- tanul ugrálni. Vagyis először még csak lábujjhegyen járni, épp tegnap. Fél lábon döcögött végig a lakáson, először azt hittük, fáj neki, aztán meglláttuk a boldog-elégedett kis arcocskáját ("nézd mama, mit tudok!!"), aztán rövidesen azt is, hogy már két lábon jár lábujjhegyen, kacagva, mint egy kis balerina. Mint egy kis sonkás, gömbölyű, rubensi balerina. 
És nemsokkal ezután azt is megláttam, mire kellett neki ez az egész új tudomány, óriási kitartással guggolt le, vett lendületet és emelkedett lábujjhegyre hirtelen abban a reményben, hogy hátha egyszercsak egy ici-picit elemelkedik a földtől. Nos, ez a csoda még várat magára, de kitartóan csinálta a farizomgyakorlatokat egész este. 

- közben megint én altatom, az apja három hét alatt úgy kifáradt az este nem alvás-nappal dolgozásban, hogy visszacseréltük. Végülis rendben van a dolog, Lócinak már nem jut eszébe a szopi, tehát könnyebb aludni vele. Az elmúlt három nap zökkenőmentes volt (bár EGY TELJES ÓRÁT dumált az ágyban, mielőtt elnyomta az álom), tegnap volt az első kis összezörrenésünk, gondolom elmúltak a mézeshetek, megszokta, hogy én vagyok ott. Nem baj, legalább András pihen egy kicsit. 

- kezdjük tervezni a nyaralásokat. Nem könnyű, tényleg nem könnyű két ennyire eltérő korú gyerekkel nyaralni bárhol. Elmegyünk a nővéremékkel és anyámmal (hűha) a tengerpartra egy hétre, ott Ábel lesz a kakukktojás, aztán megyünk egy hétre Velencére András barátjával és annak kamasz fiaival, ott meg Lóci. Ez utóbbitól én nagyon félek, mert Ábel elfoglalja magát egy laptop és egy szélessávú internet segítségével simán, de Lócikám ott fog lógni a nagyfiúk nyakán, akik kettő perc után a falat fogják kaparni - teljesen jogosan - hogy se telefonozni nem lehet - mert elveszi - se olvasni - mert rád ugrál - se tévézni - mert elnyomkodja. És már látom, hogy ezen a ponton rám fognak nézni, hogy csináljak VALAMIT, és el nem tudom képzelni, mi lehet az a VALAMI, amit én ezen a ponton tudok csinálni. 
Mert jelenleg az én laptopomat se tűri, se az e-book olvasót, mindent ő akar nyomkodni, fogdosni, tehát el kell tenni azonnal, ahogy odajön, mert nincs alku, nincs "gyere játsszunk a lovacskákkal", nincs "de hiszen együtt nézzük az állatos filmet rajta", ő akar ülni velük, legyen az ő ölében a laptop és ő csapkodhassa-nyomkodhassa és kész. Ilyenkor aztán elpakolom és kibírom a sírást-ordítást. Hogy a nagyfiúk mit fognak csinálni, azt nem tudom. Majd játszanak ők is a lovacskákkal. 
András egyébként erre azt mondta, és megértem, hogy neki ezek az utolsó évei az Ábellel, mikor az Ábel még szívesen jön vele nyaralni, szóval mindenképp menni akar, és felvetésemre, hogy esetleg csak ők ketten mennek a szuper nagyfiús nyaralásra, én meg itthon maradok a szuper mosogatógépes-árnyas-130 nm-es luxusnyaralónkban itt Budapesten, szóval erre a felvetésre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy ááá idén mégse megyek veled a Karib szigetekre, drágám, inkább kokszot lapátolok a nyóckerben helyette. Egyetlen reményem, hogy szűkös az időbeosztás, Ábel tábora, mi programunk és a vendéglátók nyári programja, kevés a közös metszet, hátha az idő megoldja...

Apropó Karib szigetek, olvasom Marquez száz év magányát, mert annyira tetszett a Szerelem kolera idején. Hát ez is érdekes lenne, de sajnos már a könyv egynegyedénél reménytelenül elvesztettem a fonalat, mert mindenkit Aurelionak, Aurelianonak, Jose Aurelionak, Arkadionak és Jose Arkadionak hívnak. Pedig a történet maga érdekes, még nem derült ki számomra, hogy miért száz év magány a címe, de remélem ezt a rejtélyt is megoldom egyszer, pontosan úgy, ahogy azt is, hogy Arkadio vajon Jose Aurelionak vagy Aurelianonak a szerelemgyereke. Bár mindegy is, mert most Arkadiot főbelőtték. Vagy Jose Arkadiot. Az egyiket a kettő közül. Komolyan, utoljára az orosz regényekben voltam ennyire elveszve. 

Felvettem két órát az egyetemen, egyelőre elképzelni is nehéz, hogy fogom őket abszolválni, mert természetesen  nem találtam két egymáshoz illeszkedő órát, tehát két "majd a második félévben tömbösítve tartjuk és megegyezünk mikor" típusú órát vettem fel, remélve a legjobbakat. Most jut eszembe, hogy talán jó lenne még egyet felvenni, hátha nem tudunk megegyezni, de bejárni három órára teljes képtelenségnek tűnik. 
Valahogy eddig soha nem tettem fel a kérdést magamnak, mikor kisgyerekes anyukák jártak egyetemi órákra, hogy DE.HOL.A.GYEREK.ADDIG? És hogy vajon tűkön ül-e, és vajon izgult-e, mikor elindult, hogy egyáltalán ideér-e, mert pont aznap saaaajnos a bébiszitter nem tud jönni, vagy a gyerek ordítva kapaszkodik a nyakába, vagy bármi más. 
Iszonyú nehéz nekem a gyerek mellett bármit csinálni, ahol ő nem lehet ott, le a kalappal mindenki előtt, aki képes rá.