Egy békességes január 1-e reggelen nehéz visszaemlékezni arra az elmebajra, ami karácsony előtt zajlott, de azért megpróbálok hű krónikás lenni.
Ott kezdődött, hogy úgy gondoltam, hogy nekem - mivel Lóci immár tényleg stabilan egész nap ovis, én pedig továbbra sem dolgozom még csak fél állásban sem, inkább csak negyedben a rendelőben - szóval nekem rengeteg.sok.időm.van. Elkezdtem tehát én begyűjteni az ajándékokat mindenkinek. Ki mire vágyik. És mi fér bele. Apróságok, szimbólumok. A legtöbb fejtörést nyilván azok a családtagok okozzák, akikkel az ember jóelőre megbeszéli, hogy ne legyen ajándékozás, VAGY CSAK VALAMI KIS SZIMBOLIKUSAT....
És azok, akiket nagyon, de nagyon szeretsz, és mégse tudod pontosan, hogy mire vágynának igazán, vagy ha igen, azt te úgyse tudod nélküle megvásárolni (András). Aztán két héttel karácsony előtt beütött a krach: anyám kitalálta, hogy ő is szeretne nekünk ajándékozni, de ő nem tud mit, és úgyse tudja megvenni, mert még az Alllee-t sem találja meg a parkolót, nemhogy a játékboltokat. Odaadott egy komolyabb összeget, hogy min-den-ki-nek vegyek ajándékot. Magamnak is. Nos, ez gyönyörű feladat - első ránézésre. Karácsony előtt két nappal azonban már bőgni tudtam volna, hogy most el KELL költenem magamra valahogy még 20ezer Forintot, de úgy,hogy 25-én ott legyen ám anyám kezében, hogy ő átadhassa, miközben én másra se vágytam, mint arra, hogy feltegyem a lábam a kanapéra és megnézzek egy nagyonnagyon giccses karácsonyi filmet. Ehelyett villamost vettem Lőrincnek, simogatós pulcsit a keresztlányomnak, talpaltam a városban rendelt könyvekért, hogy olcsóbb legyen 1-2 ezer Forinttal, mintha mindent a legközelebbi boltban vettem volna, vártam futárt, váltottam ki gyógyszereket a nagynénémnek, adtam le fényképrendelést (mint minden rendes fantáziátlan magyar anyuka 20 éve, mióta ez az ajándék létezik), mentem vissza kétszer, egyszer, mert elrontottam a rendelést és kedvesen rámtelefonáltak, hogy biztos nem olyan képeket akartam, ahol lelóg a gyerek fél feje (tényleg), egyszer meg ugye elhozni, írtam listát a 10 kedvenc számomról Ábelnek, aki édesem még nem tudja, hogy 20 év felett az embernek nincsenek kedvenc számai, pláne nem 10, hát most lett, rohangáltam diabetikus szaloncukorért, terveztem egyszerű karácsonyi menüt, amit Lőrinc is megeszik és Ábel sem utálja, veszekedtem online boltokkal a kiszállításról,
Terveztem-szerveztem, hogy Lóci mit fog adni karácsonyra a családnak. Színeztem vele betlehemet, gyúrtunk linzert együtt és díszítettünk, üvegfestékeztünk.
Közben magam sem tudom, hogy szaladtak el a napok. A PhD-mhez kapcsolódó feladatokhoz hozzá se tudtam ülni. Nem volt két órám, hogy nyugodtan rá tudjak hangolódni a munkára, el-mé-lyed-jek valamiben.
December 6-án a 20 hetes nagy genetikai ultrahangon találtak egy 8 mm-es plexuscisztát a baba fejecskéjében, ami TELJESEN normális, NAGYON sok babának, van, és EGÉSZEN ritkán jelez csak kromoszóma-rendellenességet, amiből magától értetődően következett, hogy úgy beszorongtam, hogy négy napon keresztül szinte összeforrtam a google-lal (tudom, tudom...) és a végére szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a baba a létező legszörnyűbb kromoszómarendellenességgel rendelkezik. Nem segített az sem, hogy az orvosom - nyilván azért, hogy ne szorongjak és teljesen megnyugodjak - elküldött december 21-ére a genetikus szakemberhez... innentől már nem kellett sok a teljes őrülethez. Szerencsére négy nap múlva, mikor már a szonográfus külföldi végzettségének és szakmai hátterének is utánanéztem (mert jó, nem látott semmi más ráutaló jelet, de vajon jó szonográfus-e ő...), eszembe jutott az egyetlen épeszű dolog, amit tehetek: visszamentem a vizsgálatot készítőhöz.
És ettől megnyugodtam. Elmondtam a nőnek az összes szorongást, hogy az Edwards kórtól rettegek, amivel nem él a baba egy percet sem kábé, ő pedig cukin végigmutogatta, hogy mi mindennek kéne megvalósulnia, hogy egyáltalán felmerüljön egy ilyen betegség. Persze továbbra sem akartunk semmilyen invazív vizsgálatot, úgyhogy, de nagyon megnyugtató volt hallani, hogy még gyanúsnak SEM tudja látni egyetlen kis szervét sem.
Úgyhogy teljes lendülettel tudtam nekifutni az utolsó két hétnek Karácsony előtt. Ez a lendület kábé két percig tartott, utána ugyanis elindult ez az egy-nap-öt-helyre-rohanok-mégse-érek-a-listám-végére őrület, aminek csúcsa az volt, hogy anyukám is kitalálta egy ponton, hogy ő már nem tud ajándékot venni mindenkinek, hát vegyek én. De olyat ám, ami 25-én, a családi ünnepségen a kezdünkben lesz, de ellenben mindenki örül neki.. Nemes feladat. Mikor aztán épp a fogam összeszorítva lépkedtem a Mammutból az autóm felé, kezemben egyensúlyozva egy fél méteres játékvillamost, két csomag ördöglakatot, egy zacskó könyvet a táskámban pedig ott lapult az óvónéniknek a csoport nevében vett ajándékutalvány és szaloncukor, akkor azt gondoltam, hogy a jó édes anyját a karácsonynak, én nem kérek semmit, de főleg nem olyasmit, amit most KELL megvennem két napon belül, akkor inkább nem kérek ajándékot.
Végül azonban az Ünnep maga nagyon jól sikerült. Hogy hogy tudtam a "egyszerű menüt főzök - csak bedobom a sütőbe - kajával (és persze a bejglivel) egy komplett délelőttöt a konyhában tölteni, az egyelőre rejtély számomra, és végül olyan ebéd lett, amit egy normál vasárnapon is egy kicsit szégyellnék... ez... ez egy másik történet, még nem fejtettem meg teljesen. De végülis elkészültünk, amiben külön kihívás volt, hogy Ábel idén karácsonykor nálunk volt 24-e nap közben, de este 6-ra hazament, amit úgy értsetek, hogy 5:58-kor itt állt az autó a ház előtt, nem volt kecmec. Eddig még soha, de idén elkészültünk háromnegyed ötre, így volt még egy óránk a két fiúval együtt karácsonyozni. Lőrinc cuki volt, együtt énekelte velünk a Mennyből az angyalt és a Pásztorokat, a Szentírás olvasásnál körbe-körbe futkározott az ajándékok előtt a szőnyegen, aztán lelkesen adta át mindenkinek a csomagokat, harsány "Boldog szülinapot" felkiáltással, de később, mikor már az összes csomag kicsomagolásra került, leült a kanapére mellém, a színezővel, és hallgatta a nekem kedves (és neki még bőven nem való) karácsonyi Fekete István novellákat. Vacsoráztunk (a teljes kiőrlésű kalács véletlenül jól sikerült), aztán az apja játszott vele. Mert arra persze nem gondoltam, hogy ha csillió playmobil-os játékállat-családot adunk neki karácsonyra, akkor EGÉSZ karácsony este állatos szerepjátékokat kell majd játszani, magától értetődően. Nos, ha van valami, amit nem bírok, egyszerűen a genetikámból hiányzik, akkor az az állatos szerepjáték. Nem baj, ezért van két szülője a gyereknek.
A karácsonyi családi ünnepségre sógorom egy lázas betegség másnapján érkezett, de nem baj, mert már egész jól van. MOST, január 1-én reggel, az antibiotikumszedés harmadik napján már én is egész jól vagyok, köszönöm.
Jelenleg csak az a kérdésem, hogy mikor keltsem fel az éjjel fél kettőkor ágyba került, és jelenleg délelőtt 10-kor édesdeden szuszogó kisfiamat?? Asszem még hagyom egy kicsit. Persze így nem lesz délutáni alvás, de nem baj, carpe diem, a délután majd megoldja saját magát.
