Vannak jó éjszakák. Este van egy kis vitánk a hálózsák körül, de szerencsére Lőrinc könnyen engesztelhető: a zsák felvétele közben az életéért küzd, utána viszont hagyja, hogy eltereljem a figyelmét egy mesekönyvvel és belenyugszik a hálózsákba. Ez nagyon fontos, ugyanis már ki tudja cipzárazni egyedül is, szóval nem lenne sok esélyem, ha végül úgy döntene, hogy nem és nem. 

Szóval esti mesekönyv-nézegetés, egy-egy rövidebb mesét már végig is lehet olvasni. De azért főleg boldogan üdvözöljük a régi ismerősöket: a lepkét, a brumba-mackót, a mek-mek-et, az "o-betűt" (köszönjük, Gőgös Gúnár Gedeon!). Ez kiegészül a legújabb "ezmi-ezmi" kérdésekkel, amik lassan, de egyre erőteljesebben részét képezik a napjainknak. Sőt, mintha már hallottam volna egy-egy miért-et is... 

Utána ő kézbe veszi a paprikát (egy paprika formájú plüsst, keze van meg lába, és arca is persze, nem tudom, milyen bolond játékkészítő volt képes elkészíteni), én pedig meg kell keresnem az epret (ugyanez a modell, őrült ötlet, de Lócinak nagyon tetszik, hogy két ugyanolyan valami, de mégis mások). Az egyik nálam van, a másik nála, ölelgetjük, nézegetjük, aztán a kezüknél fogva hintáztatjuk, ami módot ad a hinta-palinta elskandálására úgy negyvenszer. Mikor elunom, leoltom a villanyt, és elmondjuk az esti imát, ami lényegében a nap összefoglalása. Most már ő is hozzátesz dolgokat, ami eszébe jut, mondjuk nem mindegyik történt meg ténylegesen azon a napon, de csupa vágyott dolog. Például, ha megköszönöm a Jóistennek, hogy ma volt nálunk a Klára és a Dorka unokatestvér, akkor felsorolja Ilkát és Lottit, a nővérem kislányait is, akiket sajnos már egy hete nem láttunk. 

Az imádság eltereli a figyelmet arról, hogy sajnos a lámpa leoltása az alvást jelenti. Utána elindul a jöszmékelés: forgolódik, dumál, keres engem a sötétben, forgatja az ágyrácsokat - ugye most nálunk az ő rácsos ágya van hozzátolva a mi ágyunkhoz, óriás babaöböllé átalakítva. Egy idő után aztán kikecmereg onnan, és rámfekszik, hason. Bujcizunk, majd amikor én már tényleg alig tudom nyitva tartani a szemem, megkérdezem, hogy Lócikám, nem mászol vissza? És de, mászik, még egy korty innivaló, és utána általában alszik már. 

Az éjszakákat jó esetben átalussza. Én fél nyolc körül kelek, ő 9 körül, van isteni másfél órám reggel a... bármire. 

Rossz esetben azonban éjszaka van valami komplikáció, például hirtelen nekiindul félálomban, és belegyalogol az arcomba, mint ma éjjel - hű de fájt: derült égből egy Lóci-tenyér az arcomba... Megint rám fekszik, és úgy alszik tovább. Ilyenkor aztán szépen kikevergek alóla, mikor már jól alszik. Sajnos a 180 centiméteres ágyunk nem bizonyul elég szélesnek nekem, a negyvenkét mesekönyvnek, néhány legónak, a két kisvonatnak, két kis ceruzának, és a fa építőkockáknak, amiket lassanként berámolt. Plusz a kis üveg bekevert higított almalé, amit éjszaka, ha ébred és szomjas, a kezébe nyomok. Bárhova helyezkedtem éjjel, valami éles és kemény volt alattam. Ezek után Kira kutya is nekiállt ugatni, de nagyon-nagyon és hosszan. Fél négy volt, és pontosan éreztem, hogy most felébredtem, ez már sok volt. Magamban elszórtam néhány átkot, egyrészt Kirára, hogy nem tudta befogni a pofáját ma éjjel, másrészt András csoportvezetőjére az analitikus kiscsoportban, aki nyilván feladatának tekinti, hogy a mi kiegyensúlyozatlan hálószobai viszonyainkat rendezze, ezért meg-ü-zen-te nekem, hogy az egy belső probléma, hogy én nem tudok aludni András horkolásától. Hát szerintem egyrészt aludjon ő vele, másrészt ugye legtöbbször nem a horkolás az, ami felébreszt, hanem valami egyéb körülmény, például egy ugató kutya, vagy egy szomjas gyerek, aztán viszont nehéz egy horkoló ember mellett visszaaludni. Ha pedig mondjuk már 10 percig fent vagyok, akkor utána esély nincs kb. másfél óráig. Mostanában egyébként, hogy Lőrinc már átalussza az éjszakát az esetek nagy részében, szerintem nyugodtan visszatérhetnénk a régi menetbe, de András, akinek könnyű (ellenben hangos) álma van, retteg tőle, hogy majd én felébresztem éjszakánként, hogy ne horkoljon, és ő nem fog tudni aludni miattam. (Erre egyébként látok némi esélyt). Úgyhogy egyelőre marad a státuszkvó. 

Hiányzik? Igen. Szerintem sokkal jobb együtt aludni, mint külön. De elszokik az ember tőle, ez is biztos. Bár szerintem vissza is lehet szokni, egy-két hét kényelmetlenség. Csak az a nagy kérdés, hogy neki, vagy nekem....