Nem lett ciszta, elkezdődött a stimuláció, nagy reményekkel. De a szappanopera nem lenne szappanopera, ha megnyugodhatnánk csak egy percre is, mindig kell egy újabb cliffhanger, ime a mai: 

Kiderült, hogy a mai (negyedik) stimulációs napon még semmiféle őrületes reakció nem látszik a gyógyszerre, pedig nem sajnálták tőlem, ezt igazán nem mondhatom. Kétszer szúrom magam, reggel meg este, azzal az adaggal kezdték, amivel a múltkor befejezték, és... hát... 

Az orvos száját a "talán látok két ötös méretűt" mondat hagyta el. Újra emelt, nagy pókerjátékos lehet az öreg, én meg kiszontyologtam a szobából. Talán. Látok. Két. Ötös. Méretűt. 
Talán. 

Nem voltam rest előszedni a Lóci idejében írt naplómat, hátha leírtam, hogy ment akkor, de nem, tíz oldalon keresztül taglalom, hogy András mennyire nem megértő velem, de a stimulációról egy árva szó sincs. 

Ezek után visszagörgettem (!!!) a barátnőmmel folytatott facebook beszélgetésben 2014 novemberig, ahol napi szinten tárgyaltuk meg, hogy kinek mi zajlik épp a méhében, és kiderült, hogy pontosan ugyanez a para volt akkor is. Nem reagálok eléggé, nem nagyon vannak tüszők, emelik a gyógyszert...

Maradjunk annyiban, hogy nem nyugtatott meg. A "minden jó, ha a vége jó" elmélet valahogy most nem fér bele az agytekervényeimbe.