Megérkezett. Váratlanul, 10 nappal korábban, éjjel, gyorsan. Azóta eltelt két hét, ismerkedünk, barátkozunk, na jó, ez alatta van annak, ami történt - sírig tartó szerelembe estünk egymással. És itt az idő, hogy update-eljem az előző bejegyzést, az első hetek tapasztalatai alapján. 

Mikor hazaértünk, kánikula volt. Vagy még sokkal inkább: KÁNIKULA. 38 fok, írd és mondd, áll a levegő, megmozdulni sincs erőd, és 100 liter folyadékot fogyasztasz el naponta. Az esküvőm előtt néztem ennyiszer utoljára meteorológiai jelentést, mint most. Vágtam a centit, és közben rettegtem, hogy a gyerek 
a.) Kiszárad
b.) Éhen hal
c.) Hőgutát kap
d.) Ezek kombinációi. 

A "nincs elég tejem" parát egyébként tökélyre fejlesztettem, sikerült egy éjszaka annyira kétségbe esnem (amikor Lőrinc fél óránként kéredzkedett mellre és szopizott a szerintem tök üres mellemből, majd fél óra szendergés után kezdte elölről), hogy elküldtem Andrást Anna unokatestvérem digitális mérlegéért, hogy kérje kölcsön, Anna még nem szült meg, majd visszaadjuk, ha kijön a kórházból. 

Ennyit a "laza anyuka leszek, nem hagyom magam egy mérlegtől megőrjíteni" fogadalomról. 

Szóval mérleg haza, az érdeklődve nézelődő gyermeket rettegve ráhelyez, majd szopi után az álmából felkeltett morcos csecsemőt újra - 90 g tej a kis bendőjében. Éhenhalás bizonytalan időre elhalasztva. 

Egyébként már nézeget, pár tíz percig megvan egyedül, "játszik". 

Máskor viszont olyan  k é t s é g b e e s e t t e n  ordít, kis begörbített szájacskával, összeszorított öklöcskével, mintha azt kiabálná: hogy tehettek ilyet velem, hát nem látjátok, hogy szendvedek? Micsoda szülők vagytok ti. Aztán szopi, és helyreáll a világbéke, amnesztiát kapunk - átmenetileg.