali türelemmel tűrte, a saját valamint az én ruhámat is totálisan összenyálazta, majd hangot adott annak az elképzelésének, hogy jöhetne már egy szopi. 

Egyébként skandináv krimiket olvasok feszt, most sorban a negyediket az e-book olvasómon, tervezgetem, hogy elmegyek kozmetikushoz a héten, de előtte mindenképp kérek egy spinális érzéstelenítést,  mivel két hónapja színemet se látta a nő... 

Emellett elvitetem javítóba Lőrinc 4. születésnapjára vásárolt CD lejátszót, amit egy dührohamában FÖLDHÖZ VÁGOTT. 

Elmegyek a háziorvoshoz, hogy írjon ki nekem egy vérképet, és elmegyek vérvételre, mert valami van, csak nem tudom mi. Szívritmuszavar, nyomás... mivel a kardiológus nagybátyám szerint 40 alatt nincs szívroham nőknél, így aztán ezt levettem a listáról és alacsonyabb fokozatra kapcsoltam a nyomozásban. Egészen alacsony fokozatba. Szinte álló fokozatba. De azért csak meg kéne nézetnem a pajzsmirigyemet meg néhány iont, meg tán a cukrom, bár arra nem gyanakszom. 

Végül pedig találnunk kell valakit a nagynéném mellé, mert az egyik gondozónéni kiesett. A nagynéném szegény most már teljesen demens, ágyban fekszik és vesekatétere van, ami miatt normál gondozónő nem vállalja el, idősek otthonában halálra van ítélve, és a lakásában történő ápolás egy kisebb afrikai ország GDP-jének megfelelő összegért zajlik - amit hála Istennek az ő ecélra félretett pénzéből oldunk meg, de valakinek meg kell szerveznie az ápolást, és ugyan ez még mindig nem én vagyok, hanem a nővérem, de én vagyok a beugró, és még beugróként is rengeteg munka. És bosszankodás. 
Most épp arra jutottam, hogy ha még egy idősödő rokonom azt mondja, hogy "ha nem iszom eleget, az az én bajom", akkor egész egyszerűen megkérem, hogy akkor már inkább igyon hipót, mert akkor legalább nem csak a veséje áll le, teljesen lehetetlenné téve, hogy kórházon kívül ápolhassuk. Ami nem az ő baja lesz, hanem az egyém. Seggfej vagyok? Az.

De legalább elmentünk futni Andrással, pontosan kétszer eddig, futóbabakocsival, amivel egy bicikliszerelő csinált valamit, így most már nem esik ki minden balkanyarnál a jobb kereke, mint Lőrinc idejében. Ami azért jó, mert már elfelejtettem azt a rúgást, amit akkor begyakoroltam, ahogy vissza lehetett nyomni a helyére még idejében. 
Most úgy mentünk futni, hogy Lóci bicajozott, András vitte le a hegyről a futóbabakocsit, én pedig lazán kocogtam mellette. Hátha ez a megoldás visszahozza a mozgást a hétköznapokba. Mindenképp jó hír lenne, főleg, ha nem a szívemmel van a probléma ;). 
Na megyek, felhívom a kozmetikust Tartsuk a fontossági sorrendet.