Fú, na, ezt rólam írták. Vagy nekem. Vagy nekünk. Másfél napra fel lett függesztve a kötődő nevelés, a válaszkész anyaság, olvasás volt, meg "nézd csak meg azt a kisautót EGYEDÜL, hogy csúszik a csúszdán ?" meg "szuper, most mutasd meg apának!"

Ez most nem egy cukiságos blog a motorozásról meg a zöldülő természetről. 

Régóta foglalkoztatnak ezek a kérdések, pontosan ugyenezek, mint az írót, a saját családommal kapcsolatban. Nálunk nem divat feltenni a kérdést: "hol voltál '44-ben?" Pedig az én családom a második világháború előtt vezető szerepet játszott a magyar politikában. Nyilván nem az egész családom, de a családom több tagja. Még az is ismerős volt, ahogy a könyv leírja, hogy próbál a szerző beszélni ezekről a dolgokról, és hogy néz ki egy ilyen beszélgetés a családban. Hogy először érkezik a szokásos válasz, amit sokszor hallottunk már, hogy lemondtak a tisztségeikről a náci hatalomátvételkor. Meg hogy anyai dédapámat elvitték a nácik, mert ellenállási mozgalmat szervezett. De ha tovább kérdezek, például, hogy oké, de mit csináltak előtte, például a két világháború között, mikor egyre súlyosabb lett az antiszemitizmus, mikor ez a fura, feudalizmusból és rendi társadalomból fennmaradt világ ellenségeket termelt ki magának, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról, akkor ők mit csináltak? Mit gondoltak? Mit láttak megoldásnak? Azon kívül, hogy várták vissza a királyt (nagyapám még a nyolcvanas években is úgy beszéllt erről, mint egy magától értetődő dologról. "Ha visszajön a király..."), mi volt az elképzelésük az előrelépésről?

Ezek a kérdések nagy értetlenséget szülnek az én családomban. Három fázisa van a beszélgetésnek. Az első fázisban elmesélik a történeteket, és elkezdik a kommunizmus rémtetteit taglalni. A második fázisban visszakérdeznek, hogy tulajdonképpen mit is akarok, és hogy azt akarom-e mondani, hogy a dédszüleink gazemberek és nácik voltak, a harmadikban pedig megsértve, megbántva visszavonulnak és azt mondják, erről velem nem is érdemes vitatkozni, mert én úgysem értem. 
Sose hitte még el nekem egyetlen családtagom sem, hogy tényleg érdekel, milyen lehet ilyen sorsdöntő években élni. Mit észlel az ember belőle vajon? Utólag látszik, hogy már a 30-as években baj volt. Mivel nyugtatja az ember magát ilyenkor? 
44-ben elkezdték elvinni a zsidókat. A nyílt utcán meneteltek, a Dunába lőtték őket. Elképzelni sem tudom, én mit csináltam volna, tegyük fel egy két évessel a karomon. Biztos vagyok benne, hogy nem mentem volna oda. A fiamra gondoltam volna és rettenetesen féltem volna. De olyan jó lenne tudni, ők hogy léptek. Ők mit láttak? Bűntudatuk volt utána? A dédapám testvére Raul Wallenberggel dolgozott együtt (egyike a Történeteknek, amiket el szoktak mesélni). Ez is hozzátartozik a képhez. De magas pozíciókban ültek, mikor megszülettek a zsidótörvények Magyarországon. Mit gondoltak? Hogy ez azért nem olyan durva? 
Mások - ez már nem az én családom, idáig el se jutok az én családommal - azt mondják, hogy el sem tudták képzelni, hogy ez jöhet. Nem gondolták. Feltételezem tehát, hogy az előző generációk is így működtek, mert minden évszázadban volt egy-egy nagy zsidóüldözés, ahol, ha nem is ilyen szisztematikusan, de irtották a zsidókat. 

Most olvasom Thomas Mannt, aki azt kéri 50-ben a németektől, hogy ne menjenek tovább amellett, ami történt, hanem csak sírjanak, sírjanak. Nagyon megértem azt, amit mond. Én is ezt gondolom, ezt szeretném. Az én családom nagy része úgy viselkedik, mintha a kommunizmus szörnyűségei és a kitelepítés igazságtalansága felmentést adott volna mindazért, amit előtte vezető politikusként nem tettek meg. Vagy megtették, csak én nem tudom? Tényleg ilyen tehetetlenek voltunk mi, magyarok? Nincsenek válaszaim. 

Egyszer még a munkahelyemen rájöttem, megfogalmaztam magamnak, hogy a főnökömmel szemben az a legjobb taktika, ha egy aktuális lebaszás esetén nem kezdek védekezni, amivel csak még jobban felhergelem, hanem lehajtom a fejem és beismerő vallomást teszek. Ez az elején taktika volt, és nem gondoltam, de egy sokkal mélyebb igazság felfedezéséhez vezet bennem, a beismerés erejéhez. Mert ugye engem is értek sérelmek, talán éppen azon a téren, ahol leszúrtak a mulasztásom miatt. Hány ilyen mondattal próbálkoztam előtte, hogy "igaz, hogy én nem csináltam meg az adminisztrációt rendesen, DE sokkal több betegem van, mert igazságtalanul lett elosztva a felvétel". "igen, tényleg elfelejtettem bezárni az ajtót a foglalkozás után DE a takarítónő elvitte a kulcsot ÉS más se szokta mindig bezárni". Egy idő után leszoktam erről a védekező taktikáról. Pedig igaz volt minden szó, amivel védtem magam, de a főnököm egyre dühösebb lett. Először leszoktam róla, és utána értettem meg, hogy milyen rossz taktika is volt ez. Mert attól, hogy engem is értek sérelmek, attól még az én részem megmarad az én részemnek. És most erről beszélünk. Az engem ért sérelemről majd beszélünk máskor. Majd az is sorra kerül, de MOST erről beszélünk. Akkor jöttem rá arra is, hogy az a bocsánatkérés, amiben a mondat második felében már egy védekezés van, az nem bocsánatkérés. A bocsánatkérés teljes kapituáláció kell, hogy legyen, teljes főhajtás a másikat ért sérelem előtt, az őt ért igazságtalanság fölött. 

És ez igaz a házassági bocsánatkéréseknél is - még ha nem is minden alkalommal sikerül. Nincs "ne haragudj, hogy úgy kiabáltam, igazad volt, de annyira elhanyagoltál engem a múlt héten" Ez nem bocsánatkérés. ÉN kiabáltam, pont. Ezt sajnálom, mert nem kellett volna, és megbántottalak, pont. Vége. Ennyi az én részem. Nem kifogás, hogy de viszont nehéz gyerekkorom volt. Később, mikor majd nyugodtan beszélünk, lehet a többit is mondani, ami rosszul esett nekem az elmúlt hetekben. MOST én csináltam valamit. Pont. 

És igenis avassuk fel a zsidó áldozatok százötvenedik emlékművét is. És nem kérdezem meg a megnyitót nézve a tévén, hogy de viszont hol van a kommunizmus áldozatainak az emlékműve. Azt is hozzátenném, hogy emlékműre nem az áldozatoknak van szüksége. A tetteseknek és azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy mennyire tettesek, vagy lennének tettesek egy hasonló helyzetben. Nekem. 

Még valami megérintett. Leírom, mert nagyon szeretnék rá emlékezni. Sacha Batthyany azon gondolkodik, milyen érdekes az, micsoda hatalommal rendelkezik az, akinél a történet van. Ő dönti el, mi az igazság. Eldönti, mit mesél el belőle és hogyan, és onnantól emberek generációi hiszik úgy, ahogy ő mesélte. Ezen a gondolaton nagyon fennakadtam. Vonatkoztathatom a családom történetére. Hány nap is van tíz vagy tizenegy évben? Rengeteg sok. Hány helyzetben kellett ezekkel a dolgokkal szembesülniük, és hány történetet tudok? Keveset. Hol vannak a többi napoknak a történetei? Persze, választanunk kell, nem mesélhetjük el az összes kis szarságot az  életünkből. De minek mentén választom ki, hogy mit mesélek el? Mondjuk magamról? És akkor már magamnál tartok. Minek mentén mesélek el vagy nem mesélek el egy történetet magamról? Hogy például milyen ember vagyok? Miket csináltam, vagy nem csináltam az elmúlt években? Nem vagyok mindre büszke. A múltkor egy baráti beszélgetésben felmerült a válásom története, és többször gondoltam magamban "na ezt most nem mondom". 
Vagy - aktuális gondolat - ma öt éve ismerjük egymást az Andrással. Mikor ezt valakinek elmesélem a mai életemből, ez egy szép, sima, örömteli, mosolygós mondat. nem teszem hozzá - és még itt is gondolkodom, hogy jaj leírjam-e, hogy csak augusztusban költöztem el a férjemtől. Titkolom? Nem. Nem kifejezetten. Tudja mindenki? Valószínűleg igen. Beszélek róla? Nem   nagyon. Uralom a történetet. Egyfelől nagyon természetes dolog, másfelől szeretném-e például, ha a gyerekem tudná, mikkel küzdöttem, és hogyan küzdöttem velük? Vagy csak a szépet akarom, hogy lássa? És meddig megy el ez az őszinteség? Tényleg mindent akarok, hogy tudjon?? Na de tényleg mindent???