Amikor két felnőtt ember ül a konyhakövön reggel 9:30-kor, és próbálnak meggyőzni egy harmadik, nem egészen felnőtt emberkét, hogy a.) igen, zokni is kell a cipőhöz b.) az a cipő nem AZ a cipő, amit fel kell venni c.) de jó egye fene legyen az a cipő, de akkor is jobb láb jobb cipő... akkor elgondolkodsz, hogy is van a világ. Így ültünk tegnap András és én, próbáltunk nem iszonyatosan röhögni a makrancos másfélévesen, aki igenis azonnal ki akar menni az udvarra a vauvauhoz, de nem, nem kér cipőt, vagyis de, kér cipőt, de nadrágot nem, és zoknit na meg aztán pláne nem. 

És mindenkit megnyugtatok, van olyan is, hogy a hónom alá szorítom, le-bir-kó-zom és indulunk, akárhogy ordít, de általában igyekszem vele egyezkedni. 

Nagy újság nekünk, hogy itt a tavasz, és ilyenkor mindenféle állatokat lehet látni, ha akarja az ember (anyukája), ha nem. Eddig csak kár-károk és vau-vauk voltak a barátaink, de most már vannak gyí-k is, akik a napon szoktak sütkérezni és sajnos nagyon nehéz őket elkapni, főleg motorral, de találkozunk rendszeresen bodo-kkal is, na azokat simán összenyomjuk, ahol csak érjük, főleg mert kettesével összeragadva nem túl hatékonyan rohannak el előlünk. A hangyáknak egyelőre nincs nevük, de a sorsuk egyébként a bodo-khoz hasonló. 

A nagy kismotor korszak újabb fejezetébe érkeztünk, motó-ral megyünk a billa-ig, külön örülünk, ha a billa csilingel, de ha nem, sőt ha csak álldogál a végállomáson, mi akkor is kitartóan üldögélünk rajta, és várjuk, hogy elinduljon. Hosszú sétákat teszünk így, 200 métert körülbelül 1 óra alatt megtéve, időnként vadidegen néniket hazáig kísérve.
Ebből is látszik, hogy nagyon sokat beszél, lényegében mindent utánunk majmol, amit csak el bír kapni a mi beszédünkből. És kezd kétszavas mondatokban beszélni. Például mikor múlt héten álltam a nővérem kapujában és megnyomtam a csengő gombját, nagyon tetszett neki és kérte: "nomma méde!"  Nyomjam csak meg még egyszer! Viszont ha a nagy ismételgetés közben nem bírom ki, mert olyan cuki és elnevetem magam, hogy olyan mint egy kis majom, akkor válaszol: "u-u-u", és csinálja is a kezével a majom-figurát. Teljesen adekvát.

Na de vissza a kísérgetéshez.  

A múltkor a játszótéren barátkozott össze egy kislánnyal. Azt azért elmesélem, hogy nálunk a barátkozás hamar torkollik testi kontaktusba - egyrészt mert Lóci mint egy kiskacsa követi fél lépésről a "kiszemelt" gyereket, másrészt mert időnként hosszan meg is öleli őket, ha leülnek, mellléül és az arcukba mosolyog kettő centiméterről. Ha ezt a kiképzést túlélte a kispajtás, és még mindig nem menekült sírva az anyukája ölébe, akkor nyert ügyünk van, lehet vele homokozni (= kiszedni minden egyes homokozójátékot a kezéből), motorozni (= másodikként felszállni próbálni, ha ő már fent ül, ha leszáll, akkor otthagyni a motort, mert úgy már nem is érdekes). Szóval a kisfiam igazi kis matrica. 
A fennnforgó kislánnyal például a hintán ismerkedett meg, aztán kiderült, hogy van két bátyja is, akik nagy futóbiciklisták (a motorosok fölötti, számunkra egyelőre elérhetetlen játszótéri kaszt).  Lóci egy ponton csatlakozni is próbált hozzájuk a maga motó-jával, de azok fittyet hánytak a kis lelkesre, aki igyekezett lépést tartani a kresszpályás játszón, ha máshogy nem, hát szemmel. De még ez se nagyon sikerült, általában fél körrel lemaradva gurult. Én meg szaladtam mellette, elsősorban lelki támaszként. Hanem mikor a gyerekek nagymamája kiadta a jelszót az indulásra, új lehetőségek csillantak fel. Láttam már, mi következik, mikor a nagyi az ajtónál állva engedte ki egyesével a gyerkőket, mint gazdasszony a kiscsibéket, mindegyiket a maga járgányával (kiderült a kislánynak is van). Lóci magától értetődően beállt a sorba, ő is megy, naná. Jó, akkor megyünk, kaptam az alkalmon, mert este volt. Csakhogy. A két eddig villámként száguldó kisfiú elkezdett hazafelé ván-szo-rog-ni Gazdagrét sétányán felfelé. Könnyű volt velük lépést tartani, az pedig, hogy mi pontosan az ellenkező irányban parkoltunk, nem lehet akadály. Legalább fél kilométert tettünk meg emelkedőn fölfelé motorral (aki ismeri ezt a sportot tudja, hogy a gyerkők kb. 5 méter emelkedő után szokták az anyukákra bízni a motort - Lóci is így van ezzel általában), hol az egyik, hol a másik gyerekhez csatlakozva, a kis csapat részeként. Én kicsit feszengve mentem a fiatalos nagymamával és az addigra előkerült még fiatalabb nagypapával, magamban próbáltam a köztük levő relációt pontosabban kifantáziálni. (Férj? Második férj?? Mrs. Robinson szerű hódítás???) 
Végül az segített meg, hogy a gyerekek apukája eléjük jött munkából érkezve, és az egyik kisfiú hosszan-hosszan a nyakába ugorva csimpaszkodott. Lóci nézte-nézte-nézte a képet, aztán - jó érzékkel - odaszóltam neki: menjünk haza! - Apa! mondta ő, megfordult, és nekivágott a lejtőnek. 

Ez azóta is így van. Bárhol vagyunk, ahol jó lenni, és de jó lenne még maradni, ha mondom neki, hogy gyere menjünk a papához, akkor megfordul és jön. Adu ász.