Nem is tudom, hol kezdjem. Kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok az elmúlt hónapokban... ki gondolta volna, hogy a február elején elvállalt feladatok MIND májusban és júniusban fognak tetőzni??
Ki gondolta volna, hogy a tanári képesítővizsga egy konkrét VIZSGA, tételekkel meg mindennel, amihez könyvtárba járás, olvasás, jegyzetelés, és nemutolsósorban TANULÁS tartozik???
Hát én nem.
Úgyhogy bűntudattal telve kértem meg Andrást egy újabb és újabb délutánra hétvégenként, hogy léci vigye el Lőrincet, hogy tanulni tudjak, miközben persze más napokon pszichodráma csoport miatt volt ő a "soros", fizettem bébiszittert, mentünk játszóházba, néztünk mesét (bár szerencsére ezt azért sikerült nagyon minimumon tartani).
De jelentem: ez is véget ért. Mások ebben az időszakban a gyerekük óvodai felvétele miatt aggódnak, mellettem ez úgy suhant el, mintha meg se történt volna. Az ELTE oviba fogunk járni, kimaxoltuk az ELTE protekciómat és be-nyom-tuk a gyereket, mindezt majdnem zéró erőfeszítéssel. Szerencsére tényleg minden simán ment, a szuper ovónénihez kerülünk, Lóci jele a gomba lesz (vagy ahogy ő mondja: mérges gomba!), és mindnyájan nagyon elégedettek vagyunk ezzel.
Nohát ha már óvoda, akkor ugye el kell kezdeni a szobatisztaságot... Lóci lelkem nagyon fejlett érzelmileg-testileg-lelkileg, a szobatisztaság kérdése azonban nem-ér-dek-li. Leszarja. Szószerint. Ha levesszük a pelust, teljes lelki nyugalommal kakil a szőnyeg közepére, amit később csak a nyomokból lehet megállapítani, majd keresheted a 130 nm-es lakásban az elrejtett ajándékot. És SOSE lehetsz biztos benne, hogy az összeset megtaláltad, és nem találsz másnap reggel egy újabb kis köztéri szobrocskát valahol.
Ez a blogbejegyzés is hosszú napokon át íródott, és most éppen fejlődés mutatkozik a Lóci-pisikaki versenyben, már időnként szól, sőt, ha nincs rajta pelus, kiszalad pisilni egyedül, felágaskodva a kis fütyijét "átlendítve a wcpalánkon". Sőt, ma reggel az útfélen hagyott biliben találtam egy kis "ajándékot", Lóci belekakilt, aztán jött négykézlábazva, hogy töröljem ki.
Ehhez kapcsolódóan pedig a következő fogadalmat tettem:
Soha, de SOHA többet nem vagyok hajlandó más szülőkre hallgatni és stresszelni magam a javaslataikon/tanmeséiken/nevelési tippjeiken.
Már a szoptatás első idejében volt egy hasonló élményem, valamelyik celebbel: akkoriban (aki akar visszaolvashat) figyelmem középpontjába került a hogyan fogyjunk vissza kérdés - nagyjából az egyetlen dolog volt ez, amit abban az izgalmas, de teljesen kaotikus időszakban szabályozni tudtam magam körül. Csak hát ugye a fogyókúra ellenjavalt szoptatás mellett, nem lesz elég a tej, aggódtam én. Nosza, utánaolvastam, gugliztam, és végül az egyik híres magyar színésznő nagyon meggyőző érvelésére bukkantam, miszerint NEM IGAZ, hogy csökken az anyatej, mert ő annyira diétázott, hogy kopogott a szeme az éhségtől, oszt mégis volt teje bőven, szóval hajrá anyukák, elő a 700 kalóriás étrendekkel! Egy másik szoptatás alatt azonban megtaláltam ugyanennek a színésznőnek egy másik megszólalását, ahol egy tápszert adó anyukákat támogató megjegyzésében fejtegeti, hogy ne érezzék magukat bűnösnek azok az anyák, akiknek nincs elég tejük, ez ALKATI dolog, neki se volt, de a tápszer így meg úgy tökéletes válaszás. Ehh.
Na pontosan ugyanígy éreztem, mikor meghallgattam a barátnőm történetét a kisfia szobatisztaságra neveléséről. Tavaly volt náluk aktuális, és lelkesen mesélte, hogy a gyerek konkrétan ma-gá-tól lett szobatiszta, de tényleg egyszercsak nem kérte a pelust, és egy hét alatt szépen... hiszen csak be kell érnie a dolgoknak. Egy éve - de nem tréfálok, komolyan - ezt a történetet dédelgettem magamban, mikor a szobatisztaságra gondoltam, hogy akkor csak ki kell várni és magától. Mikoris idén a barátnőm (talán elfelejtve a tavalyi sztorit) ismét elmesélte, csak most úgy, hogy egy szép napon egyszerűen nem adott több pelust a gyerekre, aki ettől tök kiborult, sírt és zokogott, de muszáj volt neki megtanulni szobatisztának lenni, mert onnantól nem volt pelus és kész.
Sokféle módszer van, sokféle megoldás, biztos van egyébként magától szobatiszta gyerek is, de annyira vicces, hogy másodszor dőlök be annak, hogy "nálunk ez úgy volt"...., és képzelem, hogy akkor tényleg úgy is volt, és próbálom a saját életünkre alkalmazni, ahelyett, hogy szépen csinálnám, ahogy én gondolom, hogy működni fog.
Ehhez hozzáteszek még egy történetet, ez is konkrétan ma zárult le bennem:
Lóci mostanában sokat indulatoskodik, hogynemondjam ve-rek-szik a játszótéren. De nagyon keményen oda tud csapni másoknak, úgyhogy lassan már tényleg csak szoros emberfogásban merek vele közösségbe menni, mert bármikor kitörhet a botrány. Az én taktikám ilyenkor, hogy miközben leszedem Lócit az áldozatról (időnként ujjacskánként kibontogatva a kis markából a delikvens karját), folyamatosan mondom neki, hogy ezt mégis hogy gondoltad, nem szabad, nem csinálunk ilyet, azonnal engedd el. Ezt ilyen emelt hangú monológként képzeljétek el, amire Lóci látszólag fittyet hány. Utána jön a "most bocsánatot kérünk a kislánytól", nézek a kislányra, és kérek én bocsánatot, mert végtelenül gyűlölöm a gyerekidomítást etéren, tanulja meg tőlem, hogyan kell rendesen bocsánatot kérni. Utána velem marad egy kicsit a gyerek, de olyan is van, hogy megyünk haza, ha nem sárga, hanem piroslapot kapott a gyerek a többedik húzása miatt.
Közben élénken gondolkodom rajta, vajon mitől lett ilyen indulatos, agresszív. Azt tudom már, hogy az én kisfiamba kezdettől fogva "Vonhausaus" mondhatni, több agresszió szorult, mint más gyerekekbe. Akarata már pár hónaposan is volt, és azóta is nagyon határozottan fejti ki a véleményét, ha rákiabálunk, visszakiabál (egyemmeg). Lassan felfedeztem azonban, hogy a közösségben van egy jellegzetes interakció, szinte mikrotörténés-szinten összerakható közte és a többi gyerek között. Lóci pajtást keres, abban a pillanatban, hogy megérkezünk. Kinéz magának valakit, és odamegy hozzá. Ha az illető örömmel fogadja, barátság lesz, együtt jönnek-mennek-nevetnek-kakapisipuki vicceket nyomnak. Ha viszont a másik fél 1.) visszautasítja 2.) megijed a közeledéstől 3.) elnéz a feje fölött, mint kis csipsz*r fölött a nagylányok szoktak, akkor az én kisfiam határtalan dühbe gurul. Ugyanilyen rosszul viseli, mikor az ötéves lányok belefognak a kacérkodós fogócskába, megillegetik magukat előtte, de utána lerázzák, és elrohannak. Lóci minden erejét összeszedve utánuk szalad, és ha utoléri őket, addig öleli őket ilyen vad, dühös öleléssel, míg... míg oda nem érek és le nem szedem róluk. Ha nem éri utol őket, akkor egy idő után keservesen sírva fakad: "de így nem szabad játszani! Nem szabad ilyen gyorsan szaladgálni! Mostazonnal hagyjátok abba! De én még kicsi gyerek vagyok!"
Ilyenkor próbálok valahogy a lányok lelkére beszélni, hogy ugyan, könyörüljenek a kis lelkes hódolójukon, és játsszanak VELE, ne pedig ellene. Ez aztán a jobbérzésű kislányokra hat, a többiről megpróbálom Lócit lebeszélni.
Szóval már tudom, hogy Lőrinc a visszautasítást viseli nagyon nehezen. Meg ha elveszik a játékát. Na azt is nagyon utálja. Persze ő nem kényes abban, hogy elvegyen mástól bármit is, ezért is kell mindig a keze ügyében ülnöm, és élénken figyelnem.
Szóval az elmúlt hetekben több ismerős-anyukával-játszóterezés volt programon, ismerjük egymást régóta a református mamakörből. Az egyikük írt egy hosszú hosszú levelet arról, hogy milyennek látja Lócit, és hogy milyen fontosnak tartja ő az ilyen helyzetekben a büntetést, mert én - azzal, hogy leülök mellé és hosszan magyarázom, hogy ezt márpedig nem, inkább jutalmazom, hiszen együttlétet kap tőlem.
Nagyon sokat gondolkodtam ezen a levélen, hogy hogy is látják Lócit más anyukák, hogyan kéne ezt csinálni, mi a jó megoldás. Azóta se tudom, hol tartottam a szememet, de ma megint játszóztunk közösen, és rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarom úgy nevelni a gyerekeimet, ahogy ő neveli, mert az ő gyerkőcei szinte állandóan meg vannak sértődve valamin, valamint baromi undokak és százszor hisztisebbek, mint az enyém, aki egy kis méregzsák tud lenni, de ennyi. Inkább megpróbálok többet játszani vele, hátha a több mama-idő segít.
Úgyhogy sokadjára megerősítem az (elfelejtett) fogadalmam: nem.mások.tanácsai.alapján.nevelem.a.gyerekem. Pont.
