Nem írtam. három kerek hónapja nem. Amikor igazán nehézzé válik a helyzet, akkor nagyon nehéz blogot írni. Éppen elég, ami van az ember vállán, hogy még a képernyő előtt is szembesüljön vele. Ráadásul nehéz azon a meta-szinten elmesélni, amin az ember már jót derül a rémes élményeken, szemmel tartva, ami Igazán Fontos. Olyankor éppen az az Igazán Fontos, hogy pofán vágjam a gyereket, ráordítsak az idióta férjemre, vagy legalább gondolatban egyetlen megváltó mozdulattal belesöpörjem egy szemeteszsákba az összes elpakolhatatlan kacatot a konyhapultunkról és az ÖSSZES ablakpárkányról. Nem, hálistennek nem csak kakaszarság történt velünk az elmúlt hetekben, de azért ez az ősz a lehető legváltozatosabb módokon tette próbára a tűrőképességünket. Persze sok-sok örömet is hozott ez az időszak, remélem, erre is lesz erőm és időm leírni, mielőtt még Zsiga magára borítja a karácsonyfát. 

- Ősszel a Lőrinccel nem volt könnyű. És amikor az én Lőrinc fiammal nem könnyű, akkor - figyelembe véve az ő bimbózó személyiségének legszebb tulajdonságait - olyankor vele kurva nehéz. Oviba szívesen ment, reggelente nem volt probléma az indulás, az óvónéniknek pedig azóta is hála, hogy nyugodt szívvel hagyták egész félévben, hogy 10-kor meg fél 11kor érjünk be, mikor hogy esett. A délutánokat - vagyis fél öttől legalább 7-ig a játszótéren töltöttük, ahová az ovi gyerekeinek a jelentős része minden áldott nap összegyűlt. Csak ők nem maradtak hétig. Csak mi. Zsiga és én. Meg Kockás Peti, akinek az anyukája vagyok. Ha el tudtok képzelni rosszgyerekeskedést, szorozzátok meg ezerrel, az volt az én rózsabimbó gyermekem. Oké, pszichológusként is tudom látni a dolgot: szegénykém annyira, de annyira szeretett volna játszópajtást találni magának, hogy a lehető legidiótábban fogott hozzá a feladathoz. Kívülről a többi szülő elborzadva nézte, hogy rohangál, közelről beleordít a másik gyerek arcába valami halandzsát, a kicsiket segítés és játék címszó alatt felborogatja, a nagyokat nem hagyja játszani. Mikor aztán a gyerekek elutasítják, odacsap. Szívem szakadt meg szegénykémért egyfelől, másfelől viszont kiabálni, szabályozni, kart a levegőben elkapni, rohanni-mielőtt-ő-odaér kellett állandóan. 
Aztán elegem lett. Rájöttem: most ez nem játszóterezés, hanem háborús zóna, úgyhogy ennek megfelelően, rákészülten, összpontosítva kell a harcmezőre lépnem. Nincs csevegés a mamákkal, nincs olvasgatás Zsigát szoptatva, nincs telefon megnézegetése. Nincs-nincs-nincs, akkor sincs, ha éppen úgy látszik, hogy a legjobb barátjával játszik és minden rendben van. Ott kell lenni tőle két lépésre, és leállítani őt (vagy akár őket), mikor elindul az a bohóckodás, ami egy örvény, sodorja lefelé a lejtőn, és a kis négyéves agyával még nem fogja fel, hogy milyen nehéz lesz utána társakat találni, ha néhányszor végigrohangálnak-lökdösődnek a gyerekeken. Mert a másik gyerek haza fog menni a tesóival, de mi ott maradunk, és új pajtás után nézünk - vagyis csak néznénk. Szóval én lettem a bodyguard. A life-coach. A sajtófőnök. Ezt nem mondod, kisfiam, most bocsánatot kérünk, megkérdezzük, beszállhatunk-e a játékba, segítek neked barátot keresni, mit szólsz a sárga pólós kisfiúhoz, ne bolondulj meg, ülj egy kicsit ide mellém, várj, míg a többiek lecsúsztak, hagyd békén, engedd el, adok rá gyógypuszit. Este hétre lerendeltem Andrást, akinek ráadásul keményen dolgoznia kellett ebben az időben, és hazavitt minket. Be-sza-rás két hónap volt. Hála Istennek az óraátállítás véget vetett a játszózós délutánoknak, de előre rettegek a tavasztól, amikor ugyanez majd egy már totyogós Zsigával megfejelve zajlik majd. Fülembe cseng a háromgyerekes apuka sóhaja, amikor a három 5 éven aluli gyereke háromfelé rohant, és ő, miközben kezelt egy hinta-konfliktust kiszedte a legkisebbet a pocsolyából és foggalma sem volt a harmadik hollétéről, odakiáltotta nekem: "ez a pokol". Jó nem a pokol, de hogy nem a menyország, az is biztos. 

- Zsiga-csiga igazi supporting actor ebben a történetben: izgalmas látni, hogy milyen más karakter, mint Lőrinc. Szelídebb, szemlélődőbb, és végtelenül kedves kisfiú. Két első fogacskáját szinte meg sem éreztük, valamikor novemberben bújtak ki. December közepén kibújtak a felső metszők is. Nem sír, mosolyog, időnként nyüszög, de ősz végére szépen összehangolódtak apával, mostanában már rendszeresen apa karjában alszik el, míg én Lőrincnek olvasok utolsó, kakaóslegutolsó, narancsdzsúzislegutolsó és tényleg leges-leges-legutolsó mesét. 
Lőrinccel annak idején közelharcot kellett folytatni a hozzátáplálásért, és minden búra-bajra csak a szopi volt jó, Zsiga más rugóra jár. Érdeklik az ízek, szívesen eszeget kanálból-kézből, már kicsivel öt hónapos kora után elkezdtünk pici almapürét kanalazni, örömmel próbálkozott vele. Azóta a legváltozatosabb ételeket megeszi, míg Lőrinccel egy-egy sláger-étel ment, a többit mélyen megvetette, Zsiga (aki egyébként épp a ruhásszekrényem alsó polcát rámolja ki komoly módszerességgel) megeszi a brokkolis pürét, a lazacot, a spenótot, a májat (! boááá!)... egyszerűen eszik, ha éhes. Megdöbbentő élmény. Kiszedi a kenyeret-kolbászt sajtot a kezedből, és a saját kis szájába tömködi. December 12-én felült, előtte már hetek óta sokat próbált négykézláb állni, de az elindulás nem volt nagyon sikeres. Volt valami technikája, amit nehéz leírni, valahol a szárazföldi pillangóúszás és a fókajárás között félúton, néhány guruló elemmel közben, ahogy eljutott végül A-ból B-be, ha A és B nem volt egymástól fél méter távolságnál messzebb. Aztán karácsonyra már nagy méltatlankodások és sűrű me-me-me-me nyüszögés közepette (ez én vagyok, my humble self) ki-kinégykézlábazott utánam a konyhába, de addigra már tényleg nagyon el volt keseredve. Most, néhány napja már eléggé be van gyakorolva a mászás ahhoz, hogy igazi örömfoglalalatosság legyen. Rájött a nyitjára, megerősödött, érti, hogy ezzel most akkor ő tényleg mi mindent elérhet. Mostanában már a felállást gyakorolgatja, vagyis mindenen, amit meglát és arra érdemesnek ítél, megpróbálja felhúzni magát, de a kis lábai még egyelőre nem engedelmeskednek igazán. Magára borítja Lőrinc játék-házait, a kisautó-garázst, a hintaszéket és a legós dobozt. 
Képes hosszú félórákat nézegetni elmélyülten, játékot, legót, dínót... kicsit sajnálom is szegénykémet, mert kevés lehetősége van erre. Lőrinc ugyanis olyan mellette, mint egy kitörni készülő vulkán: folyamatosan jön, megy, valamelyik bútor tetején egyensúlyoz, az ajtókeretbe illesztett húzódzkodórúdon, vagy az arról lelógó gumiszalagon tornázik, odarohan hozzá, megpuszilja (és feldönti közben), kikapja a játékot a kezéből, felemeli félig, eldönti. Ma éppen a csúszdán próbálta lecsúsztatni, sajnos csak fejjel előre sikerült feltuszkolni, aminek nagy sírás lett a vége. És üvöltés (részemről). Mindegy, valahogy végülis csak meg kell szabadulni a kistesótól, ugyebár. A karakterkülönbségek ellenére úgy látom, hogy szeretik egymást, Lőrinc gondolataiban állandóan jelen van, igazából játszani segítene vele, rémisztőbbnél rémisztőbb ötleteiben az együtt játszás vágya is jelen van, de azért látszik, hogy sokszor idegesíti, hogy alkalmazkodni kell. 

- Andrással volt ősszel egy gyönyörű napunk. Ne röhögj, tényleg. Persze nem egy egész nap, de október 23-án egy barátunk elvitte Lőrincet váratlanul, és mi ott maradtunk kettesben. Vagyis hármasban. Elmentünk ebédelni. Zsiga aludt. Beszélgettünk, mint felnőtt a felnőttel. Nem úgy, hogy az ember odamond egy mondatot, a másik pedig - nem értve, mit akarsz megsértődik, hanem úgy, hogy végig tudtunk beszélni egy nagy és nehéz konfliktust közöttünk. Újra ráéreztem, hogy milyen jó vele beszélgetni, ha tényleg lehet beszélgetni. Sajnos ez a mostani üzemmód nem igazán kedvez nekünk, mindig időnyomás van, egy hosszabb bővített mondat a másik részéről, és ráncbaszalad a szemöldökünk - ennyi idő nincs, hogy kifejtsd a TELJES cikket, amit olvastál, nem mesélheted végig az összes körülményt, foglald össze, emeld ki a lényeget, lődd le a poént, mert lehetséges, hogy fél nap múlva tudod elmondani a sztori végét. Persze ez a blogbejegyzés is így íródik, darabokban, apránként, de a házasságunk is ilyen töredezett. Még egy jót veszekedni se lehet, mert nincs idő... Csak összeveszni lehet, ha peched van, csak a másik monológja fér bele, te meg még csak le se ordíthatod a fejét, mert addigra menni kell az oviba a boltba az akárhová... És vannak ritka kettesben töltött pillanatok, amikor TUDJUK, hogy másfél óránk van, vagy fél, vagy egy... Tényleg a számos félretett vitás kérdést akarjuk ilyenkor megtárgyalni? Úgyhogy nálunk nem szőnyeg alá söprés megy, hanem vesszünk egy kurva nagy sátorponyvát, és azt terítjük rá a konfliktusokra. Thats life.  

A nagy család egy horrorkrimi, nagyjából mindenkivel sikerült összevesznünk, de főleg a saját édes jó anyámmal, és erről nem fogok írni, pedig ezzel töltöttem el a legtöbb sírós-kétségbeesős éjszakámat a két ünnep között. nagyot dobott a családi hangulaton egyébként. GDPR okokból mégsem teszem közzé, elég annyi, hogy az ember negyvenhez közel is nagyon nagyot tud csalódni a saját anyukájában, és saját magában is, hogy 1500 óra önismeret, pszichoterápia, személyiségfejlődés és lóf@szhacacáré után még mindezen mégis képes meglepődni.