Hát ő kérem jött. igazából nem volt még hét éves, sőt, fiatalabb egy hónappal, mint Lőrinc. Ellenben ukrán. Beszélt még oroszul. Namármost mi se ukránul, se oroszul. Tehát Gyinyisz, az anyukája, a kábé egyetlen bőröndnyi holmijuk, megszámlálhatatlan nejlonzacskónyi hörcsögként felhalmozott adomány-kaja beköltözött az Ábel szobájába hozzánk. És jött velük Gyinyisz SNI-je. Nem mondtam még? 

Reggel felkelt, első dolga volt, hogy belemászott Lőrinc arcába. Aztán Zsigáéba. Lőrinc hamar megtanulta, hogy "I no!", ami az ő kis nyelvén azt jelentette, hogy én nem akarom. 

Szegény kis Gyinyisz egyébként ha egyedül volt tökéletesen eljátszott a játékokkal, nyugodtan üldögélt a földön akár másfél órán keresztül is (szemben az én két kis vérszívómmal, akik ugyanezt körülbelül negyed óráig bírják), de abban a pillanatban, hogy Lőrinc vagy Zsiga megérkezett, kitört a háború. 

Julia, Gy. anyukája igyekezett mindent megtenni, hogy elhárítsa ezeket a harcokat, tehát nap közben, egészen este 6-ig-hétig prograrmokat keresett és szervezett a kisfiúnak, és kint voltak, ha esett-ha fújt. (Ezúton üzenem az összes segítő önkéntesnek, hogy minden, ukrán menekülteknek szervezett social progam konkrétan az életünket mentette meg). 

Este hazajöttek, és akkor indult az ENSZ-békefenntartás. Kis mesenézés (körülbelül annyi mesét néztek, mint máskor egy év alatt), majd beparancsoltuk őket a szobájukba, és igyekeztünk őrizni a demarkációs vonalakat a partizán-akciókkal szemben. 

Lőrincnek nagyon elege lett egy idő után az egészből, mi pedig igyekeztünk segíteni Juliának, hogy 

1.) rendezze a bizonytalan jogi státuszát, ami abból fakadt, hogy a válását nem jegyezték be az EU-ban
2.) legalább informálódjon rendesen - szegény próbált az ukrán hatóságoktól papírokat kinyerni, nyilván nekik pont erre volt energiájuk a háború kellős közepén - tehát szereztünk mi egy oroszul beszélő családjogi ügyvédet neki
3.) álmodja már meg, hogy mégis mit is szeretne magával kezdeni most, hogy haza nem mehet. 

Nagyon együttéreztem szegénnyel, hogy elképesztő nehéz ebben döntésre jutnia, de végül nem tudtuk kivárni a dolog végét, mikor az összes jogi kérdőjel kitisztult, elkezdtünk neki - vele együtt - más szállást keresni. Így végül hat hétig maradt, és nagyon büszke vagyok magunkra, hogy végső soron nem vesztünk össze vele, és nem is raktuk ki, hanem békében, sőt barátságban váltunk el egymástól. Egyébként ő is a legjobb formáját hozta ezügyben, szóval nagyon örültem, hogy éppen őket hozta hozzánk a szerencse. 

Közben persze mi is ültünk a hullámvasúton, én nézegettem a külföldi városokat, gyűjtöttem az ismerősöket, összeraktam a hivatalos papírjainkat, diplomáimat, orvosi papírokat egy helyre, írtam listát, mit kell vinni, ha gyorsan kell lelépni és csak fél óra van pakolni (bár nem tudom, mit gondoltam, ez milyen forgatókönyv lenne, ennyi idő alatt Debrecenig sem érnek el a tankok, akik... vajon honnan érkeznének, de oké), és csináltunk vészforgatókönyvet, hogy kinek kell először elhagyni az országot (nyilván Ábelnek, aki ellenben harcolni akar(na), ha arra kerül a sor). Eurót vásároltunk. 
Szóval éltünk, mint mindenki más.

A majomhimlő egyelőre még meg sem érintett minket, nem készültem fel a következő (becslésem szerint 18.) Covid hullámra, ellenben bejelentettem magam egyéni vállalkozónak, mert kérem szépen véget ért egy korszak, már nem vagyok GYES-en. 

Itt tartunk most, de tavalyhoz képest idén ültettünk virágokat a teraszra, valamint számos kicsíráztatott babot, amiket nem tudom ki fog locsolni, amíg mi hetekre elutazunk, de őszintén megmondom nem is érdekel.