... hogy miért nem írtam az elmúlt hetekben. Mert ha nem mesélem el, akkor abba is hagyhatom a blogot, mert nem fogok tudni írni egy sort se. Mert az évek során meggyőződésemmé vált, hogy nem kell rejtegetni semmit. Vagy majdnem semmit. Mert nehéz meghúzni a határt az "intimus magánügy" és a rejtegetés, titkolózás között, aminek következtében rettenetesen magányos lesz az ember. És persze minden magánügy, minden, az is, hogy Lócinak jön a foga (plusz őszintén ki a fenét érdekel rajta és rajtam kívül), mégis, bizonyos dolgokról "nem beszélünk", pedig tulajdonképpen tényleg olyan nagy titkok ezek? 

Az elmúlt hónapban volt egy sikertelen lombik-beültetésünk. Igen, Lóci is. Ő is lombik-baba, de nála olyan elképzelhetetlenül szerencsések voltunk, hogy az első próbálkozás sikerrel járt. Most egy fagyasztott embrióért mentünk vissza, és nem sikerült. És tudom, hogy ezen túl kell jutni, tudom, hogy a normális női ciklusban is sokszor van megtermékenyülés és nincs beágyazódás, és azt pláne tudom, hogy egy embrió beültetésénél az esélyek minimálisak, de nem.tudok.túllépni.rajta. 
Utólag, őszintén megkövetek mindenkit, aki elmesélte a vetélését (ráadásul tényleges vetélését!), és én csak annyit mondtam: rémes lehet, vagy jaj szegény. És nem sírtam vele, nem kérdeztem meg hetekkel később is még újra, hogy hogy van, gondol-e még rá, vagy nem is ezt, hanem hogy hányszor jut eszébe egy nap, mert akkor még bolond fejjel azt képzeltem, hogy az ember feláll és továbbmegy. 
és most itt állok, és nem megyek tovább, mert nem tudok. Csak folynak a könnyeim mindig, ha rágondolok, és nem kérem a tavaszt, és nem kérem a virágokat, és nem kérem a megújulást, az egész szarság mehet a francba éntőlem. 

Persze lesz majd újabb beültetés, ha sorra kerülünk megint. Már most félek tőle.. Még egyszer ezt végigcsinálni, ha nem sikerül..? Rá sem merek gondolni. És persze számolom a napokat. Máskor imádom ezeket a hónapokat, most alig várom, hogy elperegjen egy hét... még egy hét... Csak legyünk túl a húsvéton, csak érjen véget a május. Az összes annyira-várt tavaszi program inkább amolyan jelzőbólyák most előttem: jelzik majd, hogy telik az idő. 

És ha valaki azt meri mondani, hogy "de hát ott van neked a Lóci...!", azt levadászom és megfojtom. És azt is, aki azt mondja: legközelebb biztosan sikerül. Nem vicc. Én szóltam.