Ma éjjel Lócinak láza volt, nem tudtam belőle kihúzni, milye fáj vagy fáj-e egyáltalán valami, csak azt ismételgette, hogy "mama olyasmi betegség van a pocakomban, amit nem lehet elmondani." Végül megegyeztünk, hogy talán a torka fájhat, beadtam neki Nurofent (Novák Hunor buzgó tanítványaként pusztán a lázra még nem ugrottam volna gyógyszerért), és szépen minden tünet megszűnt fél órán belül. Ezt a fél órát Anna, Peti és Gergő gyógyító társaságában töltöttük, majd Lóci békésen elszenderedett, én pedig újabb másfél órát fetrengtem álmatlanul. Megettem két teljes kiőrlésű kekszet, megírtam egy emailt, hogy ne jöjjenek az unokahugaim németre, de annyi eszem már nem volt, hogy a fél nyolcas ébresztőt kikapcsoljam a telefonomon. Egy roncs vagyok. Egy roncs, gyönyörű körömlakkal, ugyanis Müller szombat volt, amit kénytelen voltam kihasználni. Rájöttem, hogy az ArtDeco körömlakkjai iszonyú szépek és tartósak is, és mivel a 15% kezdvezmény mellé adtak plusz 15% extra kedvezményt aznap, úgy éreztem, ennél csak akkor szólhatna jobban nekem ez a nap, ha rányomtatták volna a nevem a kuponra, úgyhogy megvettem. És hozzá egy rúzsceruzát is, hasonló 30% kedvezménnyel. Pénzkidobás? Naná. De ha az ember 1.) minden ágyról-székről-kanapéról felkelésnél hatalmas nyögést is kénytelen hallatni, 2.) olyan tokája van, mint Torgyán Józsefnek, 3.) nem tudja egyedül levenni a slim fit nadrágját, mert Nem Éri El A Bokáját, és mindehhez még legalább 2, vagy de inkább két és fél hónapot kell a terhesség végéig várnia, akkor minden pénzkidobás megengedett. És szemem se rebbent, hogy a szülésre vásárolt nagyi-pelusokkal együtt fizettem ki a szuper sminkcuccokat, és arra se, ha elképzeltem, hogy mégis mennyi időm lesz a baba mellett sminkelni???? 

Egyébként meg kisütött a nap, tavaszi melegnek érződik a 10 fok, amiben tegnap hóvirágot néztünk Lőrinccel, de sajnos csak egy percig, utána belefagyok a csizmámba, és szaranyaként nógatom a gyereket, hogy igen, tök cuki, hogy ugrándozik a kavicshalmon és egyensúlyoz a korláton, és isteni, hogy le-ve-gő-zünk odakint, de most már NEM AKAR esetleg bejönni a jó melegre, mert befagy a s*eggem. Az ilyen időben máskor alig vártam, hogy biciklizzek odakint. Vagy fussak. Vagy mindkettő. Most az álmom az, hogy a gyerek menjen oviba, az apja menjen dolgozni (hogy ne lássa, milyen lusta a felesége), én pedig léci hadd tegyem fel a lábam, meredjem a plafont, nézzem sorozatomat kora délutánig, amikoris elérkezik a jólmegérdemelt délutáni alvás ideje. 

Még három hét, és abbahagyom a rendelést. Nem hittem el, de számolom a napokat. Most kezdődik egy egyetemi óra, amit nagyon szeretnék megcsinálni (nyilván nem fogok tudni bejárni, legfeljebb csak az első felében), és ennyi. Vagyis persze lehetne még a kutatásomat tervezgetni, a cikkemet írni, sőt, kifejezetten hasznos lenne, DE (és itt a nagy DE) nem csinálom. Múlt héten se, most se. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mit csinálok egész héten. Most például alig várom, hogy Lócit délutáni alvásra terelgessem, de sajnos az még legalább két óra (tekintve, hogy megriadva az éjszakai láztól, balgán hagytam negyed 10-ig aludni. Hova tettem az eszemet????). 

Még 10 hét. Vagy 8, ha szerencsém van. Úristen.