Stílszerűen Zsigmond napján, 10_19 perckor, 3750 g-osan, 55 cm-el. Erőteljes, cuki kisfiú, aki már az első naptól kezdve ügyesen szopizott, és azóta is vehemensen követeli magának 

1.) az állandó kézbenlétet (de tényleg: ha azt akarjuk, hogy hosszan aludjon, nem tehetjük le az ágyba, fogni kell, babusgatni, combon tartva párnára támaszkodva hátraájulni, különben fél óra múltán felébred, és kezdődik minden előlről). 

2.) a cicit, vagyis a ciciKET, sokat-sokat sokat, csak egy-egy kakilásra áll meg közben, és ritkán, nagyon ritkán nézeget kicsit a kis gombszemével. 

Persze tudom, tudom, ez az első hét, ma 5 napos, ilyenkor még esznek-alszanak-esznek-alszanak, de élénken emlékszem, hogy aztán ez megváltozik, és el kell kezdeni cipelni őket. Jelenleg - a könnyű(nek mondott) szülésem ellenére nagyon hálás vagyok, hogy a csecsemők így vannak kitalálva, mert így legalább én is nagyrészt ágyban maradhatok vele. 

Lőrinc rettenetesen lelkes folyton puszilgatná, simogatná, próbálja forgatni a kis fejét (úrrristen de stresszel ez), én pedig igyekszem finoman szabályozni, nem mindenől azonnal letiltani - ahogy egyébként az anyai reflexeim sugallnák. 
Így is sok az elkeseredés: tegnap az e-book olvasómmal verte fejbe Zsigát, és utána kivonult a szobából durcásan, mikor ráripakodtam. Mikor visszajött, mondtam neki, hogy ha dühös rám, hogy nem játszom vele, az rendben van, de ne Zsigát bántsa miatta. Erre közölte, hogy ő ZSIGÁRA haragszik, mert semmit nem lehet csinálni vele. Hát ez igazán klasszikus kifogás a nagytesók részéről, úgyhogy elfogadtam az érvelést, és folytattam az univerzum legborzasztóbb mesekönyvét, amit az én fiam rejtélyes okokból nagyon kedvel: Brumi kalandjait. 

A fektetés aztán igazán kalandos: Eddig úgy volt, hogy András kezdte a fektetést olvasással, aztán én átvettem, és én olvastam el az álombaringató utolsó narancsdzsúzi mellett az utolsó, a legutolsó, és a "mama de tényleg ez lesz a leges-leges-deleges-leges-legeslegutolsó" mesét. Most igyekszünk nem nagy változásokat bevezetni Lóci életében, úgyhogy most az volt a menet (két teljes napja! Ez már egy sorozat), hogy én kint a nappaliban szoptatom Zsigát, az apja pedig bent olvas Lócinak, amíg én nem készülök el, akkor viszont cserélünk, András fogja Zsigát, és altatja, vagy őrzi az álmát (mert jaj neked, ha leteszed, barátom!!!), én pedig összebújok Lócival az utolsó mesékre. Aztán elszenderedem, ő is, akkor odébbhengerítem, majd apa valamikor behozza a legkisebb ugrifülest mellém. Onnantól falként magasodom a két gyerek közé éjjel, nehogy L ügynök éjjel félálomban nekiinduljon mamát-keresni, és ránégykézlábazzon Zsigára. Az éjszakát üdítő alvással töltjük - másfél órás szakaszokra bontva. 

Lőrinc most volt tegnap is és ma is oviban, tegnap, mert anyák napja volt az óvodában, és a kis lelkecském olyan gyönyörűen mondta el a verset nekem - már a folyosón, ki se várta, hogy beérjünk a kis szobába, ahol az óvónéni mellett állva készült elszavalni - adta az ajándékot, egy szép nyomdázott vászonszatyrot "amibe mama kitaláltam tegyünk majd Zsiga holmijait", ölelgetett, és csak utána követelte a szokásos innivalóját és tejszeletét, amit szoktam neki vinni oviból eljövést megkönnyítőnek. 

Mert eljönni se könnyű ám, nem csak megérkezni. Ma is vittük, könnyebbnek tűnt, ha bent van, plusz nem akartam, hogy egyértelmű összefüggés legyen, hogy amint megvan Zsiga, ő nem megy oviba, mert féltem az okos fiam logikájától, hogy ha hiszen mostantól Zsiga MINDIG itt lesz...?!??!!

Holnap viszont lehet, hogy itthon maradhat egy picit belekóstolni a családi életbe kisbabával. 

Végül íme a dolgok, amikre a legjobban vágytam az első itthoni napokban: 

1.) hétfőre el tudott jönni a takarítónő és ÖSSZERÁMOLTA azt az Augiasz istállóját lakást, ami a két fiú három napos regnálásának köszönhetően fogadott vasárnap. 

2.) már hétfőn is felöltöztem pizsamából nappali ruhába, megmostam a hajam ÉS meg is szárítottam. 

3.) epret eszem, ahányszor és amennyit csak lehet. Nem hiszek a tejen keresztül áthaladó allergénekben, ezt a lapos föld elmélethez hasonlóan korlátolt emberek áltudományának tartom, akik nem szeretik az epret. 

4.) croissant, sajtos rúd a kis pékségből - ezt csak úgy "zwischendurch" - elfogy egy éjszaka, egy uzsonnára... szép csöndben lecsúszik ugyanúgy, ahogy a vízzel higított gyümölcsléből napi 2 doboz (úristen az 4!! liter folyadék... )

5. megrendeltem az e-foodtól a heti ebédet. Ez olyan, mint a komatál, csak választhatsz, mit akarsz enni. :) Drága anyukám ezzel ajándékoz meg minket most a gyermekágy alatt, mert ő nem tud főzni, de szeretne gondoskodni. Nem főzni valami csodálatos dolog. 

6. Már alig várom, hogy kimozdulhassunk, előkészítettem a kendőnket, egyszer a karikásba bele is tettem - kis mukikám teljesen elveszett benne, de azért tetszett neki. Lócival nem akartam annak idején kimenni, de most, második gyerekkel egyetlen dolog tart vissza, hogy én még nem vagyok valami fitt. 

Mert az igazság a szüléssel kapcsolatban, hogy hiába volt "könnyű szülés", azért ez nem az, amit az ember minden nap végig tudna csinálni. Vagy héten. Vagy hónapban. Most egy órával tovább tartott a vajúdás, mint Lócival (aki jött, mint egy golyó), és volt időm elmerengeni azon, hogy mennyire nagyon szar meló is ez: ülni egy kurva labdán, várni, hogy fájjon, az éjjeliszekrény kihúzott fiókjára támasztani a fáradt fejed, és közben igyekezni "kinyílni, mint egy virág". Ha nem mondja a szülésznő, hogy most már mindjárt szülünk, és hogy fél óra és megvan a baba (amit egyébként nem hittem el neki), akkor még nehezebb lett volna. A szülőágyon arra gondoltam, hogy ezt én soha többé nem szeretném végigcsinálni, ha lesz még egy, az császáros lesz, vagy felmondok. Aztán az utófájások alatt, hogy "nem ebben állapodtunk meg, úgy volt, hogy vége lesz és heppiend-boldogság-tejszagúkisbaba". Azért ez mostanára némiképp árnyalódott.:) 

Most megyek, elmerülök az anyaságba, és Harry Potter 7. részének angol nyelvű, e-bookra letöltött verziójába. Vagy eszem valamit. Vagy csak bámulom a kisfiam. Esetleg megválaszolom az emaileket. Na ezt azért talán mégsem.