Úgy döntöttem, mivel itt a tavasz (ma délelőtt már 3 fok volt és a játszótérnek már csak a harmadrésze van hóval borítva), és gyermekem belépett a természet körforgása és növekedése iránt érdeklődő korba, valamint mivel Bogyó és Babóca is pont ezt csinálja, ültetni fogunk. Cserépbe, virágföldbe, magokat. Amiből kinő VALAMI. Ugyan nálunk nem jön majd a hörcsög, hogy megrágcsálja a szárát, de az nem is baj, tekintve, hogy a gyermek még sokadik olvasásnál is ijedten bújt a karomhoz, mikor a horrorisztikus hörcsög-fenevadas rész következett. 

Más terveim is voltak: búzát is akartam ültetni, ami húsvétra garantáltan kisarjad, meg aranyesőt tenni vázába, hogy figyeljük a rügyecskék feslését-nyílását, szélforgót készíteni színes papírból és hurkapálcából, pont, mint Anna és Peti anyukája, és elmenni Visegrádra a királyi palotába egy csodás tavaszi napon. 

Ilyen gyönyörű terveket szövögettem magamban az elmúlt két hétben, amíg tízmilliószor végigolvastam a két darab könyvtárból kikölcsönzött Bartos Erika klasszikust.

Eddig az úri hímzés. Most jöjjön a matyó!

Előszöris előadtam a terveket Andrásnak, aki megmutatta nekem, hogy a kutyaól mellett fel van halmozva egy csomó tökéletesen használható balkonláda-cserép-csetresz-lószar  amiket pont ebben a reményben tartogatott és nem dobott ki az elmúlt lomtalanításkor. 
Tehát azon a különösen undok zimankós napon, amikor már végleg nem tudtam mit csinálni magunkkal, és végül elmentem a kertészeti boltba, kivártuk a sorunkat a nagytételben vásároló kertimunkások között, és elhadartam az előadónak, hogy szeretnénk venni BÁRMIT, ami mag, és kinő. Aztán még hozzátettem, hogy gyorsan kinő, mert nincs időnk őszig várni ugyebár. Kellően hülyén éreztem magam, de meglett a hatása, a bácsinak átment, hogy nem én vagyok Carl von Linné, szóval lépésről lépésre magyarázza el nekem, hogy kell elültetni a búzát, snidlinget és a koktélparadicsomot (ja kérem, AMBÍCIÓINK is vannak ám!), mikor öntözzem és mikor ne öntözzem, mert különben legfeljebb tikkadt szöcskenyájak fognak legelészni a töveken, de mi biztosan nem. 
Eszembe jutott András okos intelme a mértékletességre, így nem vásároltam a virágmagok és 20 kilós virágföld mellé további 750 forintért cserepeket, hanem otthon nekiálltam -2 fokban, a kutya élénk érdeklődésével övezve kiásni a kuplerájból a megfelelő edényeket. Többmindent megtudtam ennek során. Például, hogy a cserepek, amiket persze nem lefelé fordítva tettünk oda (kiafrancgondoltrá), megtelnek koszos esővízzel. Ami aztán a március eleji könnyű langy szellőben csontá fagy. Tehát az egész egymásra stócolt kurva torony együtt mozog, cipelhetem be az összeset, rakhatom le a frissen takarított fürdőszobám csempéjére (amit ugyen nem én takarítottam, de akkoris), hogy kiolvadjon belőle az összes dzsuva, amit aztán a zsenge két kezemmel fogok cafatonként a vécébe szállítani. 
Nyilván Bartos Erika is pont így csinálta. 
Aztán előszedtük a nagy, 20 literes földeszsákot. Ekkor már derengett, hogy miért a KERTBEN szokás az ilyesmit csinálni, véletlenül sem a konyhakövön, kihajtogatott újságpapírok és egy szilikon gyúrólap ígéretes, de mint utólag kiderült, elhanyagolható védelmében. A földeszsák nyeklik-nyaklik, az érdeklődő két és fél éves maga akarja kivágni ollóval, maga akarja kilapátolni a földet a kislapátjával, én pedig negyven másodpercenként emlékeztetem magam, hogy az egészet pontosan ennek az érdeklődő két és fél évesnek a kedvéért csinálom, nem azért, mert idén éppen napraforgópalántákat akarnék nevelgetni az ablakomban. Szóval elnyomom a lassan mindent elsöprő vágyat, hogy beindítsak neki egy mesét a számítógépen és megcsináljam az egészet egyedül, belapátoljuk személyi sérülés nélkül a földet a két ajjal-bajjal kimosott csetreszbe, majd kiveszünk pontosan négy darabot a magok közül, azokat betesszük a földbe, rábeszélem a gyereket, hogy inkább ne borítsa ki az egészet a konyhakőre, és szent esküt teszek, hogy legközelebb egy babszemet rakunk majd nedves vattába, mint a nálam sokkal bölcsebb környezetismeret-tanítónénik tették ezt annak idején. 

Az aranyeső-vágásnak már neki se futottam. Elsősorban azért nem, mert lépni nem volt erőm a Bartos-Erika-szuperanyuvagyok-mindentmegoldokegyedül projekt után, másodsorban, mert bölcs előrelátással felmértem, hogy én az aranyesőt kizárólag virágzásakor vagyok képes felismerni, tehát amíg meg nem tanulnak a bokrok illedelmesen bemutatkozni, addig a gyerekem youtube videókról fogja megismerni a természet ilyetén csodás körforgását, 

 És végezetül a mai Lóci-mondások: 

Egy ismerősöm terhes, ezt lelkesen mesélem otthon: 
-Képzeljétek, N. gyereket vár!
Lóci: Engem?  

csak úgy magának mondogatja pelenkázás után: 
- Én egy kis mókuska vagyok! Nekem is van saját makkom a fütyimben!

Az ebédünk ma is, mint sok más napon, rántott sajt volt. Azért megpróbálkoztam, hátha eszik pár falatot Apa borsófőzelékéből, a borsót alapból nagyon szereti ugyanis. 
- Lóci, eszel egy kis borsót? 
- Nem szeretem a borsót, mert meleg. 
- Ha kihűtöm, megeszed? 
- Igen. .... vagy nem.