ma lépek a 20. hétbe. A pocakom végre elfogadható méretű (szerintem, a hétvégi András-napi ünnepségen a meghívottak még nem mertek rákérdezni, pedig a legkismamásabb kismamaruhámat vettem fel). Cukin mocorog már, úgyhogy kezdem elhinni, hogy tényleg érkezik valaki a családunkba április végén.
Lóci minden.áldott.nap agyrohamot kap, mikor meglát engem az oviban, hogy ő még nem akar hazajönni. Mindent próbáltam: előbb jöttem, később jöttem, csábító programajánlattal jöttem (nem érdekelte), édességgel jöttem (szar anya vagyok tudom, és ráadásul nem jött be, mert MÉRT CSAK KETTŐ SZALONCUKORRAL), ordítottam, rezignáltan leültem a sarokba, hogy akkor én most kivárom a végét, több ötletem nincs, feladom. Majd ez is elmúlik. Tetézi a dolgot, hogy az óvónénik szerint kettő perccel az érkezésem előtt még nagyon vár engem, és szeretne hazajönni. Behh...
Kész karácsonyi tervei vannak. Szerencsére megtalálta a tavalyi Playmobil katalógust (apja segítségével), úgyhogy most vegyünk egy Gnú-családot, egy leopárd családot, egy viziló-családot és gazellát is.
Alakul a karácsonyi programunk, idén először Ábel 24-én nem este jön hozzánk, hanem egész nap nálunk lesz, és este megy haza. Még nem látom magunkat, ahogy elkészülünk, de mivel ő tényleg le fog lépni 6-kor, azért ez egy baromi nagy motiváció lesz. Ebből az következik, hogy idén először fogok főzni 24-én. Olyat, amit mindenki szeret, tehát semmi bőjtös-karácsonyos kaja nem jön szóba (nálunk mindig káposztaleves volt és mákos csusza 24-én kislánykoromban). Most épp a libacombra vagyok ráhangolódva, egyszerű, finom, szeretik a népek, a maradék rizs és lilakáposzta pedig újrahasznosítható másnap a szokásos 25-ei nagycsaládi malacpecsenyénél. Másfelől persze akkor két tökugyanolyan hangulatú étel lesz egymás után. Estére biztosan kalács lesz hideg étellel, de az ebédet még meg kell álmodnom.
Vettem jegyet Advent utolsó vasárnapjára a Kaláka Betlehemesre, én imádom, remélem Lóci is fogja.
Ajándékokkal még szarul állok, elfogyott az összes ajándékcsomagoló papír, ki kell válogatni a fényképeket a családi ajándékhoz (amit mindenkinek adunk, fotócsempét fontolgatom, de ahhoz gyorsan lépni kéne). Mindig ez a nagycsaládi ajándékozás a legnehezebb, mert olyat lenne jó adni, amit mindenkinek lehet ugyanolyat, személyreszabottat csak a nővéreméknek meg az anyukámnak szoktam. Viszont a tágabb rokonság sem-mi-nek-nem-ö-rül de tényleg, csak a fényképeknek (vagy arra legalább úgy tesznek, mintha).
A két ünnep közti időszak is telik be lassanként, és nagyon vigyáznom kell, mert gyűlöletes dolog egyik programból a másiba zuhanni, minden nap rohanni két helyre, itt ebédelünk, ott vacsorázunk, rángatjuk a gyereket és magunkat, ahelyett, hogy egy kicsit le lehetne ülni élvezni a kapott játékokat, olvasni, filmet nézni...
apropó filmek: úgy döntöttem, hogy most már pont karácsony előtt nem mondom le a netflixet, kerülamibekerül, ennek örömére megnéztem már 3 karácsonyos Hallmarkt-os jellegű filmet, a hangulat kedvéért. Angolul, ez az egyetlen (nagyon sovány) mentségem. Egyébként az angolom tényleg nagyon sokat fejlődik ezekkel a filmekkel, néha már könnyebben szólalok meg angolul hirtelen, mint németül, ami nem azt jelenti, hogy jobban tudnék angolul, mint németül (óó bárcsak), hanem, hogy bele lehet jönni egy nyelvbe tényleg. Szóval nincs az a giccs, nincs az az ordenáré kliségyáros sz@rság, amit ne néznék meg karácsony előtt, ha hó esik benne és karácsonyi fényekkel van tele.
Pedig azt már évekkel ezelőtt megtapasztaltam, hogy süthetek egy vagon sütit, járhatok karácsonyi vásárba, ihatok forralt bort, dekorálhatom a lakást bárhogy (leginkább sehogy), gyújthatok illatgyertyát, ez még mind csak egy fura, Hollywood-utánzat klisé-karácsonyhoz vezet, ami egy idő után pont olyan unalmas, mint minden más. Úgyhogy igyekszem visszatalálni az eredetihez is, idén is, mint tavaly, a forráshoz, a Szeretethez, és próbálom Lócinak is átadni, megtanítani, hogy van valaki, aki annyira végtelenül szeret minket, hogy eljött közénk, egy istállóba, hogy örökre velünk maradjon. Ez. Ennyi kell. (Meg egy kicsi netflix).
