Háború van nálunk. Igen, András és én mindig képesek vagyunk ilyet produkálni, de most nem erről van szó, hanem Lócikám és köztem.
Másfél éves, Már írtam, hogy a szopi abbahagyjása óta néha harap, hát most nem csak harap, hanem HARAP, és üt. Úgy látom, hogy csak úgy, nagyjából minden ok nélkül, és ezt onnan gondolom, mert amikor valami nem tetszik neki, akkor nem ezt csinálja, akkor ORDÍT.
Őszinte megkönnyebbüléssel tapasztaltam magamon, hogy sokkal könnyebben viselem, mint más emberek másfél éveseinek ordítását, amikoris legtöbbször a deportálást fontolgattam. Lócinál csak esténként érzem, hogy mennyire fáradt vagyok, közben, a helyzetekben inkább sajnálom ezt a kivörösödött arcú, könnyes szemű kis mukikát, meg persze mentem az irhámat.
Van mitől félnem: a kézzel ütés mellett képes és nehéz tárgyakat is felemel és igyekszik rám dobni, félig játékos, félig komoly céllal. Próbálok vele egyezkedni, hogy a puha labdával szabad dobni, a keljfeljancsi-kacsával NEM, de utóbb kiderült, hogy a legpuhább anyaglabda is képes gyilkos szerszámmá alakulni a fiam húsos kis ujjacskái között. Azért még mindig százszor jobb, mint az a kurva kacsa.
Kétféle helyzet van tehát, az egyik, amikor ténylegesen korlátozom az ő akaratát: nem állhat rá a laptopomra, nem dobhatja el a telefonom, nem tépheti szét a könyvet. Ezekből a helyzetekből lesz a kivörösödött arcú ordítás, toporzékolás, kétségbeesett felmászási kísérlet a szekrény falán, majd ha ez nem sikerül, akkor a szekrényajtó kinyitása és a ruhák dühös kitépése a polcról. Én tehetetlenül állok, megkísért a gondolat, hogy visszaadjam a szajrét, ha ennyire kétségbe van esve (ezt legyőzöm), aztán egy ponton ölbe veszem és megvigasztalom - szerencsére egyelőre ezt szívesen fogadja. Ki kell várni a jó lélektani pillanatot, hogy mikor ajánlhatok fel valami más, izgalmas tevékenységet, mondjuk a búgó csigát, vagy a kifejezetten vészhelyzetekre tartogatott buborékfújót, mert ha túl korán teszem, amikor még túl mély a gyász, akkor csak újabb ordítás-hullámot váltok ki, mert a hülye buborékfújó csak emlékezteti a csodás laptopra, amin olyan jó lenne toporzékolni.
A másikféle helyzet pedig, mikor a játék válik hirtelen nagyon vaddá, jön a dobálás, csapkodás, rugdosás. Játékból, de marha fájdalmasan. Gondolom, hogy ezek a helyzetek is valamiféle belső indulatból származnak, amiket megél mostanában magában, és kifejez.
Most eszembe jut egy harmadik helyzet is: ha papa és mama megölelik egymást, akkor az törvényszerű tiltakozást vált ki. Illetve nem is: először odajön, és ő is megöleli a mamát, de már résen vagyok, mert az ölelés rendszerint egy hátulról orvul érkező combharapásban teljesedik ki. El tudjátok képzelni, az hogy fáj? Lila foltok terpeszkednek a combom hátán. Vagyis már sárgák, mert újabban már tényleg készülök rá és elugrok (próbálom nem felrúgni a gyereket közben).
Persze sejtem én, hogy a laptop és az e-book olvasók taposása, meg a telefon elhajítása miért olyan A-listás foglalatosság: ezek azok az eszközök, amikkel mama életben tartja magát egy hosszú, autótologatós-mesekönyvnézegetős délutánon. Szégyelljem magam vagy sem, nálunk sokszor megy a háttérben valami sorozat (hehe valami sorozat... a Szívek szállodája, hogy pontosak legyünk, mert ezt tudom kívülről, tehát nem kell folyamatosan figyelni, viszont elszórakoztat a sok vau-vau és gyeje között). Szóval a laptop és a többi kütyü a mama figyelmének elvesztését is jelenti - meg naná izgalmas dolgok is, amiket ha sokáig agyusztál, akkor a mama elveszi. Ez pedig - lássuk be - tényleg igazságtalan. Ő ugyanis csak nagyfiúsan ül, és ütögeti a billentyűket az ölében fekvő laptopon, pont, mint a mama (és cukin egyébként). Már egész rutinos vagyok a hibaelhárításban: a mobilomon szoktam megguglizni, hogy melyik billentyűkombinációval lehet visszafordítani a jobbra elfordult képernyőt (amitől a touch-pad is 90 fokban elfordítva működik, élmény, komolyan!), vagy, mint tegnap, melyik billentyűkombináció kapcsolja ki és be a touchpadot. Új jelszót is többször kértem már. És persze kértem bocsánatot a kéretlen és érhetetlen telefonhívások miatt, és vontam vissza jónéhány facebook posztot. Na de ki nem? ;)
Hát itt tartunk a háborúban. Mindig örülök, ha sikerül valami vad játékot kitalálnunk, amit aztán szívesen játszik és nem sérülök le benne, mert szeretném őt segíteni, hogy megbirkózzon a haragjával. Az a szívettépő zokogást ugyanis, amikor egy hirtelen kitépett mesekönyv lap miatt rászólok, nem is rádörrenek, csak felemelem a hangom: "Lóci! Ezt ne csináld", na AZ a legörbült szájú, kétségbeesett, arcocskáját nyakamba fúró zokogás, na az még a kacsánál is fájdalmasabb.
