... hogy mostanában megint főzök. Igyekszem heti kettővel letudni a dolgot, tekintve, hogy csak ketten eszünk otthon hétköznap, és a reggeli-délutáni ovijárattal és Zsiga-csigával nincs valami sok időm.
Így történt, hogy egyik nap a híres Á Table pékség méregdrága kínálatában megláttam egy spenótos-lazacos Quiche-t, amit hazavittem ebédkiegészítésnek, mert az előző napiból már csak egy adag volt. A Quiche finom volt, laktató, izgalmas, és úgy éreztem, én is felnőttem ehhez a feladathoz, mégis mennyire lehet nehéz... Na MÉGIS mennyire...
Előszöris bölcs előrelátással megvártam a hétvégét. Kikerestem a google segítségével egy receptet, ja nem, először rágugliztam, hogy hogy írják igazából, és UTÁNA kerestem receptet. Kiadott úgy százat, de ha eléggé leszkrollozol a képernyőn, akkor megtalálod, amit keresel: quiche egyszerűen, quiche pofonegyszerűen, ELRONTHATATLAN quiche, és quiche kész tésztából.
Ezután jött a bevásárlás, és egy nyugodt szombat délután nekiláttam. Nos, a "pofonegyszerű" quiche, ami fél óra alatt ott illatozik az asztalodon, és vendégváró apróságnak is kiváló, legalább 8 hozzávalóból állt, ha nem többől. Már a csomagolások feltépésénél elfáradtam. Már a hűtőből kipakolásnál... De akkor jött még csak a java: keresd meg a megfelelő tortaformát. Keresd meg a gépi habverőt. Neeem, barátom, nem csak az egyik szárát, hanem mindkettőt. Vegyél elő egy keverőtálat, egy edényt a mirellit spenótnak, amit eddig életemben nullaszor készítettem, mivel elszántan gyűlölöm a spenótfőzeléket, egy sajtreszelőt... tudod, hogy ezeket aztán egytől egyig el is kell pakolni...
Van egy barátnőm, aki, mikor a Medveparkot ajánlgattam, mint programot, azt mondta rezignáltan: ő már csak olyan programokat hajlandó szervezni, amihez a hozzánk közeleső autópályakivezetőn lehet elhagyni a várost.
Na pontosan így vagyok én a főzésnél a habverővel. Szerintem ha egy receptben megjelenik a habverő szó, az egy kód, ami valójában azt jelenti: menekülj, lapozz tovább, szkrollozz lejjebb az IGAZÁN egyszerű receptekhez, mert ezt a receptet az ellenséged írta.
Nyilván nem segített, hogy a készülődés egy pontján megjelent Lóci, aki mindenáron segíteni akart, és lestoppolt néhány dolgot magának. Úgyismint tojások felütése (számolj hozzá nyugodtan még két tojást a szükséges háromhoz, plusz a felmosást), a sajtkrém késsel f e l v á g á s a (kiszúrása) és kinyomása, és a habverőzést.
És az se segített, hogy a tészta elősütésekor elfelejtettem, hogy a nehezékként használt lencse alá sütőpapírt rakjak. A rutinosak felkapják a fejüket... ELŐSÜTÉS, igen. És akkor a kivajazásról nem beszéltem. Persze mondhatnánk, hogy egy mozdulat, de tudod mi az egy mozdulat? megigazítani a hajam. Na AZ egy mozdulat. Ez viszont: kinyitom a hűtőt, átverekszem magam a felső polc kupleráján, kikeresem a margarint, kiszed, kibont, trutymákol, visszagombolyít, visszatesz, visszacsuk, alaposan kezet mos... ez pontosan annyira egy mozdulat, mint amennyire pofonegyszerű a lazacos-spenótos quiche. De mindez eltörpül amellett, hogy mivel a lencsék beleragadtak a tésztába, egyesével kellett a forró lencseszemeket kikaparnom... Mikor Hamupipőke végzett, már csak a tészta töltése volt hátra, természtesen csurig töltve is maradt jócsomó töltelék. Ez két dolgot jelentett praktikusan, egyrészt, hogy ki kellett keresnem egy muffinformát, amibe a maradék tésztát és a maradék tölteléket beleügyeskedtem (copy-paste kivajazás...), másrészt pedig, hogy amikor betettem a forró sütőbe, akkor természetesen meglöttyent a kezemben, bele a tűzforró sütő mélyébe... ennek hosszú távú következményeivel nem untatlak titeket.
Egyébként hadd mondjam, hogy a végülis a quiche nagyon jól sikerült, és természetesen egyik gyerekünk se volt hajlandó még csak villával se megturkálni. Ellenben most már úgy gondolom, hogy az 1100 Forint a pékségben egy szelet quiche-ért igazán jutányos ár, mondhatni ingyen van, na nem? Na de.
Az itthoni hétköznapok egyre nyugisabbak: Lőrinc örömmel játszik el Zsigával, lefektetem mellé a szőnyegre, és hosszan elvannak együtt. Persze vannak anomáliák, mint például mikor a játszón megkérem, egy pillanatra vigyázzon Zsigára le ne essen a széles ülőpadról, amin hanyatt fekszik, és mire visszaérek, Lőrinc a csokis kekszét tuszkolja Zsiga szájába ("de nééézd mama, izlik neki!" - helló glutén!), de úgy látom, napról napra szívesebben vannak egymás társaságában, most már Zsiga is egyértelmű örömmel fogadja a nem mindig virágszirom-gyengédségű közeledéseket.
Lőrinc újabban egyedül alszik el a saját kiságyában, vagyis úgy, hogy én a nagyágyban olvasok a kislámpám fényénél, ő bekuckózik az ágyikójába, és egy idő után egyedül, mindenféle simogatás vagy mellékuporodás nélül elalszik. Boldogan tervezgeti, hogy majd ő fog olvasni Zsigának, és hogy ha kinőtte a mostani ágyát, akkor Zsigával közösen beköltöznek a gyerekszobába. "Zsiga! Elmondom mi a tervem!..." Ilyen és hasonló kezdetű mondatokkal beszél Zsigához, én pedig cérnavékony hangocskán válaszolgatok Zsiga nevében.
Nemsokára mennem kell fogorvoshoz, kinőtt a bölcsességfogam fele, de sajnos az arcom irányába, ami nem nagy öröm. Nyáron ki is sebesedett a szám belseje, de akkor nem volt a szájsebész hadra fogható, mostanra meg már nem fáj, és elborzadok a foghúzás, de méginkább a hercehurca gondolatától is... Előbb-utóbb meg kell lennie, tudom, hogy baj is lehet belőle, kinek hiányzik egy begyulladt bölcsességfog, de ha esetleg kibírná csöndben még egy pár hétig, az milyen jó lenne!
Ketyeg az ősz, itt az október, megvettem a szuperkényelmes hordozós pulóvert, amire Lócival nem szántam rá magam, és még mindig nem bírok háton hordozni igazából, annyira hosszászoktunk Zsigával a karikáshoz. Végeláthatatlan harcot folytatok a lakással, a kinőtt és megörökölt ruhahegyekkel, a kesztyű-sapka halmokkal és a végtelen mennyiségű kacattal, de ez talán nem újdonság senkinek. Agyalok, mikor és hogyan menjek vissza dolgozni (egy-két óráról van szó egyelőre, azt is skype-on), de nem sikerült eddig megfelelő kereteket kigondolni hozzá, hogy lenne beilleszthető az életünkbe. Majd kisütöm ezt is. Mint a quichet. Pofonegyszerűen.
