Háború van nálunk. Igen, András és én mindig képesek vagyunk ilyet produkálni, de most nem erről van szó, hanem Lócikám és köztem. 
Másfél éves, Már írtam, hogy a szopi abbahagyjása óta néha harap, hát most nem csak harap, hanem HARAP, és üt. Úgy látom, hogy csak úgy, nagyjából minden ok nélkül, és ezt onnan gondolom, mert amikor valami nem tetszik neki, akkor nem ezt csinálja, akkor ORDÍT. 

Őszinte megkönnyebbüléssel tapasztaltam magamon, hogy sokkal könnyebben viselem, mint más emberek másfél éveseinek ordítását, amikoris legtöbbször a deportálást fontolgattam. Lócinál csak esténként érzem, hogy mennyire fáradt vagyok, közben, a helyzetekben inkább sajnálom ezt a kivörösödött arcú, könnyes szemű kis mukikát, meg persze mentem az irhámat. 

Van mitől félnem: a kézzel ütés mellett képes és nehéz tárgyakat is felemel és igyekszik rám dobni, félig játékos, félig komoly céllal. Próbálok vele egyezkedni, hogy a puha labdával szabad dobni, a keljfeljancsi-kacsával NEM, de utóbb kiderült, hogy a legpuhább anyaglabda is képes gyilkos szerszámmá alakulni a fiam húsos kis ujjacskái között. Azért még mindig százszor jobb, mint az a kurva kacsa. 
Kétféle helyzet van tehát, az egyik, amikor ténylegesen korlátozom az ő akaratát: nem állhat rá a laptopomra, nem dobhatja el a telefonom, nem tépheti szét a könyvet. Ezekből a helyzetekből lesz a kivörösödött arcú ordítás, toporzékolás, kétségbeesett felmászási kísérlet a szekrény falán, majd ha ez nem sikerül, akkor a szekrényajtó kinyitása és a ruhák dühös kitépése a polcról. Én tehetetlenül állok, megkísért a gondolat, hogy visszaadjam a szajrét, ha ennyire kétségbe van esve (ezt legyőzöm), aztán egy ponton ölbe veszem és megvigasztalom - szerencsére egyelőre ezt szívesen fogadja. Ki kell várni a jó lélektani pillanatot, hogy mikor ajánlhatok fel valami más, izgalmas tevékenységet, mondjuk a búgó csigát, vagy a kifejezetten vészhelyzetekre tartogatott buborékfújót, mert ha túl korán teszem, amikor még túl mély a gyász, akkor csak újabb ordítás-hullámot váltok ki, mert a hülye buborékfújó csak emlékezteti a csodás laptopra, amin olyan jó lenne toporzékolni. 

A másikféle helyzet pedig, mikor a játék válik hirtelen nagyon vaddá, jön a dobálás, csapkodás, rugdosás. Játékból, de marha fájdalmasan. Gondolom, hogy ezek a helyzetek is valamiféle belső indulatból származnak, amiket megél mostanában magában, és kifejez. 

Most eszembe jut egy harmadik helyzet is: ha papa és mama megölelik egymást, akkor az törvényszerű tiltakozást vált ki. Illetve nem is: először odajön, és ő is megöleli a mamát, de már résen vagyok, mert az ölelés rendszerint egy hátulról orvul érkező combharapásban teljesedik ki. El tudjátok képzelni, az hogy fáj? Lila foltok terpeszkednek a combom hátán. Vagyis már sárgák, mert újabban már tényleg készülök rá és elugrok (próbálom nem felrúgni a gyereket közben).  

Persze sejtem én, hogy a laptop és az e-book olvasók taposása, meg a telefon elhajítása miért olyan A-listás foglalatosság: ezek azok az eszközök, amikkel mama életben tartja magát egy hosszú, autótologatós-mesekönyvnézegetős délutánon. Szégyelljem magam vagy sem, nálunk sokszor megy a háttérben valami sorozat (hehe valami sorozat... a Szívek szállodája, hogy pontosak legyünk, mert ezt tudom kívülről, tehát nem kell folyamatosan figyelni, viszont elszórakoztat a sok vau-vau és gyeje között). Szóval a laptop és a többi kütyü a mama figyelmének elvesztését is jelenti - meg naná izgalmas dolgok is, amiket ha sokáig agyusztál, akkor a mama elveszi. Ez pedig - lássuk be - tényleg igazságtalan. Ő ugyanis csak nagyfiúsan ül, és ütögeti a billentyűket az ölében fekvő laptopon, pont, mint a mama (és cukin egyébként). Már egész rutinos vagyok a hibaelhárításban: a mobilomon szoktam megguglizni, hogy melyik billentyűkombinációval lehet visszafordítani a jobbra elfordult képernyőt (amitől a touch-pad is 90 fokban elfordítva működik, élmény, komolyan!), vagy, mint tegnap, melyik billentyűkombináció kapcsolja ki és be a touchpadot. Új jelszót is többször kértem már. És persze kértem bocsánatot a kéretlen és érhetetlen telefonhívások miatt, és vontam vissza jónéhány facebook posztot. Na de ki nem? ;)

Hát itt tartunk a háborúban. Mindig örülök, ha sikerül valami vad játékot kitalálnunk, amit aztán szívesen játszik és nem sérülök le benne, mert szeretném őt segíteni, hogy megbirkózzon a haragjával. Az a szívettépő zokogást ugyanis, amikor egy hirtelen kitépett mesekönyv lap miatt rászólok, nem is rádörrenek, csak felemelem a hangom: "Lóci! Ezt ne csináld", na AZ a legörbült szájú, kétségbeesett, arcocskáját nyakamba fúró zokogás, na az még a kacsánál is fájdalmasabb. 

Mindjárt másfél évesen, mondaná András, mert csak másfél hét múlva tölti be. Mindig hirtelen veszem észre, hogy változott valami Lóci körül. Mintha egyszercsak többet értene a világból. 
Egyébként azt az illúziót eloszlattam már magamban, ami úgy hangzik: "ó a gyermekek milyen könnyen tanulnak meg egy nyelvet"... ha én annyiszor megkérdezhetném rámutatva egy-egy tárgyra, hogy mi az angolul, egy év alatt én is megtanulnék beszélni basszus. 
Jelenleg ott tartunk, hogy a legtöbbet használt szó a "gyeje" és a "gyejeje". Ez a szó MINDENRE alkalmas. Alapvetően odahívni valakit, jelezni, hogy mama most én megyek, valami meghatározott dolgot kérni, hogy adja oda a mama, és a most menj el innen légy szíves is ezzel a szóval működik. 

Már vannak viszont párbeszédek. 
A minap kimentem a konyhába, hogy hozzak neki inni. Azonnal kiabált utánam a nagyszobából: "hooola?" Visszakiabáltam, hogy a konyhában. "gyejeee", és már érkezett is. 
Ez egy teljes értékű párbeszéd volt, arra reagált, amit én mondtam, értette, amit válaszoltam. 

Van közös játék, egyrészt elkezdett babákkal játszani, és a babákat "sétáltatja", illetve puszit is adnak egymásnak (ezt a kétféle aktivitást bábozza el jelenleg). Másrészt - és ezt tegnap észleltem először teljes valójában, most már velem focizik. 13 hónapos korától rúgja a labdát, kis túlzással még alig ment, de már focizott, de eddig minden rúgás után ő rohant a labda után, Most viszont érti, hogy én is ott vagyok, odarúgja nekem, és várja, hogy visszarúgjam. A türelme persze nem határtalan, sokszor nem bírja kivárni és elindul a labda felé, úgyhogy egyre csökken a távolság köztünk játék alatt, de látszik a várakozás a kis arcocskáján. Azt is érti, hogy ehhez tér kell, úgyhogy a konyha-előszobában szépen félrerakja a cipőket és egyéb holmikat, hogy legyen hely. Itt persze néha elterelődik a figyelme (a pakolás önmagában is mókás játék), de határozottan a focihoz csinál helyet. 

Elérkeztünk a rendrakós fázishoz is (amit minden kamasz gyerek kétségbeesett anyukája úgy szokott emlegetni: "Pedig másfél évesen MILYEN RENDES VOLT!!!" Lóci is szereti a játékokat visszapakolni a "helyére" a dobozokba, bár még nem nagy a hatékonyság, mert máskor meg imádja kiborítani a teljes dobozt. 

A mesekönyvezés is egészen más most: Eddig gyors lapozás volt, meg egy-egy dolog nézegetése, nééézd, vau-vau, bácsi, labda, háp-háp kacsa. Most viszont várja, hogy komplett történetekké formáljam a látnivalókat: nézd, itt fut a kisfiú, itt ez a másik, aki várja. Együtt mennek. Itt pedig egy másik kisfiú olvassa a könyvét. Ül egy padon. 
Hosszabban néz egy oldalt, és néha rám néz. Persze egy csomó olyan könyvet is el akar "olvasni", amihez marha nehéz ilyen történeteket kitalálni, mert például dinoszaurusz-csontok vannak benne, ehhez kell némi fantázia és rendíthetetlen bizalom, hogy valójában TÖKMINDEGY mit mondok. 

Még egy új helyzet van: Lócikám harap. Nem kicsit, nagyon. Úgy tűnik, legszívesebben engem, és megfigyeltem, hogy azokban a helyzetekben, amiben igazából összebújás, kedveskedés (hogy ne ejtsük ki a szót - szopi) lenne adekvát. Olyankor ő szépen odadugja az orrocskáját a vállamhoz... és jól beleharap, olyan pici bőrt a fogai közé csippentős módon, ami állatira fáj. Néha kedvem lenne megnézni a kicsi száját, nem harapott-e ki belőlem egy darabot. Most már tudom, mikor készül erre, és határozottan mondom, hogy nem, harapni nem lehet, az fáj a mamának, nem-nem-nem. Akkor néz rám, néééz, aztán legörbül a szájacskája és keservesen elsírja magát a zordságom miatt. Gondoltam én, hogy valahogy a harag körül kell keresgélni, meg az elvesztett boldogság körül, így két hét szopimentes időszak után, de hát erre van a gyerekpszichológus tesó, hogy végigbeszéljük az ilyen bonyolult helyzeteket. Tesó szerint ilyenkor valahogy az összebújós helyzetben van egy harag, amit Lócikám be se tud haragként azonosítani még, hiszen még picurka hozzá. De tud valamit csinálni, amitől én mordulok rá, és legalább valakiben - ha nem is benne, hát bennem - kicsattan akkor a harag, és akkor már felismeri, hogy jaaaaj ez rossz, és sírva fakad, mert a "mama haragszik rám" (nem ám "a Lóci haragszik a mamára", ahogy igazából van). Úgyhogy felírt nekünk receptre sok morgós oroszlános játékot, amit én - magunkra igazítva - morgós dínós játékra változtattam, és Lócival azóta lelkesen harcoltatjuk a dínókat: voááááááá! És ha túl élethűre sikeredik az én morgásom, akkor aztán megvigasztalom a megszeppent kis lurkót (aki éppen a ruhásszekrényemből hordja ki a ruhákat egyenként, és próbál rámadni minden ruhát, például egy zoknit, mert - mint felfedezte - az enyém lukas). 

Kezdődik az új félév, és új döntéseket kell hozni. Mit vállalhatok az immár komoly felsőbbosztályos másfél évesemmel, és mit nem. Mit muszáj csinálni (persze valójában semmit), mi az, ami elmaradhat. Szerencsés helyzetben vagyunk, ha egy szalmaszálat nem tennék keresztbe, akkor is meg tudnánk élni, az ön-meg-va-ló-sí-tás  sem ezekre az évekre van beosztva az én lelkemben, mégis bizonyos feladatokról nehéz lemondani, tevékeny, szakmájában aktív (kurva aktív) nőként. 
Az egész úgy pattant ki, hogy eszembe jutott: most februártól folytathatnám a megkezdett analitikus alapszemináriumot, aminek az első évét elvégeztem terhesen, de még van egy év. Kell a későbbi pszichoanalitikus cím megszerzéséhez, VALAMIKOR meg kell csinálni, most már Lóci elég nagy hozzá. És hát a reménybeli ketteske még nem jelentkezett be, tehát be is tudnám fejezni a képzést, ez is meglenne, pipa. 
Elterveztem, végiggondoltam, de azért elég sok átszervezéssel járna, többek között Lócinak egy délelőttöt a mostanra megszokott és megszeretett bébiszitter társaságában kéne töltenie, mert én eddig pont péntek esténként rendeltem két órát - a nővéremre bízva Lócit. 
Szóval elég nagy változás ez ahhoz, hogy András elé tárjam a terveimet, mit szól. Szokásához híven nem szólt semmit, majd hosszas baszogatásomra noszogatásomra odabökte: sok. De mi. Hát ez. Meg minden. De mi minden. Hát minden, amit csinálsz, de most nem tudok erre időt fordítani, majd megbeszéljük. (de nekem most azonnal kell a válasz, szánj rá időt MOST, mert meg kell szerveznem az egészet és bele kell éljem magam, és ezer dolgot át kell gondolnom hozzá, és nekem ez MOST fontos - ezt már csak fejben tettem hozzá.). Két nap múlva végül rászánta magát, eljutottunk addig, hogy írtam egy listát, mit akarok a következő évben csinálni, mi esik hétvégére és mi esik hétköznapra. Magam is meglepődtem, hogy milyen hosszú a lista. Aztán András még kiegészítette. ("ne felejtsd el a szakdolgozatodat" - "basszameg").
Utána cetlikre írtuk az egyes tételeket, és utána... abbahagytuk az egészet, mert indulnunk kellett. Aztán este - egy kedves barátunk társaságában - újra előszedtük, és én lángoló védőbeszédet mondtam minden.egyes.cetli.fölött.
Aztán András azt mondta, hogy ő nem is figyelt, a barátunkkal beszéltem róla, ő nem is volt ott, nem is hallotta, majd beszéljünk róla máskor. Aztán én megsértődtem, és elhatároztam, hogy soha többé nem beszélek vele erről, lemondok mindent, minden lemondó emailre rácc-zem őt is, hogy lássa, micsoda áldozatot hozok, és ő milyen szemét, vagy mindent elvállalok, a gyereket bébiszitterre bízom, és amikor 18 évesen a trauma hatására drogokhoz nyúl és csatlakozik egy gengszter galerihez, jeges hangon vágom majd oda neki, hogy a te hibád. 
Aztán átgondoltam, mit lehetne még lemondani, és visszavontam az alapszeminárium ötletét. Megbeszéltem minden érintettel, mi a terv, ha ketteske egyszercsak érkezik. Még így is nagyon sok, de talán még menedzselhető. Tehát a lista.

- Márciustól indul egy pszichodráma csoport - havi egy hétvégi nap, jövő júniusig.
- Monodráma képzés indítása ősztől, évi 3 hétvége
- Áttételfókuszú pszichoterápia kéozés szervezés folytatása - évi négy péntek du-szombat, de nem kell majd mindegyiken jelen lennem. 
- 3 páciens (szeretek kettőt mondani, de valójában három - heti 5 óra rendelés DE ebből 3 óra skype otthonról, ami gyakorlatilag nem számít :))
- egyetem - be kell iratkoznom megint. Ez legrosszabb esetben egy délelőttöt vagy egy délutánt jelent, heti kétszer másfél óra óralátogatás, ha ügyes vagyok, ennél olcsóbban is megúszom. 
- szakdolgozat megírása (...) Vagy szakdolgozatok? Ha a tanárképzéseket is be akarom/kell fejezni. 
- egy szakcikk megírása, ami rám hárul úgy tűnik

Az analitikus szemináriumot már nem írom rá, elbúcsúztam tőle. 

Na. Ehhez képest korrigálunk, mondaná Besenyő Pista bácsi. 

- a tolltartóm, legutóbb L. ügynök kezében láttam, amint elballagott vele a táskámtól (balgán még meg is könnyebbültem, hogy nem a pénztárcám az áldozat ezúttal). Benne a kedvenc rotringom. 

A kedvenc körömlakkom (időnként felbukkan, de mindig akkor, amikor ESÉLYEM sincs használni, és hát annyi mindent vihetnék vissza a helyérre, miért pont ezt fognám meg - csacsi Krisztike). 

A szemöldökcsipeszt - na EZ a helyén van. Az EGYIK helyén. Tudom, mert láttam, bele van égve a retinámba a kép, a lelkembe pedig az érzés, hogy na, ez a HELYÉN van. Csak nem pontosan tudom felsorolni az összes helyét. És az eddigi helyek, amiket megnéztem, nem az igazi helyek. Érthető?

A gyerek meleg kesztyűjét - BIZTOS, hogy a lakásban van. Vagy az autóban. A két hely egyikén. Vagy a másikán. 

A montessori-torony harmadik rúdját - enélkül az egész lakás be van terítve karikákkal és négyszögekkel, mert két rúdra nem fér fel az összes szar fejlesztőjáték. 

Valamint ugyanitt keresem az elveszett ifjúságom. 

Viszont megtaláltam

A telefonom - az autó mellett a hóban, ahol induláskor kiesett, és fél nappal később békésen várt

A magassarkú cipőm - Lóci előásta egy nagy halom cipő alól. 

A körömreszelőm - pedig a szemöldökcsipesszel hasonlón rengeteg HELYE van

Ezt nevezik asszem karmikus egyensúlynak. Nagyon fengsui. 

Úgy tűnik, végleg elbúcsúzunk a szopitól. És ez nekem nagyon nehéz. És igen, tudom, hogy sok gyerek csak egy éves koráig, meg még addig se, és tudom, hogy nem szoptathatok évekig, de akkor is nehéz. Jó okaim vannak rá, és úgy látom, hogy ez az állapot, ami most van -  két szopi a két ébredés után - nehezen tartható. Neki is nehéz, hogy szeretne máskor is, még "benne van a repertoárban", nekem is nehéz, hogy minden odabújáskor aggódom, nehogy eszébe jusson és szomorkodás legyen. Ezért úgy döntöttem, hogy nem, most nem lesz szopi többet. Tegnap volt az első nap, mikor egyáltalán nem volt, mindkét ébredéskor sírdogálás volt. Ma vidáman érkezett ki a konyhába reggel, ahol azonnal nagy dínós-autós játékba csábítottam, és láttam a kis arcocskáján, hogy homályosan érzi, hogy itt valami átbaszás van, csak nem jön rá, micsoda. Egy idő után átbillent, bekapcsolódott a játékba és vidáman jött ment, reggelizett. 
A másik nagy változás, hogy apával alszik néhány napja. Már a kórház előtt is érzékeltem, hogy nehezen alszik el velem, amikor már nagyon álmos sír, követeli a szopit, odabújás nem jó, innivaló nem kell, simogatás éneklés kaka. Egy dolog segített nagyjából, ha az ágyban kuporogva felvettem és a vállamra hajtott fejjel alhatott el, csak a.) 12 kiló és nem bírok ilyen hosszan a sarkamon ülve egyensúlyozni b.) amikor letettem, okvetlen alákerült a takaróm, amit aztán nem tudtam kiszabadítani, vagy a karom, ami nélkül nehezen alszom el, vagy csak simán az ágy közepére sikerült hengeríteni hogy ne férjek el mellette. 
Ezzel szemben az apjával kb. leteszi a fejét és alszik. Vagy ha nem is, nem zo-kog szívet tépően, mint velem. Úgyhogy néhány éjszaka óta vele aszik a nagy ágyban, míg én a külön ágyban a gyerekszobában. 
És kezdünk azon gondolkodni, hogyan lehetne szépen finoman átszoktatni a saját kis szobájába. Eddig ez elképzelhetetlennek tűnt, de most van egy jó gondolatunk, hogyan lehetne: 
Ha az apjával alszik, akkor alhatna a nagy egyszemélyes ágyon, apja melléfekszik, majd mikor Lócikám elaludt, odaállítja mellé a soha nem használt babaágy rácsát, beszorítva a pelenkázóasztallal, hogy el ne dőljön. 
Eddig tényleg képtelenségnek tűnt az átszoktatás, hiszen én abban a helyben elalszom, ahogy Lóci behunyja a szemét, de az apja jobban bírja a kiképzést, szóval lehet, hogy néhány napon belül megint együtt alszunk, egy közös ágyban... el sem hiszem. 

Na de addig is mély gyász van, részemről persze, hogy az én ici-pici Lócikám ilyen nagyfiú, és hogy most akkor hogyan fogjuk szeretgetni egymást, és hogy lesz EGYÁLTALÁN a mama-Lóci kötődés, és hogy vajon egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagyok elhagyó anya. 

egy cisztával. Aminek nem kéne ott lennie. Ami az előző hónapban még rendben volt. De ami nem múlt el, pedig eddig minden ciszta szépen elmúlt magától. De ez nem fog. 
Laparoszkópos műtét (páááánik), de csak február végére van időpont (basszameg), de nem, mert jövő héten kedden valaki lebetegedett (még nagyobb pááááánik), De gyorsan döntsek. 

És akkor jött a dilemma-felhő. TÉNYLEG meg kell műteni? De a volt kolléganőmnek, a legjobb barátnőmnek, a Mucikának és persze jómagamnak is volt már néhány cisztája, sose műtötték, mindig elmúlt magától, pont ez ne múlna el? 
Mi van, ha nem sikerül jól a műtét? 
Mi van, ha meg-ha-lok a műtőasztalon? 
Vagy valami  m é g  r o s s z a b b  történik? (ööö... az mi lenne pontosan??)

Várjunk inkább - ne várjunk - de - nem de -nem Másik orvos kéne, nem kell másik orvos, már ketten látták...

Végül belevágtunk, vagyis ők belém, ma már itthon vagyok. Nem endometriózis, ahogy féltünk tőle (tudom, az se a világ vége, Micikének is az van és Julikának is, és egy sima sav-bázis diéta tökéletesen rendbehozta őket), de azért ha lehet választani, inkább nem kérném (és szerintem ők se kérték volna). 
Ez egy bevérzett ciszta volt. Kivették. Nagyon sajnáltam magam, a kisfiamat, akit EL-HAGY-TAM másfél napra, a zord keresztmami, apuka és kedves barát rideg kezére bízva, taxival mentem a kórházba... és aztán elszégyelltem magam, mert a szomszéd ágyon egy rákbeteg nő feküdt, akinél minden női szervet ki kellett venni és sugár és kemó várt rá utána. És hányt egész délután, nem tudott felkelni, háromféle cső lógott ki belőle, én pedig vacsorára kekszet és túrós kenyeret fogyasztottam és a fő problémám az volt, hogy nem volt hozzá só. 
Mondjuk ma éppen nem olyan könnyű, Lócikám nem pontosan érti, mi az a poszt-laparoszkópiás státusz, hogy a mama most inkább nem akar a földre ülni (aztán mégis), inkább nem akarja fölemelni (emellett kitartottam), és hogy nem esik olyan jól, ha nekem rohan nekifutásból (ezt még átvesszük párszor). 
Szóval túl vagyunk rajta, fő problémám jelenleg, hogy hogyan fogok hajat mosni, bár holnap már érheti víz a vágásokat, csak ki bírja ki holnapig??? András nézete szerint odatérdelhetnék a fürdőkád mellé... hát nem látom magam odatérdelni. 

A legidegesítőbb jelenleg, hogy Lóci utálja a szemüvegemet. Hacsak teheti, hacsak van rá egy adandó alkalom, lekapja a fejemről. Nem, nem azért, hogy játsszon vele, hanem hogy ne.legyen.rajtam. Eldobja rögtön, és a kis orrocskáját hozzányomja az én orromhoz, kedveskedőn (hízelkedőn?) puszit ad a csupasz arcomra. DE szemüveg nélkül megbolondulok, fejfájást kapok, nem látok semmit, és ezen nem változtat semmit, hogy el-ol-va-dok a babapusziktól. Mi a megoldás? Gőzöm sincs. 

Lóci elképzelései a meleg ételről eléggé egyoldalúak. Zöldséges rizs. Sárgarépa és zöldborsó, rosszabb időszakokban csak a zöldségek, még rosszabb időszakokban csak a sárgarépa. Slussz, pont. A rántotthús nem kell, a pörköltszaft tésztára nem kell, a bármilyen tésztaféle nem kell. Se édes, se sós. Nehéz így rendelni kaját, mert persze mindig ott van előttem, hogy mégis meg kéne próbálni, meg kéne vele kóstoltatni, és meg is kóstolja, becsületesen kinyitja a kis száját, majd gondosan kiköpi a nem zöldségnek bizonyuló falatot az utolsó molekuláig. 

Nem!értem!amit!Mond!!! Vagyis sok alapkifejezését nem értem. Ava! (vagy aua? Még leírni se tudom) Ez az állandó szókincsének része, valami olyasmit jelent, hogy nézd, gyere, hol vagy, hahó, gyere már, itt vagyok... valami ilyesmi. Nem tudom, Lóci fog előbb megtanulni emberül vagy mi Lóciul, de marha idegesítő, hogy egy napi 50szer használt kifejezést nem tudok megfejteni. 

Besüt a nap a kanapéra. First world problems? Igen. Függöny kéne, hogy ne tűzzön reggeltől délutánig a téli alacsonyan szálló nap a pofámba, de eddig még nem jutottam el. 

Kikéredzkedik a kertbe (tombolva veri az ajtót pucér s*ggel a konyhában állva), felöltöztetem, élénk tiltakozása ellenére, anorákba be, kiscipőbe be, sapka, sál, kesztű (minden ujja a megfelelő helyre menjen), magamra kapom a saját cuccaimat, és irány ki. Majd megáll az út szélén, és onnantól kezdve egy helyben áll, tízpercszámra. Hívogatásra nem reagál, ha elindulok nem reagál, lecövekel és nem érdekli mit csinálok. Ha felkapom végül, ordít. Nincs az az extrameleg jégeralsó, ami ezt a terhelést bírná, MEGFAGYOK!

Ugyanez pepitában: Ki akar menni a kutyához (felöltözés kalandjai lásd fent), majd kint, mikor a kutya őrjöngve ráveti magát a játszótársra, visítva felkéredzkedik (joggal, a kutya teljesen bolond, úgy nyargal mellette fel-alá az 50 kilójával, hogy én is féltem), felveszem, elparancsolom, szélsőséges esetben el-zá-rom a kutyát, mikoris őrült tiltakozással kéredzkedik le a karomból és menti ki a kutyát a jogtalan karanténból. Hogy aztán kezdődjön minden előlről - visítás, felkéredzkedés... da capo al fine. 

Kezdődjön az egész évben bővülő könyvlista

- Rubin Eszter: Bagel (jó volt, de azért a barheszhez képest árnyék csak. Az családtörténet volt, zsidóságtörténet, ez emberek történetei, de az emberek úgy tűnik nem olyan izgalmasak, mint a családja). 
- Szepes Mária: Vörös oroszlán (jó-jó, szeretem az ilyen típusú könyveket, de megírhatta volna kevesebb oldalon is :) :))

- Marquez: Szerelem kolera idején - gyönyörű. Szégyellem, hogy csak most olvastam el. Egy életen át tartó szerelem, egy életen át tartó kapcsolat, ami nem szerelem, de mégis nagyon igazi, két ember élete az öregségig, a halál, az öregedés, a beteljesülés... jaj szép volt

- Stephen King: 11/23/68 - na ez megint egy tök jó krimi volt

- Sándor Erzsi: Anyavalya - ez meg a Barhesz párja. Elmesélős, könnyű, egy családról, amilyet az ember ezret ismer, élettörténet

1. ne vegyél extranagy szappanbuborékfújót a másfél éves gyerekednek, mert azonnal elkéri és magára borítja. És nem tudod elmagyarázni neki, hogy miért nem adod oda. 

2. Ha már vettél, legalább öntsd ki belőle a szappanosvizet és úgy add neki oda. Bár végülis... megoldja ezt ő maga is. 

3. A nők a "túlkövérvagyok-túlkövérvagyok" rinyából (Calici vírus előtt) átmenet nélkül tudnak átváltani a "túlsoványvagyok-nincscicim-nincsseggem" rinyába (Calici vírus után). Asszem az idő ezt is megoldja. 

4. Karácsonykor valaki úgyis megsértődik a rokonságból, szerintem beoszthatnánk éves forgóban ki legyen az, akkor nincs az a stressz. 

5. Ha másfél éve nem táncoltál egy jót a férjeddel, akkor a nyíregyházi főtéren tartott szilveszteri buli is rioi karneválnak fog tűnni, a méltán népszerű Polip Együttessel üvöltve  -6 fokban a Hungária Együttes sikeresebb számait. 

6. A nyíregyházi állatkert szuper, január elsején állatkertbe menni szuper, jéghideg ide, fagyhalál oda. Pont. 

7, Ha még egyszer össze kell raknom a kurva autós szerpentint, szálanként tépem ki a hajam. Vagy valaki másét. 

8. 36 év kellett hozzá, hogy megtanuljam utazás előtt kidobni a maradék kajákat. És rögtön kipakolni a csomagokból. Mire nyugdíjas leszek, lehet, hogy megtanulok már elindulás előtt hazajönni

9. Attól, hogy 4 évvel ezelőtt, a válásod közben imádtál egy limonádé könyvet, mélyértelműnek és sokrétűnek érezted a történetet és a karaktereket izgalmasnak, attól még MA lehet, hogy végtelenül unni fogod, hogy a két szereplő a folytatásban véget nem érően képzelődik arról, hogy mit gondolHAT a másik, anélkül, hogy megkérdeznék, miért reagál úgy, ahogy teszi (ahelyett, hogy megkérdeznék egymástól), vagy miért nem reagál úgy. 
És ugyanez okból ne nézz meg 5 évvel ezelőtt kedvenc filmeket se. Jaj. 

10. Viszont David Attenborough örök. 

Mikor máskor kapnám el az oltári hányós-fosós vírust, mint Szent Karácsony nyolcadában? Basszamegakurvaélet. Az utolsó karácsonyi vendégség napján, mikor hozzánk jöttek a vendégek, de nem nekem kellett főzni, hanem rendeltem (!!) szendvicseket és cukormentes tortát (amikre még ma sem bírok gondolni). Szóval egy jó vendégség lett volna. Idős rokonokkal, akiket nem akartam kitenni a fertőzésnek. Úgyhogy átköltözködtem a nővéremékhez (akik ugye meg pont nálunk vendégeskedtek), Gilmore Girls-t néztem és mélyen sajnáltam magamat. És reméltem, hogy a vírusok nem röhögik halálra magukat ezen a ravasz cselen, miközben az összes létező kilincsen-poháron-tányéron ott csücsülnek.
Aztán pizzát rendeltem, mert ez volt az egyetlen étel, amiről legalább egy rövid pillanatig el tudtam képzelni, hogy nem undorodnék tőle nagyon.
A dolog jó oldala, hogy most beleférek abba a nadrágomba, amit előző nap vettem, és ami fergetegesen jól áll, ellenben csak komoly testi erőt latba vetve sikerült becsukni. A nővérem ott volt a vételnél, és a következő direkt és indirekt érvekkel támogatta a vásárlást:
1. azt mondta, hogy nagyon jól áll.
2. Azt mondta, hogy MINDEN nadrág kitágul egy fél számot
3. Felpróbálta a nadrágot és ráment, és azt mondta, ha én nem, hát ő megveszi.

Ezek után nem volt más választásom. Még két hányós-fosós vírus és Claudia Schiffer leszek.