Hát viszontlátásra. 

Sokat haragudtam rád, sokat küzdöttem veled, pöröltem. Fukarnak, gonosznak láttalak, hogy nem adsz nekem gyereket, pedig úgy vágyom rá. Azt képzeltem, én vagyok az univerzum legszerencsétlenebb teremtménye. Most viszont hálás vagyok, hogy mennyi mindent hoztál, milyen gazdag voltál. 

Ide sem nagyon tudtam írni. Elég volt megélni, átélni a napokat, a reménykedést, mikor minden ígéret és félelem ellenére elindult szépen egy stimuláció, növekedtek a tüszök, lett egy gyönyörű, beültethető embrió, kettő napra talán terhesnek is éreztem magam... aztán nem. Aztán mégsem, vérzés, véreredmény, elindult, visszafordult. Kemény volt így várni a karácsonyt, számolgatva, hogy mostanra hány hetes terhes lehetnék, ha... 

De végül egy barátnő felfoghatatlan, rettenetes vesztesége kellett, hogy felrázzon, és a végtelen, símogató, kuckós, boldogságos hálába beborítson: hiszen van, akiket öleljek, neki már sajnos nincsen. Így vagy úgy, de lesz még gyerekem, ha saját véremből, ha petesejt-donációból, ha örökbefogadásból, de van kivel, van hová, és szerethetjük majd, és nevelhetjük majd. Neki ez már valószínűleg nem adatik meg. Mennyi mindenem van, te jó Isten, milyen gazdag vagyok... Pofa be, Krisztike. Abbahagytam a nyafogást, a gyászt, várakozni fogok, izgulni fogok (naná), de itt és most befejeztem a méricskélést, az irigykedést, a sóhajtozást, mások gyerekei ellen tervezett rablási tervek szövögetését. 

Lőrinc közeledik a két és fél évhez, és ahogy egyre inkább uralja a nyelvet, egyre jobban kezébe veszi a társagást is. Bárki jön hozzánk, néhány perc után bekapcsolódik, és az igazán fontos témákra tereli a szót. 
Tegnap itt volt Piroska barátnőm, de már a belépés után röviddel kiderült, a telefonját a kocsiban felejtette. Lóci kifejtette, hogy azt megették az állatok. Hűűűű és akkor mi lesz most, Lóci? Háááát, gondolkodottel a kisfiam, bevitték a Noé bárkájába. (Karácsonyra kapta, a Fakopáncstól rendeltük, egyike a kevés telitalálat ajándékunknak idén). 
Karácsony előtt az esti imádságoknál félbeszakított engem, míg én áhítatosan kértem a Jóistent, hogy szeresse nagyon a Lőrincet. 
- De ne szeresse!
- Ne szeressen téged, kisfiam?
- Nem, ne szeressen! (Egész dühös lett a kis arcocskája). Engem apa szeret. Neki ott a Kisjézus, őt szeresse. 

Hát igen. Mindenki a saját családját, ugye. 
A karácsony estét még nem egészen fogta fel, de a fa, és főleg a csillagszórók nagyon tetszettek neki, fokozatosan esett le neki, hogy itt ajándékok is vannak, aztán egy idő után abba is belejött persze. :) 

Igyekeztem neki a Kisjézust is elmagyarázni, vettünk gyerekbibliát, de valahogy az nehezen volt befogadható. Viszont egyszercsak előszedett két óriás dinoszauruszt, és odament velük a Betlehemhez. 
- Barátkozzanak! (Ez a jelszó arra, amikor kis párbeszédeket akar, jellemzően nekem kell az egyik szereplőt eljátszani.) És már kezdte is: Szia kicsi Jézus, mondta a haragos Dínó. (Mert mostanában így beszél, Bogyó és Babóca stílusban). 
Én voltam az összes többi figurával, úgyhogy beszéltettem Máriát, aki elmesélte, hogy most született az Ici-pici Jézus, és kérdeztem a Dínóktól, hogy ővelük mi történt, hát ők játszottak, meg vacsoráztak sajtit, szalámit meg kenyeret. 
Hát valahogy így zajlott a karácsony esténk, dínós-betlehemes játékkal, meghitten. Egy idő után megérkezett Ábel is, naaagy öröm volt persze. 
A vacsorát idén sem toltam túl, volt kalács (nem ehetnénk) nyelv (Lóci nagyon élvezte főzni, de hozzá se nyúlt magától értetődően) kaszinótojás (gyermekkorom varázsa, András gyűlöli), franciasaláta (ELMÉLETBEN) mindenki szereti, gyakorlatban tegnap ette meg a végső maradékot András, de szerintem a KÖJÁL a kerületet is lezárta volna, ha tudja.)

Nem rendeltem Halászlét, nem sütöttem kacsát, főztem halat, volt bejgli és ezzel késznek tekintettem az asztalt. Másnap itt ünnepelt az én családom, úgyhogy életemben először sütöttem meg a nálunk hagyományos malac-pecsenyét, ami kamasz-korom zűrös január elsejéi tájékán kóválygott át apám konyhájában december 25-ére. Na az finom lett. Utána megint az össze-vissza zabálás, a maradék-fogyasztás és az Armageddon. 

Hát így vagyunk mára. Most megyek, felkeltem a gyereket, mert tegnap beteg volt, kíméletből hagytam aludni és FÉL EGYKOR még mindket szórakoztatott az ágyban (vagyis csak az apját, mert nálam valahol a Bot Benő mese irodalmi elemzése közben filmszakadás történt.