a babakocsit. 

Két napja még szerette. Nagyot aludt benne. Sétáltunk, boldog, babáját szerényen tologató (ámde a járókelők elismerő pillantásait még annál is szerényebben bezsebelő) pár voltunk. 

Aztán tegnap jött a szakítás. A babakocsi innentől pfujjkakaundokság, amiben egy pillanat is kín és fájdalom, az esti séta pedig rettenet. Ha a mama kivesz és kézben hoz (helló, gerinctorna!), akkor kegyesen elhallgatok, hajlandó vagyok esetleg alvást színlelni, de kizárólag addig, amíg nem próbálnak meg álnokul visszapenderíteni a babakocsiba, mert akkor, na barátom AKKOR kitör a világháború. 

Mert az már mégse járja ugye, hogy az ember csak becsukja a szemét egy percre, és mikor legközelebb kinyitja, már nem a kellemes mama-meleg és szag veszi körül, hanem világ rút hidegsége - babakocsinak álcázva. 

Úgyhogy ma már meg se próbálta. Default-ból üvöltött az első lerakástól kezdve, kis szünetekkel. A mama karján viszont (aki így aztán fél kézzel taszigálta maga előtt a babakocsit, másik kezében egyensúlyozva Lőrincet) a leglehetetlenebb pózban is elalszom, édesdeden, hogy mindenki idiótának nézze őt, aki egy ALVÓ csecsemőt visz a vállán, ahelyett, hogy betenné a kényelmes babakocsiba, mint épeszű társai. 

F@sza.