Igen, ez egy jó hír. Ma fejezem be a hetedik hetet, dobog a kis szíve, jól érzi magát, én pedig... nem. 

Egy hálátlan dög vagyok. Hányszor elmondtam, hányszor esküdöztem, hogy ha csak MÉG EGYSZER lehetnék így rosszul, egy szavam se lenne, angyali türelemmel tűrnék, nem fetrengve, átkozódva, a napokat számolva.... 

Hát, majdnem sikerült... körülbelül két napig. Azóta egy varacskosdisznó életmódját és hangulatát idéző életformába váltottam, nem emlékszem mikor takarítottam utoljára, mártírképpel fekszem a kanapén, és ha nincs itthon a Lőrinc, tévézek. Ha itthon van, akkor... hát... olyankor olvasunk, rajzolunk, és a végén... tévézünk. Szerencsére hamarabb fekszik, mióta oviba jár, és én is fekszem vele, és igyekszem nagyon ügyesen, kis időközönként enni, de ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk, ha egyszer semmit, de SEMMIT nem vagyok képes jó étvággyal megenni. Vannak étel-kívánságok, amik egy-két napig elviselhetővé teszik az életet, most például Whopper junior szendvicset ettem reggel, délben, este, előtte kefírt, még előtte rakott káposztát... de minden étel szezonja csak addig tart, amíg nem jön egy nagyobb émelygés, amin egy dolog segít, ha ESZEM valamit, és ezzel a lendülettel el is felejthetem azt a kaját jó időre. Így áldozott le a tejfölös tészta-szezonnak, a kefír-szezonnak és a paradicsomos bab-pirítóskenyéren (!) szezonnak. 

A hétköznapokat írom, nem pedig azt az örömöt, ami eltölt, ha arra gondolok, hogy mindez azért van, mert május elején, esetleg április végén egy új kis élet költözik hozzánk, akinek én leszek az ANYUKÁJA, és akivel megint boldogságos idők jönnek, ahogy Lócival is átéltem annak idején. Pedig van öröm is, valahol a hányinger alján, elrejtve. 
Holnap megyek vérvételre, főleg a pajzsmirigyem miatt kell ellenőrzést tartani, de persze minden más szart fontos dolgot is megnéznek nyilván. 

Hízni eddig nem híztam (Lócinál ilyenkor már bizony látszott rajtam az émelygés ellenszereként alkalmazott zabálás), de a pocakom most már látszik, talán a második terhesség miatt. Persze idegenek még nem látják, de én határozottan látom, behúzhatatlan, ott van, megdönthetetlen érv, mint az émelygés maga. Juhéjj. 

Még sok-sok izgulást kell végigcsinálni gondolom, ezért egyelőre nem is teszem nyilvánossá ezt a bejegyzést, de szeretném, ha emlékeznék erre, ahogy emlékszem Lóci életének kezdeteire is.