Zsiga elkezdett beszélni. Először óvatosan, néhány szót, azok közül is inkább egyszótagosakat. Lőrinc másfél évesen már többszótagos mondatokban irányította a világot, így volt bennem egy apró-pici aggodalom, hogy mi lesz Zsiga beszédfejlődésével. Egyébként régóta szuperül megérti, amit mondunk neki (bár sokszor fittyet hány rá), valamint látszik rajta, hogy borzasztóan figyel ránk, minden mozdulatunkat utánozza, egy-egy jellegzetes gesztikulációt akár a nap során többször is elismétel magában.  

Most viszont elkezdett világosan, akaratát kifejezve beszélni. "ÜL! Vissza! Nyá-nyu! (Ülj vissza, játsszunk). "Inni, amma" (almalét kérek inni). "Ajtó (vagy aftó), "becsuk" 
Ezek most már a napi repertoárunk részei. De tudja, hogy a kutyánkat "Kija" néven lehet hívni, ellenben Flóra kutyája "Kai" (egy kis darabig minden kutya Kai volt), már tudja, hogy vannak maj-ok (majmok), mókus, cica, nyunyó (nyuszi), óka (róka) és brumba is lakik az erdőben. Ha apa énekli neki este az altatót, ő is énekel: "edő, edő, cip-cip" ami az erdő erdő, marosszéki kerek erdő, MADÁR lakik abban..." című dal Zsiga-variációja. Hozza a nadrágját is, azt, amit épp fel akar venni, és jelzi is szépen, hogy "eft". 

Na de Lőrincet nem hívta sehogy. Nagy fájdalma volt ez a nagyfiamnak, próbálta is mindenképp kicsalogatni Zsigából, hogy őt is nevezze már valahogy, ha már az összes unokatesó nevét skandálja: Ika, Otti, megvan az Ábe, sőt a szomszéd kislány Ida is megvan már, csak a Lőrinc, Lóci, na az sehogy sem. Egész mostanáig. Mert most, kérem, rájött a kis disznó, hogy lehet még fokozni a sértést: elnevezte: öcsi-nek! Szerintem nagyjából egyetlen-egyszer hallotta ezt a szót Lőrinctől, de azonnal meg is tanulta, és azóta buzgón alkalmazza. Ha nem vagyunk otthon, mondja: "haza, apa, Öcsi". Jól jellemzi a viszonyokat, hogy Lőrinc angyali türelemmel viseli ezt a megpróbáltatást, és büszkélkedik vele, hogy ő az Öcsi. 
Mert megpróbáltatások, azok vannak. Lőrincemnek minden elképzelhető türelmére szüksége van, hogy ne fojtsa meg Zsigát egy átlag napon négyszer, mikor 1.) elveszi a játékát 2.) szétszedi 3.) eldobja 4.) ha nem adja, brutálisan megharapja a bátyját. Egy kis akarnok, aki magától értetődően akar magának minden játékot, akarja, hogy azok pontosan úgy működjenek az ő kis dundi húsos praclijában, mint Lőrinc ügyes nagycsoportos kezei között, és ha nem úgy történik, ahogy ő szeretné, meg-sér-tő-dik, és toporzékolva elrohan. Természetesen mindenből neki is kell, és pontosan olyan kell, mint Lőrincnek, csak ő nem ismeri édességben az  "utolsó" szót, nasiban a "vacsora után" kifejezést, gyerek-vitaminban a "már kaptál reggel"-t. Őszintén szólva, az én türelmemet is megpróbálja, így 0-24-ben, ahogy mostanában éldegélünk együtt. Csoda, hogy Lőrinc megússza egy kis köröm-rágással. Édesem. 

Nem jár oviba december óta, és bár a héten már elindult az ovi, és mi mindketten oltva vagyunk, még korainak éreztük visszaengedni. Egyébként egész jól elvan itthon: Barni barátjával hetente találkoznak, a szomszéd Ida kislány is gyakori vendég nálunk, és az unokatesók is érkeznek időnként. Ilyenkor teljes szőnyeget betöltő playmobil-állat masíroztatás zajlik, és mindig újabb és újabb állatok vágya születik meg kis szívében. "Mama, van már három zebrám, meg egy zebracsikó, de ez azért még nem igazi zebraCSORDA". Igen, ez igaz. Kell még zebra, tisztán látszik. 

Cserébe olvasok neki. Ha csak tudok, neki való, hosszú könyveket. Szinte minden érdekli, ebben a karanténban kiolvastuk a Tüskevárt és a Téli berek-et, minden oldalát élvezve, a Vuk-ot, az Oroszlánszívű testvéreket, az Anne Shirley történet első három kötetét, apjával a Harry Potter első két könyvét, és persze néhány apróságát, például Doktor Proktor puki-porát, meg a Szerencsére a TEJ című örökbecsű darabot, Barnabás barátunk jóvoltából. 

Én pedig többet dolgozom, mint eddig. Most ez már fél állásnak számít, két csoportom van, és 12 órát rendelek egyéniben. Ez 8 pácienst jelent, és nagyon sokallom. Kicsit bővíteni akartam, mert lejár a GYED, de úgy tűnik, hogy "kicsit" bővíteni kovid alatt nem lehet, mindig jön még egy beteg, egy régi betegnek kell új időpontot adni, de neki csak kedd este jó, belepréselem a kedd estébe online, de akkor van egy lyuk a bébiszitteres rendelési időben, azt fel kell tölteni, ne legyen üresjárat, akkor beesik egy régi páciens, csak pár órára lenne szüksége, persze ottragad fél évre... állandó küzdelem a kevesebb rendelésért. 
Már csak ezért sem siettetem az ovit: jelenleg két este is rendelek és két (másik) nap reggel 8-tól, tehát fájóan sok napon nem találkoznánk vagy reggel rendesen, vagy este. Így nap közben itthon van, nincs bűntudat. :) De ez már csak maximum 1-2 hét, ő is várja már a pajtásait, bár gyanúm szerint két hét múlva ki fogja találni, hogy most már elég volt. 

Vannak szakmai kihívások is, sikerült Magyarországra szervezni az Áttételfókuszú Pszichoterápia kamasz verziójának kiképzőit, elképesztő nagy munkával (részemről). Nagyon büszke vagyok magamra, évek óta vágyakoztam erre, mert nem nagyon létezik értelmezhető kamasz-terápiás képzés Magyarországon, ősztől tehát ez is zajlani fog (a negyedik hullámmal párhuzamosan, gondolom). Talán-talán a TFP-kiképzőség irányába is ellépegetek, Bécsben, ha minden jól megy, ősztől. Csak az a nyamvadék PhD nem halad semerre. Azt mondanám, soha nem fogom befejezni, ha valami bizarr személyiségfejlődési defektus következtében nem hiányozna belőlem a dolgok félbehagyására való képesség. Így majdnem biztos vagyok benne, hogy valamikor a nyugdíjas éveimben végül mégiscsak doktorrá avatnak majd. Amúgy nem, mert megkérdeztem, és 10 évem van rá csak. Nos, akkor 10 év múlva. Napra pontosan.