... ne csodálkoznék el, hogy már két éves is elmúlt, sőt, két éves és egy hónapos is (nem az irás ideje volt), és hogy egyre okosabb, szebb és nagyobb!

Ezt egyébként ő is megjegyzi, mostanában sokszor mondja, hogy "nagyfiú vagyok", mindenféle összefüggésekben. Múltkor, este, Ábel ágyán üldögélve dünnyögte: nagyfiú vagyok, egyedül megyek fel a lépcsőn. (És tényleg.)

... ne ölelgetném agyon és puszilnám, mikor reggel álmos félmosollyal csücsörít és keresi az arcom, hogy puszit cuppantson rá. Vagy amikor a "kit szeret a mama nagyon" örök kérdésre örök válaszként visszamosolyog: "a Rőrincet". Majd hozzáteszi: "éééééés APÁT". 

.. ne őrülnék meg a hárompercenként elhangzó "mamaaa! Segííít-esz!?" mondatoktól. Mindennel kapcsolatban: felvenni a zoknit, levenni a zoknit. "Jaaaj, nem jön ki" "óóóóó, beakadt!" "eldöntöttem" "megcsinálod?" "összetört" "visszarakod?" Ez a napunk mostanában. De azért elviseli már, ha takarítok, közben ő is pakol (ez nem sokat segít), vagy ha látja, hogy valamiben elakadtam, segíteni próbál. Ő is keresgél, mondja is, hogy megkeresi ő. 

... ne lennék nagyon hálás, hogy ilyen kis kiegyensúlyozott, lelkes. Alkatra is egy kis vasgyúró, de lelkileg is nagyon stabil, persze akarata, hát az van neki is, mint mindenkinek a családban, de szíve is van, ha látja, hogy szomorú vagyok, odajön, símogat. Mert hát... 

..nincs nap, hogy ne sírdogálnék. Ez egy ilyen időszak. Az orvosok nem sok esélyt adnak a második babának. Korai menopauza... itt tartunk. Ja kérem, ha egy petefészek... Ja kérem, nem kellett volna műtét fél éve. Ja kérem, ha tudtuk volna, ha mondani tetszettek volna... Most latolgatunk, beszélgetünk, tervezünk, sírunk. Mi jön még szóba. Várni a csodára? Örökbefogadni? Nagyon-nagyon szeretni azt az egyet, aki született? Petesejt-donáció? Merre visz az utunk...?