mondja a férjem, nagyjából két és fél héttel az utolsó szoptatás után. 

ha. 
ha. 
ha. 

Mert ugyanis kéremszépen az van, hogy Zsiga minden második, ha mázlim van harmadik napon a következő performanszt adja elő. 
- felébred, lehetőleg fél háromkor. 
- ordít. ví-gasz-tal-ha-tat-la-nul sír, félig még alszik, de bőg, kivörösödött arccal. 
- nem hagyja abba. 
- eldobja az innivalót, megüt, dobálja magát, és a kis fejével - ha nem vigyázok - lefejeli az ágy fejét, az esti elalváshoz okvetlenül behordott könyveket. Vagy, mint ma éjjel, a fogamat (au). 
- közben megtévesztően kis szüneteket tart, amikor az ember lapít, mint légópincében a lemenekült lakosság a bombatámadás alatt... jön-e következő roham...
- utána, egy ponton, körülbelül fél óra múlva, mikor úgy gondolod, hogy akkor most te kivándorolsz Dél-Amierikába, taktikát vált. Előveszi a legédesebb mosolyát, kellemesen elrötyög rajta, hogy például a nagy üvöltésben és magát dobálásban kiszalad egy puki a popijából. Nevet, mutogatja a kis fenekét, hogy bizony, onnan jött ki, nahát, de vicces, és te örömmel nevetsz vele, mert bármi jobb az ordításnál, gondolod. Na innentől még minimum másfél órát fent lesz. 
- leveszi a hálózsákot (nem tiltakozol, örülsz, hogy nem ordít). 
- felcipel csitrillió könyvet 
- felteszi a szemüveged (békeidőben tilos hozzáérnie is, most nem baj, ha meghajlik, nem baj, ha mocskos lesz), majd leveszi, majd felteszi újra. 
- kapcsolgatja a lámpát (te az ájulás szélén). 
- megszerzi a telefont a töltőről, kihúzza-bedugja mély érdeklődéssel (helló, USB-c csatlakozó), nyomkodja, már fel tudja oldani a képernyőzárat, tehát belép applikációkba, csak fél szemmel sandítok oda, hogy ne hívjon fel senkit véletlenül, de majd reggel megpróbálom az egyéb károkat megjavítani. Ma csak repülőgép üzemmódra kapcsolta a telefont és a facebook-ot tüntette el valahová, máskor átrendezi a képernyőmet és a kukába dob ezt-azt. 
 Ez az állapot változó hosszúságú, ma például szerencsés voltam, fél ötkor nagyjából elaludt. Ez azt jelenti, hogy éjfélkor aludt el, utána felkelt fél háromkor, elaludt fél ötkor, én keltem hétkor. Végülis ez öt óra alvás nekem, kinekkeltöbb, igazán. 

Voltak egyébként cuki pillanatai is az éjszakának. Például amikor megtanulta a gomba szót, és alkalmazta mindenre, ami csak körülbelül hasonlított egy gombára a könyvekben. (már amennyire ezt az álmosságtól könnyező szemeimen keresztül látni véltem.) Vagy hogy végül úgy aludt el, hogy a hideg szobában már szerintem nagyonf fázott (hálózsák nélkül, pucér lábbal), és jól esett neki bebújni az én takaróm alá, és ott feküdt szépen nagyfiúsan, élvezve, hogy nekem hajtja a kis fejecskéjét. Aztán egy ponton ici-pici cérnavékony egérhangon elkezdte kántálni, hogy ci-ci, ci-ci, és normál Zsiga hangon pedig, hogy NEM. Úgyhogy megszületett egy hosszan ismételt énekecske: 
ci-ci-ci-ci NEM
ci-ci-ci-ci NEM

Ha nem rettegtem volna tőle iszonyatosan, hogy ismét felélénkül és fél hatig nyomja az éjszakai partit, akkor összepuszilgattam volna, olyan irtó édes volt. 

Úgyhogy összefoglalva: KIVÁLÓAN megúsztuk ezt az elválasztás dolgot. igen András, pont így fogalmaznék.