Szeretném azt mondani, hogy foggalmam sincs, hogy hagytam abba a blogírást, hogy elsodort az élet, hogy már nem volt időm, hiszen nőnek-cseperednek a gyerekek... és ez mind igaz, de...  ahogy az lenni szokott, ez a féligazság. A teljes az, hogy az elmúlt két év nem volt könnyű. Egyébként benne élve nem volt vészes, csak visszanézve kicsit rémisztő, mi minden volt. Vártunk babát... aki nem érkezett meg hozzánk. Aztán vártunk újra, de... ő sem született meg a családunkba, csak a szívünkbe. Ez a második volt a keményebb, nehezen kászálódtam fel belőle. 
De utána...

Utána el kellett dönteni, tényleg akarunk-e, de igazán, de annyira nagyon, hogy ezt is elvállaljuk (mondjuk gondolkodhattunk volna előbb is ezen, juteszembe az utólag okosak klubjának oszlopos tagjaként), vagy jó lesz így is, két gyönyörű kisfiúnkkal, és visszamegyek dolgozni most már tényleg teljesen, nem csak átmenetileg, hanem végleg, esetleg valamilyen állami állásba... majdnem vissza is mentem, örültem is neki, de aztán mégis máshogy döntöttünk. Kicsit besegített a gázáremelés körüli őrületes para és az állami munkáltatók befenyítése, de csak kicsit. És utána... 

Utána megérkezett Annaróza. Először csak tudtuk, hogy majd érkezni fog VALAKI, aztán már a gyerekek is tudták, de nem akartam a világnak elkiabálni, utána a világnak azon része, aki nap-mint-nap lát, már egész biztosan tudta, látta, hogy VALAKI úton van, és lassacskán az is biztos lett, hogy ez a valaki bizony egy kislány... A nevét csak egész későn, bőven a harmadik trimeszterben találtuk ki (aki ismer minket tudja, hogy egetrengető, "sohatöbbetnembeszélekveled" típusú eszmecserék eredményeképp), és március 31-én, Húsvét vasárnapján megérkezett hozzánk a maga hús-vér, rózsás, dundi, egészséges, kicsattanó valóságában. 

A várandósság alatt nem akartam írni, de ha akartam volna, se tudtam volna, ugyanis 43 évesen megismerkedtem a TERHESSÉGI CUKORBETEGSÉG csodájával, ami leginkább egy folytatásos horrorfilmhez hasonlít, ha engem kérdeztek. Az elején azt mondták, egy nagyjábóli diéta elég lesz, nem kell "túlizgulni". Hogy a nem túlizgulós nagyjábóli diétából mikor és hogy lett az, amikor darabra kimérem és fél-be-vá-gom az áfonyaszemeket, hogy pontosan annyi ch legyen és se több, se kevesebb a tízóraimban, azt nem tudom, de így történt, és így lett a decembertől március végéig tartó időszak életem leghosszabb három és fél hónapja. Ez a folyamatos tervezés-vásárlás-mérés-főzés-vércukormérés őrület vette el az időm 90 százalékát, és az agyi kapacitásom teljes egészét. Máig nem tudom, Csáky-csakmégbekapomezt-a-kisfalat-izét Krisztina hogy bírta betartani, hogy étkezéseken kívül egyetlen falat nem sok, annyi ne menjen le, és kizárólag diétakompatibilis dolgokat egyek, de megcsináltam, amiért igazságtalanság, hogy nem kap az ember valami köztársasági nagykeresztet a végén, biztos többet tettem érte, mint akik szokták kapni. 

Annaróza 6 hetes most, irtó édes és nyugodt baba, ismerkedik velünk és a világgal, és persze... a tesóival. 

Lőrinc nagyfiúsan veszi az akadályokat, kicsit néha nyűgös, amiért az esti elalváskor időnként nem alhat velem, mert pont Annirózit kell csucsujgatni, de majomszülőkként ezt is megoldottuk, most Annaróza és a mama közösen fel-má-szik a galériaágyra, és így olvasok Lőrincnek, és vagyok vele, amíg el nem alszik. Namost ezt ízlelgessük kicsit, mert ez egy fantasztikum, amit kifejlesztettünk. 1.) Apa becipeli a fellépőt. 2.) anya felmegy a felső ágyra. 3.) Apa Annarózát fogva egyik kezében, erősen kapaszkodva a másik kezével, keres egy stabil pontot a fellépőn 4.) feladja Annarózát a felső ágyra, 5.) megtörli gyöngyöző homlokát. A leszálláskor ugyanez fordítva. 
Zsiga altatása csak Zsiga személyiségével van megfűszerezve, akinek az akarata olyan, mint a vas, nem, olyan, mint a vasba ágyazott gyémánt, és ha bármit a fejébe vesz, akkor végünk van, ő abból egyetlen centit sem enged, semmilyen megfélemlítés, zsarolás vagy lekenyerzés nem működik. Annarózát egyébként nagyon szereti, szívesen dédelgeti, csak hát... hogy hogy nem a dédelgetések nagyjából a fele végül a pofazacskók pofozgatásába, csipkedésébe, szemének erőszakos kifeszegetésébe, fejecskéje ütögetésbe torkollik, úgyhogy anyai lelkem minden rezdülésével készen állok leválasztani őt a csecsemő lányomról még az előtt, hogy ő választaná le Annaróza valamelyik testrészét. 

Mielőtt Annikarózika megérkezett a maga fizikai valójában, úgy gondoltam, hogy amíg ő maga nem nő bele a csillámpónis-rózsaszíntüllszoknyás korszakba, tökéletesen meg fog felelni az a ruhatár, amit elraktunk a szekrénybe Zsiga babakorában, remélve a boldog jövőt. 
Nos, ez az elképzelésem pontosan addig tartotta magát, amikor hazajöttünk a kórházból (a János szülészetéről ellopott kölcsönvett rózsaszín rugdalózóban), és 
1.) rájöttünk, hogy az 56os ruhakészlet sajnos ismeretlen helyen tartózkodik a lakásunkban
2.) felismertem, hogy amennyiben nem adok valami rózsaszínt a gyerekemre, akkor egészen biztosan kisfiúnak fogja nézni mindenki, de legfőképpen és legszomorúbban ÉN MAGAM

úgyhogy a harmadik lekisfiamozás után négy perccel megvásároltam egy másik elgyötört anyukától egy szett 56-os ruhácskát pompás lányos színekben, és ezzel eldőlt, hogy a gondosan rakosgatott holmik 90%át dobhatjuk is ki a fenébe. 

Ugyanezen a ponton kijelenteném, hogy én természetesen a terhesség előtti ruháimban lejtettem ki a szülészetről (NEM!), és azóta is minden ruhám tökéletesen jó rám (muhahaha), és a nyári bikiniszezonra bombaformában leszek (pfff). Csak jelzem, hogy ha valaki, BÁRKI meg meri kérdezni, hogy akkor biztos nem híztam sokat, ha egyszer tartanom kellett a kőkemény szénhidrátdiétát, annak kitekerem a nyakát. Csak egyszer számoltam meg, mennyi kalóriát viszek be egy átlagos étkezéssel, hogy kellő zsír meg fehérje bemenjen, ami lassítja a szénhidrátfelszívódást, ezen egy alkalommal infarktust kaptam és soha többé nem tettem ilyet. 

És a szoptatás se fogyaszt. Egyáltalán. 
És a cukimuki gyerekágyas torna sem, amire befizettem. Pénzért. De mondjuk nem ezért fizettem be, ennyire én se vagyok idióta, de ettől még frusztráló, hogy rászánod az időt, tornázol, és csak a hátaddal történik valami. 

Nem baj, ezzel kapcsolatban zen attitűdöt igyekszem felvenni, eddig mindig egy évig tartott visszanyerni a korábbi súlyomat, hát majd most is jó lesz nekem jövő nyáron normálisan kinézni. 
De azért álljon itt Zsigumigu tegnapi bájos bókja: 
Megnéztünk egy játszótéri anyukát, akinek óriási terhespocakja volt. 
Elmerengtem mélázva, és mondom Zsigának: 
-emlékszel, mikor nekem ilyen nagy pocakom volt? (Bólogat). - Nem fura, hogy milyen nagy hasam lett, aztán hogy el is tűnt? 

Zsiga: azért még mindig elég nagy a hasad!

köszike.