Úgy tűnik, végleg elbúcsúzunk a szopitól. És ez nekem nagyon nehéz. És igen, tudom, hogy sok gyerek csak egy éves koráig, meg még addig se, és tudom, hogy nem szoptathatok évekig, de akkor is nehéz. Jó okaim vannak rá, és úgy látom, hogy ez az állapot, ami most van -  két szopi a két ébredés után - nehezen tartható. Neki is nehéz, hogy szeretne máskor is, még "benne van a repertoárban", nekem is nehéz, hogy minden odabújáskor aggódom, nehogy eszébe jusson és szomorkodás legyen. Ezért úgy döntöttem, hogy nem, most nem lesz szopi többet. Tegnap volt az első nap, mikor egyáltalán nem volt, mindkét ébredéskor sírdogálás volt. Ma vidáman érkezett ki a konyhába reggel, ahol azonnal nagy dínós-autós játékba csábítottam, és láttam a kis arcocskáján, hogy homályosan érzi, hogy itt valami átbaszás van, csak nem jön rá, micsoda. Egy idő után átbillent, bekapcsolódott a játékba és vidáman jött ment, reggelizett. 
A másik nagy változás, hogy apával alszik néhány napja. Már a kórház előtt is érzékeltem, hogy nehezen alszik el velem, amikor már nagyon álmos sír, követeli a szopit, odabújás nem jó, innivaló nem kell, simogatás éneklés kaka. Egy dolog segített nagyjából, ha az ágyban kuporogva felvettem és a vállamra hajtott fejjel alhatott el, csak a.) 12 kiló és nem bírok ilyen hosszan a sarkamon ülve egyensúlyozni b.) amikor letettem, okvetlen alákerült a takaróm, amit aztán nem tudtam kiszabadítani, vagy a karom, ami nélkül nehezen alszom el, vagy csak simán az ágy közepére sikerült hengeríteni hogy ne férjek el mellette. 
Ezzel szemben az apjával kb. leteszi a fejét és alszik. Vagy ha nem is, nem zo-kog szívet tépően, mint velem. Úgyhogy néhány éjszaka óta vele aszik a nagy ágyban, míg én a külön ágyban a gyerekszobában. 
És kezdünk azon gondolkodni, hogyan lehetne szépen finoman átszoktatni a saját kis szobájába. Eddig ez elképzelhetetlennek tűnt, de most van egy jó gondolatunk, hogyan lehetne: 
Ha az apjával alszik, akkor alhatna a nagy egyszemélyes ágyon, apja melléfekszik, majd mikor Lócikám elaludt, odaállítja mellé a soha nem használt babaágy rácsát, beszorítva a pelenkázóasztallal, hogy el ne dőljön. 
Eddig tényleg képtelenségnek tűnt az átszoktatás, hiszen én abban a helyben elalszom, ahogy Lóci behunyja a szemét, de az apja jobban bírja a kiképzést, szóval lehet, hogy néhány napon belül megint együtt alszunk, egy közös ágyban... el sem hiszem. 

Na de addig is mély gyász van, részemről persze, hogy az én ici-pici Lócikám ilyen nagyfiú, és hogy most akkor hogyan fogjuk szeretgetni egymást, és hogy lesz EGYÁLTALÁN a mama-Lóci kötődés, és hogy vajon egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagyok elhagyó anya.