Kettőt pislogtam. Na jó, hármat. Vagy egyet. Kezdem gyakorolni, milyen  középkorú  érett nőnek lenni. Persze nem hiszik el, senki nem hiszi el, csak a kozmetikusom, aki finoman, de határozottan eladott nekem egy peeling krémet, elmagyarázta a szemránckrém környékápoló jelentőségét és a napi kétszeri arctisztítás-krémezés titkait. Reggel is? Hiszen akkor csak aludtam. Úgy nézett rám, mintha azt kérdezném, kell-e reggel is fogat mosni. Úgyhogy azóta, egy teljes hete arclemosót ÉS tonikot ÉS arckrémet ÉS szemkörnyékránckrémet használok, hetente egyszer pedig arcradírt. Nem lettem fiatalabb és szerintem még fél hétig bírom. 

Lőrinc lelkesen radíroz velem, és egyébként is nagyjából mindent lelkesen csinál, amit velem lehet csinálni, ő maga ugyanis egy leradírozhatatlan kis matrica mostanában. Ha nem én olvasok neki este, ha Zsigával alszom, ha nem én viszem oviba (hahaha ovi... azt se tudom merre van már, de erről majd mindjárt beszámolok), szóval mindezek a dolgok rettenetesek, Zsigát pedig ahol éri ott bosszantja. 

Tavaly elintéztük, hogy ne kelljen neki még iskolába menni, hát ez nagy érvágás volt neki, haragudott ránk sokat, de a tavalyi nagyon lyukacsos ovibajárás után örültem, hogy nem kell egy iskolába beszokást végigcsinálni. Szeptember közepén azonban Lőrinc  e l t ö r t e  a sípcsontját, amit két hét fekvőgipsszel majd két hét járógipsszel jutalmaztak. Aki látott már hatévest életében, az tudja, hogy a fekvőgipsz nagyjából olyan értelmezhetetlen, mintha a perpetum mobile-nek mondanák, hogy álljon meg, Lőrinc három nap után fél lábon ugrálva közlekedett a lakásban olyan sebességgel, hogy oda se mertem nézni, majd mikor mankót kapott, akkor tényleg semmi nem állíthatta meg (pedig egy hatéves messze nem olyan ügyes a mankóval, mint egy felnőtt). 

Borzasztóan vártuk, hogy végre mehessen oviba, és az óvónénik olyan cukik voltak, hogy elvállalták járógipsszel. Rettegve, de elvállalták. Boldog három (inkább kettő) nap következett, a harmadik napon ugyanis Lőrinc köhécselni majd orrfolyni kezdett, és az oviból hazahozott vírus miatt itthon kellett maradnia újabb egy hétig. Amikoris Zsiga lett koronavírus-gyanús, úgyhogy újabb két nap kényszerszünet, arra a két napra meg már minek bemenni a héten, gondolta Lócikám, úgyhogy megmakacsolta magát és itthon maradt. 

Mivel a teljes tavaszt itthon töltöttük, így az én szemem már csak akkor rebben meg, ha a bébiszitter lemondja a heti két napot, amikor itt van, de szerencsére ezt a négy hetet végignyomta becsülettel, és én is. 

Néha felmerül bennem a gyanú, hogy a gyerekeim egyfajta idegesítőszolgálatot tartanak fenn, vagyis szépen beosztják, mikor melyikük fogja a másikat halálba bosszantani, vagy viszont kivételesen tehetséges mindkettő, tény ami tény, hogy abban a szent pillanatban, amint felállok a szőnyegről, ahol épp legózunk, vagy a kanapéról, ahol épp olvasok, azonnal elkezdik ölni egymást. Most már kifigyeltem, hogy is van ez: 
Lőrinc taktikája, hogy Zsiga közvetlen orra előtt kezd el valami iszonyú érdekes, gyerekszemnek nagyon kedves játékkal játszani, amire Zsiga lecsap, és akkor indulhat a "mamaaaa Zsiga ELVETTE a játékomat!!!"
Ha ez valamiért nem jönne be (de be szokott), akkor jön a B-terv: valami olyat mondani Zsigának, amit Zs nem ért, viszont sértésnek vesz - például: "te kis pigmic" (mi.az.a.pigmic???), és mikor Zsiga visszkiabál, hogy NEM VAGYOK PIGMIC!!! ZSIGA VAGYOK!! akkor megerősíti, hogy de bizony az. A vége az, hogy Zs tehetetlen dühében megüti vagy beleharap, akkor pedig lehet jönni a mamához, hogy a szörnyű igazságtalanságot helyrebillentse. 

Zsiga a kisebb gyerekek egyszerű eszközeit használja: ha meglátja, hogy Lőrinc az ölemben van, biztosan ő is felkéredzkedik, azaz ez nem a helyes kifejezés: kis tankként odaront, és közénk túrja magát, felül harmadiknak, lehetőleg úgy, hogy Lőrinc leessen. A játékokat akkor is kicsavarja Lőrinc kezéből, ha nem illegetik véletlenül az orra előtt, minden kell, ami Lőrincnek van, és ha mindenképpen muszáj (lenne) visszaadni, inkább elhajítja jó messzire, vagy elrohan eldugni, mintsem visszaszolgáltatná. 
A méltatlanul megkínzott ártatlan gyermek sírását mindenesetre már mindkettő tökélyre fejlesztette, egy nap legalább tízszer zendül fel, tényleg abban a szent percben, amikor kilépek a terükből, és valami mással foglalkoznék. 
Belépek és a kép mindig ugyanaz: Zsiga kezében egy elorzott játék, Lőrinc karján egy ronda harapás, mindketten bőgnek, én pedig tudom, hogy az esetek jelentős százalékában Lőrinc keze is benne van a dologban. 

Közben a bébiszitterünk elmenni készül, már csak két hétig van itt, és ez óriási változást fog hozni az életünkbe. Flóra azóta van velünk, hogy Lőrinc megszületett, nagyon szereti a gyerekeket, megbízható volt és ráért. Most keresünk másvalakit, de egyelőre nem találtunk (vagy talán-talán most, de még nem találkoztunk a jelentkezővel). Felmerült egy közeli magánbölcsi is, de fáj a szívem a kis mukkot bölcsibe adni, még ha csak három napra is, ami biztos lefaragható kettőre, ha nagyon erősködünk, de azt mondják úgy sokkal nehezebb beszokni. A bébiszitterben az a jó, hogy egyrészt flexibilisebb, megoldja, ha Lőrinc beteg azt is (míg a bölcsi nyilván Zsigát is kidobja, ha nem egészséges, nemhogy nem oldja meg, hogy a beteg Lőrinc mellett hogy dolgozzam). Ráadásul a szitter mellett Zsiga azért látja apát, aki otthon dolgozik, be lehet hozzá sétikálni, be lehet ülni az ölébe, ha nagyon fontos, és ez is olyan jó tudat. 

Fél szemmel nézem a GYES végét, ami közeledik, de az ovikezdés még végtelen messzeségben, jövő szeptemberben fog csak beköszönteni, tehát ki kell találnom valamit magammal, amit még nem álmodtam meg. 

Sajnos az én szeretett Tündérhegyemre visszatérni nagyon-nagyon kemény lenne a családomnak, főleg nyáron, de azért év közben is húzós lenne. András kemény volt, azt mondta amíg a legkisebb gyerekünk 4 éves, szerinte ez elképzelhetetlen... hát igen, tényleg, igaza van. Pedig most is van egy nyitott állás... Máshova menni? Magánrendelni több órában? Saját magamat bejelenteni? 

Nehéz döntések ezek, emésztgetem.