Előszöris a beszoktatásnak immár a har-ma-dik hetében (!!) még mindig ott tartunk, hogy mikor bandukolunk felfelé a lépcsőn a csoportszobába, Lóci belesuttogja a lábamba, hogy "mama ugye bejössz velem egy kicsit még játszani, és ott maradsz, amíg én akarom?" És Lőrinc-anyuka leveszi a cipőjét, egyetlen anyukaként a 6 új kis óvodás anyukája közül ott marad, fogja a kisfia kezét, megy vele a játékokhoz, és el nem mozdul mellőle addig, míg meg nem találja Lóci a saját kis kezdő-játékát és pajtását, Benedeket vagy Noát. Ez nagyjából 10-15 percet vesz igénybe. Akkor megkérdezem tőle, hogy elmehetek-e, és ő bólint, hogy igen. És elmegyek. Igyekszem nem nézni az óvónénikre, akik valószínűleg már a francba kívánnak engem. 

Tegnap viszont elszúrtam. Nem hittem a saját gyerekemnek, nem bíztam az ő képességeiben, hogy mindent a saját ritmusában igenis megcsinál, hanem azt hittem, hogy ha most nem lépem meg az utolsó lépést, akkor SOHA NEM FOGOM TUDNI meglépni (jaaaj hányszor gondoltam ezt már, és minden egyes alkalommal tévedtem). Szóval elhatároztam, hogy most én is elmegyek a folyosóról már, mint minden normális anyuka. Lócinak mondtam, hogy előbb-utóbb ennek így kell lennie, és hogy akkor én most megyek, és bedőltem az óvónéninek, aki azt mondta, hogy minden rendben lesz, és a gyakorló óvónéninek, akivel kézen fogva elment Lőrinc, elengedve a kezem. Leléptem. 

Ebédidőben mondták, hogy Lóci 5 percig vígasztalhatatlanul zokogott utánam az óvónéni ölében. Tudom, ez mások szemében nem nagy idő, de szerintem semmi szükség nincs rá. Hiszen minden szépen, lassan, apránként alakul az ovival: mondták azt is, hogy ha minden ebéd után (amikor egy falatot sem eszik) bemegyünk a kifőzdébe - ráadásul játszósarkos kifőzdébe - és ott eszünk, akkor SOSE fog bent ebédelni. Eltelt két hét, és a gyerekem minden noszogatás, erőltetés nélkül elkezdi megenni az ebédet. 
A jobbik részem tehát azt mondja, az elválás is így lesz: egy szép napon NEKI nem fogok kelleni már, az elején sem, és tudni fogja, hogy mikor lesz ez. 

Azért nagyon örülök, hogy ma és holnap az apja viszi oviba, aki szemrebbenés nélkül maradt bent negyven percig, az óvónéni pedig meg se nyikkant (drága óvó nénik, nagyon hálás vagyok nektek a türelemért!)

Hétfőn pedig új hét, a negyedik, hátha akkor már az elválás is könnyebb lesz. Talán.