Nem is tudom hogy öntsem szavakba. Mihez hasonlítsam? Kataklizma? Soha-véget-nem-érő-psycho-thriller? Atomvillanás???

Eddig összesen 11 napot dolgozott András úgy, hogy Lóci itthon volt (és persze Zsiga is, hol lett volna). A tény, hogy ilyen pontosan tudom, már önmagában jelent valamit. Ma csütörtök van, a hetem eddigi fénypontja, hogy ma fénysebességgel berohantam a DM-be (CSAK Zsigával, őt az autós hordozóban billegtetve  -  +10 kiló az alkarodon), majd 4 dologgal kirohantam. 
A hétvégén vettem egy táskát magamnak. Belefér az összes cuccom, és a gyerekek cuccai is. Merev alja van, tehát nem túrod-túrod a cuccaidat, a kocsikulcsot, a pelenkát, az itatót, a vész-szájfényt, a zsepit, a kisautót, a szemcseppet, a műzliszeletet, az almát, a pénztárcádat, a...akurvaeéletbe már megint a kisautót...  hanem bele tudsz nézni, egészen az aljáig, és megtalálsz mindent egypercalatt. Volt már egy ilyenem, Lóci mellett ronggyá használtam, és az én vásárlás-etikám szerint amit annyit használtam, hogy tönkrement, vagy elfogyott, az nem számít vásárlásnak. Mert elfogyott, érted? ÉRTED? Már nincs!! Na.  

A leveleimet hetek óta nem válaszoltam meg - basszus most be is villant egy nagyon fontos mulasztásom...
Minden nap játszótérre járunk, általában kétszer, jelenleg a biciklizés a király, Lőrinc megtanult ugyanis két keréken bicajozni, és azóta leszedhetetlen róla. Közben MAGYAR NÉPDALOKAT kell énekelnem neki, namost képzeljen el engem a tisztelt Nagyérdemű, ahogy a jókeresztény szandálomban (amit szó szerint  m i n d e n k i  visel amióta a Decathlon is árulja), a bokáig érő lenruhámban és a kendőbe felkötött gyerekemmel épp gyimesi csángó népdalokat éneklek... szerintem ránézésre felvételt nyernék a Danubia néptáncegyüttesbe.

Ellenben megtaláltam a mellszívómat, anélkül, hogy kerestem volna. Valójában a játszószőnyeg szőnyeg részét kerestem, de nagyon, a mellszívót szülés előtt kerestem hó-na-po-kig, eredménytelenül. Most megvan. Most a kurva játszószőnyeg nincs meg. De megtaláltam két bontatlan hangoskönyvet ezzel a lendülettel, a tej mélyhűtésére való kis Avent-es dobozkákat (amikbe majd tök jól lehet gyümölcsöt fagyasztani - ergo el fog tűnni a hozzátáplálás idejére), és még egy csomó apróságot, amit nem lehet megnevezni, kategorizálni, valószínűleg ezért nem bajlódtam annak idején a doboz átnevezésével, hanem maradt "68-as vegyes ruhák". A fedőnév kiválóan működött. 

A nap fénypontja egyébként határozottan a délutáni altatás, amit úgy oldok meg, hogy Zsiga az egyik oldalamon fekszik (szopizik, konkrétan), Lóci a másik oldalamon, (de rajtam, véletlenül se nem mellettem...) ellenőrizget, hogy NEKEM be van-e csukva a szemem, és folyton meg akarja fogni Zsiga kezét, és akkor elindul a "csukd be a szemed! Ne piszkáld a Zsigát! Nem is piszkálom! Kakilni kell! Menj és keresd meg apádat! Most AZONNAL maradj nyugton! Akkor nem leszek a kisfiad többet! (az anya-fia párbeszéd szereposztását kéretik hozzágondolni). 

Zsiga pedig angyali türelemmel elvan, játszik, csörgeti a pihenőszék fölé akasztott csörgőjét, elalszik a lakáson belül is a kendőben, ébredés után hosszan nézeget, és este - ez a legeslegcukibb (és egyben legőrjítőbb) dolog: kizárólag az én kezemben hajlandó létezni. Olyan elképesztő ordításba fog már egy sima zuhanyozás alatt is az apja kezében, mintha tüzes vassal szurkálná legalábbis. Aztán visszajön hozzám, és jön még 20 másodperc abból a fajta szipogásból, amit az igazán nagy sírások után tudnak a gyerekek produkálni, és aztán mosolyözön... mama! Hát itt vagy...

* * *

Na, újabb nap telt el. Ma berohantam a kedvenc boltomba, ahol lenge len-ruhákat, len-felsőket és len-nadrágokat lehet kapni. Lőrinc kint állt az ajtóban, és azt skandálta, hogy "de mama ez több, mint egy pillanat!!! Becsaptál engem!!!!" Ettől zengett az egész eleven-center. Én pedig csak úgy gondolomra vettem egy tengerészkék lenge blúzt, amiben lehet szoptatni, és lenge, és nem feszül a hurkáimra derekamra, és hozzádobtam egy piros len-nadrágot (arra a nem valószínű esetre, ha esetleg meginogna a Danubiába felvételem, és plusz egy jó érv kéne). Most nagyon lenge vagyok, úgy nézek ki, mint egy hippi, és baromirade csinos. Legalábbis a körülményekhez képest. Ezek a hét örömei, 7, azaz hetes perc alatt intéztem el a bevásárlást, és most itthon eszem a tegnap sütött palacsintát a vadiúj rucijaimban. És elképzelem, hogy a holnap kezdődő balatoni nyaraláson milyen állati lenge és csinos leszek. És lenge. 

Mert holnap megint nyaralunk, hála a Jóistennek. Szerencsére pont a kánikula idejére leszünk megint a nővéremék kis faházában. Persze a faház 40 fokban 60 fokos, ellenben ott a strand, a Balcsi, remélhetőleg a gyereknek megfelelő elfoglaltság. Ellenben én nem annyira szeretek strandolni, vagyis szeretek, de csak, ha a víz minimum 27 fokos, a levegő meg negyven. És akkor is csak meg-már-tó-zom, vagyis az én strandolási szokásaim a térdig érő pocsolyában pacsálástól olyan messze vannak, mint egy piros lennadrág az eleganciától. Na mindegy, a nyaralásnak mindig van jó meg rossz része, de tekintsünk úgy az életre, hogy a pelus félig tele van.