és hallgatom, hogy Lóci éppen magában játszik. Ritkák ezek a pillanatok, és biztos vagyok benne, hogy ha meglátna, azonnal bevonna a papagájokkal való beszélgetésbe (ha jól hallom, éppen ezt csinálja). Ezért aztán rejtőzködöm, és próbálok úgy tenni, mintha nem is léteznék. 

El nem tudom képzelni, hogy csinálják a két gyerekes anyák... nekik nyilván nem azzal telik a két és fél éves mellett az élet, hogy órákon át beszélgetnek a dínók/brumbamackók/sárkányfigurák nevében, vagy az agyonrajzolt füzetbe rajzolnak g-r-a-f-é-t-á-v-a-l (zsírkrétával), mert a pici baba is teljes figyelmet kíván... 
Mondjuk én is sokszor a hajam tépem, ugyanis Lőrinc szerepjátékai sokszínűnek még nem mondhatók, ugyanazokat a fordulatokat ismételgeti nagy boldogan. "Kardozzunk!! Kard-kard-kard-kard!!!" "ide hozzad! Nem, ide hozzad! Nem, nem, rakd ide!! Rak-rak-rak-rak! Fogócskázzunk! JÓ! Te vagy a fogó! Úgyse kapsz el-úgyse kapsz el..:" És ez a végtelenségig. A fogócska külön szuper, mert 

Az apja végtelen kreativitással és élvezettel vesz részt az ilyen játékokban, nekem azért 10 perc után már mehetnékem van a helyzetből. Apa viszont lelkesen szövi a közös játék fonalát, egészen az abszurdig. Tegnap például apa nad-rág-já-ban szörnyek tanyáztak (muhahahahaha), amik nagyon félelmetesek voltak.... (Na ja..)

Egyébként viszont örülök minden ilyen foglalatosságnak, mert sajnos beköszöntött a nagy Beppa Malac korszak. Van egy kis függőségünk, úgy tűnik. Órákat tudja (tudná) nézni pislogás nélkül szinte, csak akkor néz fel, ha a youtube valamilyen reklámot kapcsol be, és mondja nekem szemrehányón: "nem kell a lekrám". 
Ma ebédidő előtt volt egy jó háromnegyed óra Beppa malac, már nem tudom mit csináltam, talán az emailjeimet ráztam gatyába, utána viszont el akartam vinni a McDonaldsos játszóházba (igen, TUDOM, hogy ez hogy hangzik, Beppa, meki... ide nekem a szaranya-díjat), hogy mozogjon is egy kicsit, és könnyek közt panaszolta először, hogy kikapcsoltam a Beppát, majd - mikor ennek ellenére beültettem a babaülésbe, hogy "én már nem leszek boldog". Délután négyig röhögtem ezen. 

Ez a plüssökkel szerepjátszós izé egyébként a legnagyobb fejlesztés nálunk, ami elképzelhető. Bármilyen konfliktus van, előkerül egy brumba, egy tigris vagy egy dínó, aki nem és nem és nem akar lefeküdni/nem akarja felvenni a pelust vagy a pizsamanadrágot. A beszélgetés ilyenkor úgy alakul, hogy én játszom a renitens brumbát, ő pedig a jóindulatú másikat, aki próbálja meggyőzni. 
- Nem-nem nem akarok lefeküdni! Nem kérek kakaót! Neeeem! Még játszani akarok!
- (Lőrinc, elváltoztatott hangon): de nem lesz rossz, hidd el! Nem kell még alszizni, csak a mama olvas akkor, tudod? Vedd fe a hálózsákot!
Ha szerencsém van, két-három forduló után Lőrinc maga is átáll a helyes oldalra, és felveszi magától a hálózsákot. Ötből négyszer. Vagy inkább háromszor. 

Annyira belejöttem a szerepjátékba, hogy szinte mindennek köszönök már a lakásban. Legutóbb a narancsdzsúzis itatókának mondtam: 
-Szervusz Narancsdzsúzi. 
Lőrinc megrökönyödve rámnézett: 
- Az itatóka nem tud beszélni, mert nincs neki szája!
Én kérek elnézést.