volt egyszer egy cuki gyerekem. 

Pont. Vége a tündérmesének. Innen jöjjön a horrorsztori, mert nyilván elrabolták a játszótéren, és itthagytak helyette egy ordító, toporzékoló, vörös fejjel hisztériázó kis szörnyeteget, aki az ördögi összeesküvés részeként megszólalásig hasonlít az én cuki kisfiamra, és mamának szólít, de VALÓJÁBAN ez egy kis űrlény, egy alien, aki ellenséges uralmát kiterjesztette a mi lakásunkra. Mind.a.százharminc.négyzetméterre. 

Ha jó passzban van, cukin eljátszik és beszélget magában mindent szétdobál és a tárgyak nevét ismételgeti, egy általam még csak részlegesen dekódolt űrlény-nyelven, egyre hangosabban, a végén már visítva, amíg ki nem mondom én is azt a szót. Ha mázlim van, felismerem, ha nem, bumm, szívtál. Most például már tíz perce ismételgeti a "bacola", vagy "vacola" szavakat, amik azonban nem a bennem egyetlen tippként felmerülő "vacsorát" jelentik. Passz. 
(Utólag: na, rájöttem, a "motorral" szó volt. Úgy jöttem rá, hogy addig visította, hogy "gyeje", hogy vele mentem, és kihurcolt a konyhába, hogy megmutassa a motort és boldogan felüljön rá." De azóta más baja van. Most azt visítja, hogy "keze", hogy fogjam meg a kezét, és menjünk körbe a motorral - persze tudna egyedül is, de úgy nem jó.)
És nem hiszitek el, de ADDIG ÜVÖLTI, amíg meg nem csinálom. Ha tíz perc, addig. Ha egy óra, akkor addig. Próbáltam, mert ugye vannak dolgok, amiket akkor se lehet, ha nagyon akarja. 

Oké, két kör motor, egy "inni-inni-inniiiii" és egy "kezeeee" után megint le tudok ülni, Most visszajött ő is, a kis pufi kezében egy darab műzli-pehely. Ha szerencsém van, a földön találta. Ha pechem van, felmászott a pultra és kiborította az egész dobozt, hogy megszerezze. Angyali mosollyal érkezik, ez rosszat jelent, de nem megyek ki megnézni. A kupleráj gyanúm szerint nem fog elszaladni úgy sem. Most itt ül ő is, és kiabálja, hogy "zokka, zokka". Ez vagy azt jelenti, hogy vegyem le a zoknit, vagy hogy mondjam ki én is a szót (esküszöm, most már semmi meglepőt meg csodálatost nem látok abban, hogy megtanulnak a gyerekek beszélni, minden szót elismétlek neki akár ötszázszor is, csak legyen nyugtom. Merném én ennyiszer elismételtetni az angol szavakat, már rég perfect english lennék.)

Levettem a zokniját, aztán feladtam, mert a visítás ezerszeresére nőtt, úgyhogy nem tudom, mit akarhatott. Közben nekem is meg kellett próbálnom felvenni, de az nem hozta meg a kívánt hatást, úgyhogy maradtunk annál, hogy rajta lesz a zokni. Most a kis ikeás vonatokat basztatja. "össze, össze" x1000, tegyem össze a mágneseket, mert ugye nem minden módon összerakhatók. Már meg tudja fordítani, de azért nekem kell. 

Szóval így élünk mostanában. Visítás-visítás-visítás. Mindegyik azt jelenti, hogy szeretne valamit, pontos (repülőgép-tervezőmérnököket megszégyenítően pontos) tervekkel, hogy hogy álljak fel, hogy menjünk oda, mit csináljak én, mit csináljon ő. Ha ennek egyetlen kis részlete meghiúsul, ha azt szeretné, hogy mezitláb jöjjek oda, de én felveszem a cipőmet, azt szeretné, ha a pad legeslegvégéig elsétálhatna, de én leveszem 20 centivel (!) előbb, akkor indul az offenzíva. A brutális lerohanás. A szőnyegbombázás. 

A hétvégén Esztergomban ünnepeltük a húsvétot. Nagyon jó volt, de hát... a negyediken laktunk, lift nélkül. És Lóci azt fejlesztette ki, hogy ő is szeretné fogni a lépcső korlátját, miközben ÉN CIPELEM fel a méltóságos kis seggét. 
Oké, velem lehet beszélni, közel vittem a korláthoz, kicsit oldalra billentve őt, hogy elérje, marha kényelmetlen volt, de ennyit meg tudok tenni a béke érdekében. Felértünk, végig a folyosón, be a szobába... 

(ujja-ujja-ujja-ujja... az ujján egy pici ráragadt gyurmadarab. Leszedem.). 

szóval a szobában igazi kivörösödött arcú, hisztérikus ordítás, ki akar menni "keze-keze", fogjam meg a kezét, "ajtó-ajtó" nyissam ki az ajtót, menjünk. Tényleg őszinte segíteni akarással és megoldó szándékkal elindultam vele, de hiába odított, visított és verte földhöz magát, nem jöttem rá, mi a fenét akar. A végén teljesen kimerülve, másfél óra üvöltés után lecipeltem a csukladozó, remegő lábú akarnokot, hogy végre pontot tegyünk az affér végére. Késő este mentünk vissza (megint korlátot végig fogva), és akkor, akkor rájöttem mi volt a baja délután. Mikor felértünk, kimaradt a korlát utolsó métere, ami már egészen a falhoz vezetett. Azért akart visszamenni a folyosókon, hogy befejezze. Nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Másfél kurva óra az életemből. Vagy tíz év. Nem tudom. 

Minden nap tanul új kifejezéseket. Saját magát még nem tudja megnevezni, de azt, hogy "enyém" és hogy "én is", nos ezeket tökéletesen használja. Meg azt, hogy "Ülle!" = ülj le, "dele" gyere, és a "miénk" - amikor a mi autónkról beszél. 

Szóval cuki egyébként, azt hiszem azért olyan cukik a másfél évesek, mert így tudják biztosítani evolúciósan, hogy ne fojtsa bele őket az anyukájuk a kiskádba, mikor vörös fejjel üvöltik, hogy "tacaaaa" "tacaaa", és te nem találod sehol azt a nyomorult kacsát.