Nem írtam róla, mert nem volt időm, mert minden más is volt, de leginkább azért, mert asszem még nem vagyunk túl a megrázkódtatáson, amit az iskolakezdés jelentett a családunknak. 
Lőrinc nagyon várta, nagyon lelkes volt, boldogan indult szeptember elsején. Felkészültünk, rálendültünk - ami részemről 17 darab papírbolt-látogatást jelentett, egy OCD-st megszégyenítő kipipálós-jegyzetelős rendszerrel és számos megmosolyogtató segítségkérő üzenettel a szülői listára (úgyis, mint: a 10 pár ugyanolyan gomb ténylegesen 10 pár ugyanolyan gomb, vagy csak páronként legyenek ugyanolyanok, de a párok egymástól különbözzenek - hülye kérdés? Szerintem nem). Szóval agyilag én is egy iskolába lépő 7 éves szintjére zsugorodtam, legszívesebben a tanítónénit állandóan hívogatva vásároltam volna, majd mindezeket a dolgokat becsomagoltam a megfelelő, szintén listán szereplő dobozokba (vajon ezt az SZMK veszi meg, vagy ezt már mi?), hogy aztán két héttel később rájöjjek, hogy egyáltalán nem oda kellett volna csomagolni, és például a hegyező, amit naponta használ a gyerek, a technika dobozban kuksol a szekrényben, ellenben viszont semmilyen eszközöm nincs arra, hogy onnan kinyerjem és betegyem a tolltartóba, mert NEM  MEHETEK BE a terembe, de még az épületbe sem a COVID óta.

Azon is izgultam, hogy talál Lőrinc barátokat, ugyanis már az első szülőin, júniusban kiderült, hogy az osztály kétharmada a szomszéd oviba járt és 1, 2 vagy 3 nagyobb testvére jár szintén ebbe az iskolába, lehetőleg egy osztályba, szóval itt kéremszépen kész, kialakult KLIKKEK fogadták az én cuki outsider kisfiamat az első napon. Szerencsére az elején ebből semmit nem érzékelt, csak később jegyezte meg, hogy azért milyen jó lenne, ha ő is ide járt volna óvodába. 

Namost ez az aggodalmam mutatja, hogy nyár végére teljesen elöntött az idegállapot, mert ha egyvalamiben bízhat az ember az életben, akkor az az, hogy Lőrinc feltalálja magát a gyerekek között. Fel is találta. Ugyanis a nulladik pillanattól csatlakozott az iskola informális kártya-börzéjéhez, vagyis a meglevő négy, azaz négyes darab pokémon-kártyájával elkezdett csereberélni az udvaron a többi gyerekkel. Innentől kezdve az iskolai beszámolók kizárólag ezzel foglalkoztak, alig lehetett megtudni, mi más történik az iskolában ezen kívül. 

Sajnos a kártyákat elég hamar, már szeptember folyamán betiltotta két osztályfőnök, mert a gyerekeknek állítólag nagyon elterelte a figyelmét. 
Én személy szerint rosszul vagyok ezektől az általános tiltásoktól, és nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy bólintsak rá a kisfiam csempész-terveire és ne bátorítsam ebben. Nem akarom, hogy kipécézzék a tanárok, de magamban azért idióta dolognak tartom, hogy betiltanak egy játékot, csak mert izgatja és foglalkoztatja a gyerekeket. Vegyék el az órán, ne engedjék behozni az osztályterembe (ha már vannak szekrények), vagy ne kerülhessen elő a táskából, annyi ötletem lenne még... na mindegy. Ez kérem az iskola, ahol más szabályok vannak és sokkal szélesebb, nagyobb számú a közösség is. Hiányzik az ovi levegője, na. 

Lassan-lassan beindul az iskola tanulós része, amit Lőrinc már nagyon várt. Külön füzetet nyitott, amibe matematika feladatokat kell írnom, összeadásokat és kivonásokat, és boldogan oldogatja meg őket. A betűket még nem tanulják írni, de azt is borzasztóan várja már. 
Legnagyobb nehézségem amúgy az etetése, ugyanis az első hetekben bebizonyosodott, hogy ez az önellátás dolog Lőrinc fiamnál egyáltalán nem működik. A tízórai-szünetben még nem éhes, ki se nyitja az uzsonnás dobozát. A következő két szünetben ki lehetett menni kártyát cserélgetni vagy focizni, akkor dehogy pazarolta volna az időt evésre. Utána jött az ebédszünet, oda nem vitte a dobozát magával, így vagy evett ebédet vagy nem, attól függően, hogy fogára való volt-e a menza. A későbbi nagy, háromnegyed órás délutáni szüneteket pedig ismét nem akarta étkezéssel tölteni, úgyhogy volt, hogy este úgy jött haza, hogy észre se vette, de reggel óta nem evett. Ilyenkor 5-7-ig folyamatosan etetem őt valamivel, 3-4 vajas-szalámis kenyér után még rántottát kuncsorgott tőlem, igaz annak már csak egy részét ette meg. 
A második héten tehát bekapcsolt a "szaranya-program", elkezdtem átállni arra, hogy olyasmiket adjak neki, amit biztos megeszik, de legalább megkóstol. Jött a croissant-ok, csavart sajtos rudak, csokis péksütemények és fánkok szörnyű időszaka. Mellé 1 vagy két műzliszelet arra az esetre, ha az ebéd teljes egészében elfogadhatatlan a számára. Már csak a kuncsorgó osztálytársak éhes hordája ellen kellett felvérteznem a kisfiamat, és innentől fogva legalább azt tudtam, hogy ha nem is a legideálisabb táplálékot, de legalább VALAMIT eszik a gyermek. 
fájdalmas változás ez egyébként: semmilyen módon, de tényleg abszolút semmilyen eszközzel nem tudom őt rávenni, hogy egyen, vagy igyon az iskolában, ha ő nem óhajtja. Tudom, tudom, rutinos anyukák most mosolyognak, nekem ez új és fájdalmas tapasztalat, újabb lépcső a szeparáció rögös útjain. 

Mindeközben Zsiga....

Köszöni jól van. Jár óvodába, szereti is tulajdonképpen, de.... 
És itt ez a DE. 
Zsigával az élet az óvoda kezdete óta mondhatni nem kiegyensúlyozott. Az óvodában tökéletesen alkalmazkodik, mármint ha nem tart "bepisilős napot" - nem viccelek, múlt héten 5 pisis nadrágot vittem haza egy nap, ami konkrétan azt jelenti, hogy egész álló nap sztrájkolt - de otthon.... Semmi, és semminek az ellenkezője sem jó. Vidáman kisétál reggel a szobájából, majd a készülődés, öltözködés minden-egyes-lépésénél valami mást akar. És ordít. És nem jó. És hagyjam békén. És nem jön, és egyébként se jön óvodába. A hazafelé jövetelkor ugyanez. A nyakamba ugrik ("édes anyukám nagyon szeretlek"), majd innentől mintha egy másik kisfiúvá változna titokban, ordít, csipked, nem akar jönni, nem akar menni, ne nyissam ki az ajtót, mert ő, de megsértődik, amikor nem éri fel, leveti magát a földre, vagy elduzzog valamelyik bokor mögé (lehetőleg akkor, amikor legjobban sietünk), ő nem jön. "De Zsiga, azt kérted, vegyünk süteményt, ahhoz el kell menni a sarki boltba". "Nem! Nem megyek veled!" Vagy rosszabb napokon csak egy "hörrrrrr"-szerű morgás. Megszámlálhatatlan métert (vagy kilométert) cipeltem már így, közben veszekedve, haragudva, harapásokat elkerülve, rámordulva, vígasztalva. A jó ég tudja mitől változik meg aztán az állapota, de egyszercsak aztán visszavált, és mintha mi sem történt volna cseveg, részt vesz a dolgokban, várja a süteményt (amit ugye nem vettünk meg a szörnyű ordítozása és hisztije miatt). És mikor nincs sütemény, da capo al fine. 
Namost én még csak elboldogulnék Zsiga hangulataival, főleg, mivel emlékezni vélek egy másik kisfiúra, aki pontosan ugyanilyen háborúkat folytatott velünk az óvodakezdés hónapjaiban, de említett "másik kisfiú" azonban frászt kap az öccsétől, elviselhetetlenül idegesíti ez a viselkedés, és úgy döntött, hogy beszáll Zsigmond megnevelésébe. Úgyhogy ha én rámordulok Zsigára, ő sokkal jobban rámordul, ha én engednék, ő nem enged, hanem még szigorúbb következményeket lenget be "akkor itthagyunk", "akkor többet nem veszünk neked csokis fánkot", stb. 
Legutóbb már rászóltam, mondtam neki, hogy hagyd abba az öcséd nevelését, én vagyok az anyukája, majd én veszekszem vele, neked nem kell ezt csinálni. 
Erre Lőrinc velősen összefoglalta véleményét: 
De én komolyabban tudom mondani. 

hja kérem, jó egy férfi a házban.