Reggel felébred, mosolyogva, álmatagon néz, bújik, fogadja a dédelgetést, Majd az ablakunk alól behallatszó beszélgetésre villámgyorsan leereszkedik az ágy szélénél és kirohan. Kikéredzkedik a bejárati ajtón, még nem jártunk kint, neki nyitom meg kulccsal. Kirohan "Ákos, Ákos!" (a fenti szomszédunk). Kicsit csalódottan és érdeklődve nézi, hogy nem ő van itt, hanem az egyik lánya érkezett a barátjával. Már fent is vannak a lépcső tetején, a kis erkélyen. Kira mellettük. Lóci kiabál fölfelé: "Kira! Gyere!" Kira feláll, lenéz, látja, hogy Lóci az. Lecammog, odalép, megnyalja az arcát, aztán szép lassan visszaballag. Indulhat a nap, a barátok üdvözölték egymást, kiki megy a dolgára. 

Ez Lóci esetében jelenleg a ribizli-szüretelést jelenti. Nem eszi, csak tépi, pici ujjacskáival türelmesen leszedegeti az utolsó kis szárat is, majd körülményesen - szemenként - felcipeli a lépcsőn és nekem adja a ribizli-pépet az ujjacskái közül. Tudja, hogy szeretem, egyem meg. Most. Aztán indul a következő vadászatra. Máskor "kétával" kezd rajzolni, most már csigavonalakat is, amiket el is nevez "ez csiga", "ez bálna", "ez zsiráf". Egyelőre a bal kéz határozottan többet találkozik krétával, mint a jobb. 

Az öltözködés már nehezebb feladat. A tiszta pelust belátja, legtöbbször el is fogadja, bár a folyamat közben gyakran megcsapja a pucérkodás szele és maradna még úgy. Ezt nem tekintem helyes kiindulási alapnak, úgyhogy ezen karhatalommal túllendülünk. Utána viszont a felöltözés komoly nemzetiközi tárgyalásokat igényel. 
-Lőrinc, nadrág? 
- nem. 
- Ezt a szépet, egereset?
- NEEEM! (és el is dobja, érzékeltetésképpen). 
- Akkor ezt a másikat szeretnéd? Ezt a szép kéket?
- Vauvau-kutyásat. 
Szerencsére kezem ügyében van az is (a rendetlenség előnyei kérem), előrántom. Üdvözült mosollyal fogadja, megsimogatja a térdén szereplő vauvaut és engedi, hogy felvegyük. A zokninál újabb tárgyalási fejezet nyílik, mert nem mindegy, hogy a "cillagos" vagy a vauvaukutyás zoknit akarom felhúzni rá. Tegnap végül hosszas alkudozás után sikerült elfogadtatnom a csillagost (a másik eltűnt a földről - a rendetlenség hátrányai), de addigra elfogyott a lelkesedés, szandál nem kell, papucs sem kell (crocs féle bebújós), CIZMA. Az kell. Már csak egy nagyon gyenge próbálkozást tettem a szandál praktikumainak ecsetelésére, de magam is beláttam, hogy nevetséges érveim vannak csupán, úgyhogy gumicsizmában indultunk útnak. 
Egyébként ha önkritikus akarok lenni magammal, marha idegesítő lehet, hogy amikor belengetem neki, hogy "indulunk", akkor ez olyan felnőtt-indulás-féle valójában, azt jelenti, hogy indulunk, CSAK MÉG megkeresem a kocsikulcsot, felveszem a kabátot, előkerítem a telefonomat, bezárom az ablakokat, beriasztok, kiriasztok, visszaszaladok az úti-peluscsomagért, újra beriasztok, ajtót zárok. És ez most egy komplikációmentes indulás volt, amikor nem alakulnak ki olyan szövődmények, mint a mobiltelefon ismeretlen helyen tartózkodása, vagy mikor kiderül, hogy jaj még egy emailt meg kell írni. 
Lóci ezzel szemben, mikor elhangzik az "indulunk", odamegy az ajtóhoz és szeretne kilépni. Ha belegondolok, hogy ekkor azt látja, hogy én pontosan úgy teszek-veszek tovább, mintha mi sem történt volna, szerintem teljesen érthetetlen lehet. 
Az lenne a megoldás, ha esetleg akkor szólnék, mikor már a riasztásnál járok. Nem is azért szólok előre, mintha azt várnám, hogy akkor elkezdi összerakni az aktatáskáját, hanem szeretném őt is valahogy felkészíteni arra, hogy mi fog történni. Azt hiszem. Vagy csak megszokásból. Vagy hogy ne rémüljön halálra, ha az én öltözködésemet látja. Vagy nem is tudom. 

Mostanában többször voltam nélküle itt-ott, ami mások szerint egészséges dolog, én nagyon nehezen élem meg. Már a szervezés részét is, nehéz szívességet kérni mástól, vagy a bébiszittert megszervezni, de jaj jön-e, ráér-e, minden rendben lesz-e, Lóci alszik-e délután vele is, vagy nem és nem, szóval inkább stressz, mint öröm az elmenés. Ráadásul mostanában sokkal élénkebben tiltakozik, még ha az apjával marad is, pedig arról tudom, hogy utána egy hang panasz nem lesz. Gondolom egyébként a beszédfejlődéssel függ ez össze, egyre inkább látja előre, hogy az rossz lesz, ami történik, és egyre inkább vannak szavai is rá. 
A múltkor meglátott egy pelusreklámot, ahol egy kisgyerek nagyon-nagyon nevetett a képen, de tényleg valahogy picit torzra sikerült a nevetés. Lóci rámutatott: "Szegényke, sirdogál". Most kapta meg az utolsó oltást, most bárányhimlő ellen, és most először már előre érzékelte, hogy ez rossz lesz, tiltakozott, mikor mondtam neki, hogy most szurit fog kapni, nem engedte levenni a pólóját, sírt, "fáj-fáj!" kiabálta. Pár hónapja még csak a szúrás pillanatában sírta el magát. 

A mai délelőtt a takarítás és rendrakás jegyében telt el - még nem fejtettem meg, hogy miért kell minden nőnek takarítania, holott van egy  s z a k m á j a, amit szívesen csinál, de nem szán rá időt, ellenben takarítani, amit  
u t á l, azt persze kell, órákon át... 
Ez az univerzum nagy rejtélyeinek egyike. A másik, hogy hol van a barackszínű csillogós rúzsom. Egyiket sem fogom ma megfejteni.