Egyre inkább használja a mi fordulatainkat, főleg arra, hogy a saját elképzelésére formálja a napunkat. 

Hallok valami hangot a nadrág felől. Fürkészőn rákérdezek: 
- Lóci, nem vagy kakis? 
- neeeem (mindenre nemet mond, ezért tovább kérdezem)
- tényleg nem? (magamban röhögök, mégis mit várok erre)
- Biztol

Az ebéd továbbra is furcsán alakul nálunk, általában vagy út közben eszünk (mert Lóci alvása autós hordozóban zajlik továbbra is), tehát adok neki rántott húst, halrudacskát, ezt-azt, aztán mikor felébred, ebédelünk. Ma is ezzel próbálkoztam, de úgy tűnik, még nem nagyon volt éhes, mert a nokedlit és pörköltszaftot az utolsó molekuláig kiköpte. Még a nyálat is, amivel érintkezett a szájában. Máskor megeszi, most nem. Adtam neki egy kis sajtot, éhen ne haljon nekem a nagyszobaszőnyegen, amire a válla fölött odavetette: Nem. Késső-b. 

De még jobban jártam, mint András, aki tegnap peluscserére próbálta őt rávenni este. 
- Gyere Lóci, kicseréljük a pelust. 
- Nem. Sajnos. 

Már gyakran mondja, ha valamit szeretne, hogy megkeres!!! Ha viszont én kérdezem tőle, hogy Lóci, hol az itatókád, vagy hol a zoknid, egyszerűen azt válaszolja: eltűnt. 

Ma először kért bocsánatot a játszótéren, miután ismét meggyepált egy kislányt. Elvette tőle a lapátját, amire a nagyon fáradt Léna elsírta magát. Visszaadtam a lapátot, és megsímogattam a kislányt: Bocsánat, semmi baj!
Lóci is odaguggolt, és legkedvesebb hangján mondta ő is: Bo! Semmi! És megsimogatta. 

Azóta egyébként a "bocsánat" szó bevonult az alapszókincsbe. Ha valami fáj neki, leesik a motorról, odajön, bocsá-nat! és akkor meg kell vigasztalni. Gondolom onnan ered a dolog, hogy mikor ő felborít, meglök vagy megkarmol egy másik gyereket, én megsimogatom a kis áldozatot, és azt mondom: bocsánat. Tehát ez a szó mindenképp valami vigasztalást jelenthet - Lóci szerint. 

(most amúgy épp a kis kastély kapuján tologatja, és dumál: Kiment! Vacsora. Kérem. Enyém. Vacsora! Vonak. Kiment. Vásá-/itt halandzsa/... Busz. Kiment. Vásár... Játsszunk. Né...kiment. Vonam. Gyere. Gyere. Gyere (nem jön ki) Odaaa! Vémmm kiment! Vásárooo.... úúúúúú vissza! Már! Már! Már! (ez valószínűleg maradj!, és azt jelenti, hogy maradjon fönn a kapu) Ügye! Már! gugyihferhrfjsde miu! oda! össze! Lokka (lovacska) lokka! lokka! lokka! )

Na, hát nagyjából így néznek ki a napjaink mostanában. 

volt egyszer egy cuki gyerekem. 

Pont. Vége a tündérmesének. Innen jöjjön a horrorsztori, mert nyilván elrabolták a játszótéren, és itthagytak helyette egy ordító, toporzékoló, vörös fejjel hisztériázó kis szörnyeteget, aki az ördögi összeesküvés részeként megszólalásig hasonlít az én cuki kisfiamra, és mamának szólít, de VALÓJÁBAN ez egy kis űrlény, egy alien, aki ellenséges uralmát kiterjesztette a mi lakásunkra. Mind.a.százharminc.négyzetméterre. 

Ha jó passzban van, cukin eljátszik és beszélget magában mindent szétdobál és a tárgyak nevét ismételgeti, egy általam még csak részlegesen dekódolt űrlény-nyelven, egyre hangosabban, a végén már visítva, amíg ki nem mondom én is azt a szót. Ha mázlim van, felismerem, ha nem, bumm, szívtál. Most például már tíz perce ismételgeti a "bacola", vagy "vacola" szavakat, amik azonban nem a bennem egyetlen tippként felmerülő "vacsorát" jelentik. Passz. 
(Utólag: na, rájöttem, a "motorral" szó volt. Úgy jöttem rá, hogy addig visította, hogy "gyeje", hogy vele mentem, és kihurcolt a konyhába, hogy megmutassa a motort és boldogan felüljön rá." De azóta más baja van. Most azt visítja, hogy "keze", hogy fogjam meg a kezét, és menjünk körbe a motorral - persze tudna egyedül is, de úgy nem jó.)
És nem hiszitek el, de ADDIG ÜVÖLTI, amíg meg nem csinálom. Ha tíz perc, addig. Ha egy óra, akkor addig. Próbáltam, mert ugye vannak dolgok, amiket akkor se lehet, ha nagyon akarja. 

Oké, két kör motor, egy "inni-inni-inniiiii" és egy "kezeeee" után megint le tudok ülni, Most visszajött ő is, a kis pufi kezében egy darab műzli-pehely. Ha szerencsém van, a földön találta. Ha pechem van, felmászott a pultra és kiborította az egész dobozt, hogy megszerezze. Angyali mosollyal érkezik, ez rosszat jelent, de nem megyek ki megnézni. A kupleráj gyanúm szerint nem fog elszaladni úgy sem. Most itt ül ő is, és kiabálja, hogy "zokka, zokka". Ez vagy azt jelenti, hogy vegyem le a zoknit, vagy hogy mondjam ki én is a szót (esküszöm, most már semmi meglepőt meg csodálatost nem látok abban, hogy megtanulnak a gyerekek beszélni, minden szót elismétlek neki akár ötszázszor is, csak legyen nyugtom. Merném én ennyiszer elismételtetni az angol szavakat, már rég perfect english lennék.)

Levettem a zokniját, aztán feladtam, mert a visítás ezerszeresére nőtt, úgyhogy nem tudom, mit akarhatott. Közben nekem is meg kellett próbálnom felvenni, de az nem hozta meg a kívánt hatást, úgyhogy maradtunk annál, hogy rajta lesz a zokni. Most a kis ikeás vonatokat basztatja. "össze, össze" x1000, tegyem össze a mágneseket, mert ugye nem minden módon összerakhatók. Már meg tudja fordítani, de azért nekem kell. 

Szóval így élünk mostanában. Visítás-visítás-visítás. Mindegyik azt jelenti, hogy szeretne valamit, pontos (repülőgép-tervezőmérnököket megszégyenítően pontos) tervekkel, hogy hogy álljak fel, hogy menjünk oda, mit csináljak én, mit csináljon ő. Ha ennek egyetlen kis részlete meghiúsul, ha azt szeretné, hogy mezitláb jöjjek oda, de én felveszem a cipőmet, azt szeretné, ha a pad legeslegvégéig elsétálhatna, de én leveszem 20 centivel (!) előbb, akkor indul az offenzíva. A brutális lerohanás. A szőnyegbombázás. 

A hétvégén Esztergomban ünnepeltük a húsvétot. Nagyon jó volt, de hát... a negyediken laktunk, lift nélkül. És Lóci azt fejlesztette ki, hogy ő is szeretné fogni a lépcső korlátját, miközben ÉN CIPELEM fel a méltóságos kis seggét. 
Oké, velem lehet beszélni, közel vittem a korláthoz, kicsit oldalra billentve őt, hogy elérje, marha kényelmetlen volt, de ennyit meg tudok tenni a béke érdekében. Felértünk, végig a folyosón, be a szobába... 

(ujja-ujja-ujja-ujja... az ujján egy pici ráragadt gyurmadarab. Leszedem.). 

szóval a szobában igazi kivörösödött arcú, hisztérikus ordítás, ki akar menni "keze-keze", fogjam meg a kezét, "ajtó-ajtó" nyissam ki az ajtót, menjünk. Tényleg őszinte segíteni akarással és megoldó szándékkal elindultam vele, de hiába odított, visított és verte földhöz magát, nem jöttem rá, mi a fenét akar. A végén teljesen kimerülve, másfél óra üvöltés után lecipeltem a csukladozó, remegő lábú akarnokot, hogy végre pontot tegyünk az affér végére. Késő este mentünk vissza (megint korlátot végig fogva), és akkor, akkor rájöttem mi volt a baja délután. Mikor felértünk, kimaradt a korlát utolsó métere, ami már egészen a falhoz vezetett. Azért akart visszamenni a folyosókon, hogy befejezze. Nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Másfél kurva óra az életemből. Vagy tíz év. Nem tudom. 

Minden nap tanul új kifejezéseket. Saját magát még nem tudja megnevezni, de azt, hogy "enyém" és hogy "én is", nos ezeket tökéletesen használja. Meg azt, hogy "Ülle!" = ülj le, "dele" gyere, és a "miénk" - amikor a mi autónkról beszél. 

Szóval cuki egyébként, azt hiszem azért olyan cukik a másfél évesek, mert így tudják biztosítani evolúciósan, hogy ne fojtsa bele őket az anyukájuk a kiskádba, mikor vörös fejjel üvöltik, hogy "tacaaaa" "tacaaa", és te nem találod sehol azt a nyomorult kacsát. 

Fú, na, ezt rólam írták. Vagy nekem. Vagy nekünk. Másfél napra fel lett függesztve a kötődő nevelés, a válaszkész anyaság, olvasás volt, meg "nézd csak meg azt a kisautót EGYEDÜL, hogy csúszik a csúszdán ?" meg "szuper, most mutasd meg apának!"

Ez most nem egy cukiságos blog a motorozásról meg a zöldülő természetről. 

Régóta foglalkoztatnak ezek a kérdések, pontosan ugyenezek, mint az írót, a saját családommal kapcsolatban. Nálunk nem divat feltenni a kérdést: "hol voltál '44-ben?" Pedig az én családom a második világháború előtt vezető szerepet játszott a magyar politikában. Nyilván nem az egész családom, de a családom több tagja. Még az is ismerős volt, ahogy a könyv leírja, hogy próbál a szerző beszélni ezekről a dolgokról, és hogy néz ki egy ilyen beszélgetés a családban. Hogy először érkezik a szokásos válasz, amit sokszor hallottunk már, hogy lemondtak a tisztségeikről a náci hatalomátvételkor. Meg hogy anyai dédapámat elvitték a nácik, mert ellenállási mozgalmat szervezett. De ha tovább kérdezek, például, hogy oké, de mit csináltak előtte, például a két világháború között, mikor egyre súlyosabb lett az antiszemitizmus, mikor ez a fura, feudalizmusból és rendi társadalomból fennmaradt világ ellenségeket termelt ki magának, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról, akkor ők mit csináltak? Mit gondoltak? Mit láttak megoldásnak? Azon kívül, hogy várták vissza a királyt (nagyapám még a nyolcvanas években is úgy beszéllt erről, mint egy magától értetődő dologról. "Ha visszajön a király..."), mi volt az elképzelésük az előrelépésről?

Ezek a kérdések nagy értetlenséget szülnek az én családomban. Három fázisa van a beszélgetésnek. Az első fázisban elmesélik a történeteket, és elkezdik a kommunizmus rémtetteit taglalni. A második fázisban visszakérdeznek, hogy tulajdonképpen mit is akarok, és hogy azt akarom-e mondani, hogy a dédszüleink gazemberek és nácik voltak, a harmadikban pedig megsértve, megbántva visszavonulnak és azt mondják, erről velem nem is érdemes vitatkozni, mert én úgysem értem. 
Sose hitte még el nekem egyetlen családtagom sem, hogy tényleg érdekel, milyen lehet ilyen sorsdöntő években élni. Mit észlel az ember belőle vajon? Utólag látszik, hogy már a 30-as években baj volt. Mivel nyugtatja az ember magát ilyenkor? 
44-ben elkezdték elvinni a zsidókat. A nyílt utcán meneteltek, a Dunába lőtték őket. Elképzelni sem tudom, én mit csináltam volna, tegyük fel egy két évessel a karomon. Biztos vagyok benne, hogy nem mentem volna oda. A fiamra gondoltam volna és rettenetesen féltem volna. De olyan jó lenne tudni, ők hogy léptek. Ők mit láttak? Bűntudatuk volt utána? A dédapám testvére Raul Wallenberggel dolgozott együtt (egyike a Történeteknek, amiket el szoktak mesélni). Ez is hozzátartozik a képhez. De magas pozíciókban ültek, mikor megszülettek a zsidótörvények Magyarországon. Mit gondoltak? Hogy ez azért nem olyan durva? 
Mások - ez már nem az én családom, idáig el se jutok az én családommal - azt mondják, hogy el sem tudták képzelni, hogy ez jöhet. Nem gondolták. Feltételezem tehát, hogy az előző generációk is így működtek, mert minden évszázadban volt egy-egy nagy zsidóüldözés, ahol, ha nem is ilyen szisztematikusan, de irtották a zsidókat. 

Most olvasom Thomas Mannt, aki azt kéri 50-ben a németektől, hogy ne menjenek tovább amellett, ami történt, hanem csak sírjanak, sírjanak. Nagyon megértem azt, amit mond. Én is ezt gondolom, ezt szeretném. Az én családom nagy része úgy viselkedik, mintha a kommunizmus szörnyűségei és a kitelepítés igazságtalansága felmentést adott volna mindazért, amit előtte vezető politikusként nem tettek meg. Vagy megtették, csak én nem tudom? Tényleg ilyen tehetetlenek voltunk mi, magyarok? Nincsenek válaszaim. 

Egyszer még a munkahelyemen rájöttem, megfogalmaztam magamnak, hogy a főnökömmel szemben az a legjobb taktika, ha egy aktuális lebaszás esetén nem kezdek védekezni, amivel csak még jobban felhergelem, hanem lehajtom a fejem és beismerő vallomást teszek. Ez az elején taktika volt, és nem gondoltam, de egy sokkal mélyebb igazság felfedezéséhez vezet bennem, a beismerés erejéhez. Mert ugye engem is értek sérelmek, talán éppen azon a téren, ahol leszúrtak a mulasztásom miatt. Hány ilyen mondattal próbálkoztam előtte, hogy "igaz, hogy én nem csináltam meg az adminisztrációt rendesen, DE sokkal több betegem van, mert igazságtalanul lett elosztva a felvétel". "igen, tényleg elfelejtettem bezárni az ajtót a foglalkozás után DE a takarítónő elvitte a kulcsot ÉS más se szokta mindig bezárni". Egy idő után leszoktam erről a védekező taktikáról. Pedig igaz volt minden szó, amivel védtem magam, de a főnököm egyre dühösebb lett. Először leszoktam róla, és utána értettem meg, hogy milyen rossz taktika is volt ez. Mert attól, hogy engem is értek sérelmek, attól még az én részem megmarad az én részemnek. És most erről beszélünk. Az engem ért sérelemről majd beszélünk máskor. Majd az is sorra kerül, de MOST erről beszélünk. Akkor jöttem rá arra is, hogy az a bocsánatkérés, amiben a mondat második felében már egy védekezés van, az nem bocsánatkérés. A bocsánatkérés teljes kapituáláció kell, hogy legyen, teljes főhajtás a másikat ért sérelem előtt, az őt ért igazságtalanság fölött. 

És ez igaz a házassági bocsánatkéréseknél is - még ha nem is minden alkalommal sikerül. Nincs "ne haragudj, hogy úgy kiabáltam, igazad volt, de annyira elhanyagoltál engem a múlt héten" Ez nem bocsánatkérés. ÉN kiabáltam, pont. Ezt sajnálom, mert nem kellett volna, és megbántottalak, pont. Vége. Ennyi az én részem. Nem kifogás, hogy de viszont nehéz gyerekkorom volt. Később, mikor majd nyugodtan beszélünk, lehet a többit is mondani, ami rosszul esett nekem az elmúlt hetekben. MOST én csináltam valamit. Pont. 

És igenis avassuk fel a zsidó áldozatok százötvenedik emlékművét is. És nem kérdezem meg a megnyitót nézve a tévén, hogy de viszont hol van a kommunizmus áldozatainak az emlékműve. Azt is hozzátenném, hogy emlékműre nem az áldozatoknak van szüksége. A tetteseknek és azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy mennyire tettesek, vagy lennének tettesek egy hasonló helyzetben. Nekem. 

Még valami megérintett. Leírom, mert nagyon szeretnék rá emlékezni. Sacha Batthyany azon gondolkodik, milyen érdekes az, micsoda hatalommal rendelkezik az, akinél a történet van. Ő dönti el, mi az igazság. Eldönti, mit mesél el belőle és hogyan, és onnantól emberek generációi hiszik úgy, ahogy ő mesélte. Ezen a gondolaton nagyon fennakadtam. Vonatkoztathatom a családom történetére. Hány nap is van tíz vagy tizenegy évben? Rengeteg sok. Hány helyzetben kellett ezekkel a dolgokkal szembesülniük, és hány történetet tudok? Keveset. Hol vannak a többi napoknak a történetei? Persze, választanunk kell, nem mesélhetjük el az összes kis szarságot az  életünkből. De minek mentén választom ki, hogy mit mesélek el? Mondjuk magamról? És akkor már magamnál tartok. Minek mentén mesélek el vagy nem mesélek el egy történetet magamról? Hogy például milyen ember vagyok? Miket csináltam, vagy nem csináltam az elmúlt években? Nem vagyok mindre büszke. A múltkor egy baráti beszélgetésben felmerült a válásom története, és többször gondoltam magamban "na ezt most nem mondom". 
Vagy - aktuális gondolat - ma öt éve ismerjük egymást az Andrással. Mikor ezt valakinek elmesélem a mai életemből, ez egy szép, sima, örömteli, mosolygós mondat. nem teszem hozzá - és még itt is gondolkodom, hogy jaj leírjam-e, hogy csak augusztusban költöztem el a férjemtől. Titkolom? Nem. Nem kifejezetten. Tudja mindenki? Valószínűleg igen. Beszélek róla? Nem   nagyon. Uralom a történetet. Egyfelől nagyon természetes dolog, másfelől szeretném-e például, ha a gyerekem tudná, mikkel küzdöttem, és hogyan küzdöttem velük? Vagy csak a szépet akarom, hogy lássa? És meddig megy el ez az őszinteség? Tényleg mindent akarok, hogy tudjon?? Na de tényleg mindent???

Amikor két felnőtt ember ül a konyhakövön reggel 9:30-kor, és próbálnak meggyőzni egy harmadik, nem egészen felnőtt emberkét, hogy a.) igen, zokni is kell a cipőhöz b.) az a cipő nem AZ a cipő, amit fel kell venni c.) de jó egye fene legyen az a cipő, de akkor is jobb láb jobb cipő... akkor elgondolkodsz, hogy is van a világ. Így ültünk tegnap András és én, próbáltunk nem iszonyatosan röhögni a makrancos másfélévesen, aki igenis azonnal ki akar menni az udvarra a vauvauhoz, de nem, nem kér cipőt, vagyis de, kér cipőt, de nadrágot nem, és zoknit na meg aztán pláne nem. 

És mindenkit megnyugtatok, van olyan is, hogy a hónom alá szorítom, le-bir-kó-zom és indulunk, akárhogy ordít, de általában igyekszem vele egyezkedni. 

Nagy újság nekünk, hogy itt a tavasz, és ilyenkor mindenféle állatokat lehet látni, ha akarja az ember (anyukája), ha nem. Eddig csak kár-károk és vau-vauk voltak a barátaink, de most már vannak gyí-k is, akik a napon szoktak sütkérezni és sajnos nagyon nehéz őket elkapni, főleg motorral, de találkozunk rendszeresen bodo-kkal is, na azokat simán összenyomjuk, ahol csak érjük, főleg mert kettesével összeragadva nem túl hatékonyan rohannak el előlünk. A hangyáknak egyelőre nincs nevük, de a sorsuk egyébként a bodo-khoz hasonló. 

A nagy kismotor korszak újabb fejezetébe érkeztünk, motó-ral megyünk a billa-ig, külön örülünk, ha a billa csilingel, de ha nem, sőt ha csak álldogál a végállomáson, mi akkor is kitartóan üldögélünk rajta, és várjuk, hogy elinduljon. Hosszú sétákat teszünk így, 200 métert körülbelül 1 óra alatt megtéve, időnként vadidegen néniket hazáig kísérve.
Ebből is látszik, hogy nagyon sokat beszél, lényegében mindent utánunk majmol, amit csak el bír kapni a mi beszédünkből. És kezd kétszavas mondatokban beszélni. Például mikor múlt héten álltam a nővérem kapujában és megnyomtam a csengő gombját, nagyon tetszett neki és kérte: "nomma méde!"  Nyomjam csak meg még egyszer! Viszont ha a nagy ismételgetés közben nem bírom ki, mert olyan cuki és elnevetem magam, hogy olyan mint egy kis majom, akkor válaszol: "u-u-u", és csinálja is a kezével a majom-figurát. Teljesen adekvát.

Na de vissza a kísérgetéshez.  

A múltkor a játszótéren barátkozott össze egy kislánnyal. Azt azért elmesélem, hogy nálunk a barátkozás hamar torkollik testi kontaktusba - egyrészt mert Lóci mint egy kiskacsa követi fél lépésről a "kiszemelt" gyereket, másrészt mert időnként hosszan meg is öleli őket, ha leülnek, mellléül és az arcukba mosolyog kettő centiméterről. Ha ezt a kiképzést túlélte a kispajtás, és még mindig nem menekült sírva az anyukája ölébe, akkor nyert ügyünk van, lehet vele homokozni (= kiszedni minden egyes homokozójátékot a kezéből), motorozni (= másodikként felszállni próbálni, ha ő már fent ül, ha leszáll, akkor otthagyni a motort, mert úgy már nem is érdekes). Szóval a kisfiam igazi kis matrica. 
A fennnforgó kislánnyal például a hintán ismerkedett meg, aztán kiderült, hogy van két bátyja is, akik nagy futóbiciklisták (a motorosok fölötti, számunkra egyelőre elérhetetlen játszótéri kaszt).  Lóci egy ponton csatlakozni is próbált hozzájuk a maga motó-jával, de azok fittyet hánytak a kis lelkesre, aki igyekezett lépést tartani a kresszpályás játszón, ha máshogy nem, hát szemmel. De még ez se nagyon sikerült, általában fél körrel lemaradva gurult. Én meg szaladtam mellette, elsősorban lelki támaszként. Hanem mikor a gyerekek nagymamája kiadta a jelszót az indulásra, új lehetőségek csillantak fel. Láttam már, mi következik, mikor a nagyi az ajtónál állva engedte ki egyesével a gyerkőket, mint gazdasszony a kiscsibéket, mindegyiket a maga járgányával (kiderült a kislánynak is van). Lóci magától értetődően beállt a sorba, ő is megy, naná. Jó, akkor megyünk, kaptam az alkalmon, mert este volt. Csakhogy. A két eddig villámként száguldó kisfiú elkezdett hazafelé ván-szo-rog-ni Gazdagrét sétányán felfelé. Könnyű volt velük lépést tartani, az pedig, hogy mi pontosan az ellenkező irányban parkoltunk, nem lehet akadály. Legalább fél kilométert tettünk meg emelkedőn fölfelé motorral (aki ismeri ezt a sportot tudja, hogy a gyerkők kb. 5 méter emelkedő után szokták az anyukákra bízni a motort - Lóci is így van ezzel általában), hol az egyik, hol a másik gyerekhez csatlakozva, a kis csapat részeként. Én kicsit feszengve mentem a fiatalos nagymamával és az addigra előkerült még fiatalabb nagypapával, magamban próbáltam a köztük levő relációt pontosabban kifantáziálni. (Férj? Második férj?? Mrs. Robinson szerű hódítás???) 
Végül az segített meg, hogy a gyerekek apukája eléjük jött munkából érkezve, és az egyik kisfiú hosszan-hosszan a nyakába ugorva csimpaszkodott. Lóci nézte-nézte-nézte a képet, aztán - jó érzékkel - odaszóltam neki: menjünk haza! - Apa! mondta ő, megfordult, és nekivágott a lejtőnek. 

Ez azóta is így van. Bárhol vagyunk, ahol jó lenni, és de jó lenne még maradni, ha mondom neki, hogy gyere menjünk a papához, akkor megfordul és jön. Adu ász. 

A hétköznapok azért telnek, futni is elmentem már egyszer. Január óta nem voltam, először a műtét miatt, aztán a lábadozás miatt, aztán a beültetés miatt, aztán a kurvaszarhangulat miatt - képzelhetitek.. Láttam járókeretes néniket nevetve elsuhanni mellettem. 

Elkezdtem megint foglalkozni a szakdolgozatommal, ennek kapcsán Thomas Mannal, és azt kell mondjam, akinek szar az élete, az olvasson Thomas Mannról, mert szerintem hozzá képest én maga vagyok a lelki egészség. És nem csak én, bárki. Nem csoda, hogy nagyjából minden hőse kínok közepette vonszolja magát végig az életen, hogy aztán teljesen értelmetlenül belehulljon az elmúlásba. Szóval minden csak viszonyítás kérdése, nekem csak pár hónapot (reméljük csak hármat) kell kibírni, valahogy majd csak lesz. 

A napom egyébként most, hogy jobb az idő, a motorozás körül kereng. Megyünk délelőtt, megyünk délután. Játszótérre, gazdagréti lakótelepre, ahol nincs nagy forgalom és lehet a lejtős úton menni, vettem MOTOR-CIPELŐ-TRÓGERT, ami valószínűleg a legfölöslegesebb eszköz a világon: két csattal egyszerűen a járgányra rögzítesz egy hevedert, majd a válladra veted a motort. Vagyis csak vetnéd, mert mire fölcsatoltad mindkét végét a motorra, a csimota okvetlen rájön, hogy mégis most azonnal motorozni szeretne, és adjam vissza, ÉS adjam oda a hevedert is, mert az is kell neki, játszani a csatokkal, vagy csak a nyakába akasztani, ahogy én szoktam, innentől pedig se té, se tova, mert a motorral ÉS a trógerrel viaskodva már egyáltalán nem lehet haladni. 

Lőrinc egyre többet dumál, igyekszik a szavakat mondatokba rendezni, a szavak közt pedig halandzsával tölti ki a réseket, ami néha egy kicsit összezavaró. 
Mondjuk van ilyen mondata, hogy 
Nama-elalagyeje-billalanem?

Amiben fellelhető a nama (nagymama), a gyeje (gyere) és a nem szó, kérdés, tehát valahogy arra kíváncsi, hogy a nagymama jön-e, vagy inkább nem. Legalábbis szerintem ezt jelenti. Vagy épp az ellenkezőjét. 

Elkezdtem az egyetemi félévemet is szervezni, a tömbösített órák majd inkább április-májusban lesznek, az egyik óra egyenesen három egymást követő napon napi 8 órában. Örültem az extrém tömbösítésnek, de mondjuk jobban örültem volna, ha hetente egy nap lett volna, mert így szerintem Lócikámnak nagyon elege lesz a végére a rendszerből. Másfelől júniusban egy berlini konferenciára tervezek menni, ahol éppen az én témámban lesznek előadások, az én szakterületem szakemberei jönnek össze, és maga a konferencia ingyenes (Berlin ellenben.. khmm.. hát, nem ingyenes). Először úgy gondoltuk, hogy együtt megyünk, csinálunk belőle egy családi nyaralást, most viszont hajlok arra, hogy egyedül menjek, a lehető legrövidebb időre, mert úgy egyrészt sokkal olcsóbb, másrészt ha már ott vagyok, akkor igyekszem tényleg OTT lenni, nem állandóan ellógni-elszökni, hanem megismerni a kollégákat. Sok hasznos szakmai kapcsolatom született már így. 

Ennek a pillanatnak a legnagyobb kínja, hogy András e-g-é-s-z á-l-l-ó n-a-p  szotyizik az asztalánál, amit járt ajtón keresztül is hallok, és baromi idegesítő. Nem tudom, mi olyan elviselhetetlen benne, de homicid fantáziákat dédelgetek magamban. 

... hogy miért nem írtam az elmúlt hetekben. Mert ha nem mesélem el, akkor abba is hagyhatom a blogot, mert nem fogok tudni írni egy sort se. Mert az évek során meggyőződésemmé vált, hogy nem kell rejtegetni semmit. Vagy majdnem semmit. Mert nehéz meghúzni a határt az "intimus magánügy" és a rejtegetés, titkolózás között, aminek következtében rettenetesen magányos lesz az ember. És persze minden magánügy, minden, az is, hogy Lócinak jön a foga (plusz őszintén ki a fenét érdekel rajta és rajtam kívül), mégis, bizonyos dolgokról "nem beszélünk", pedig tulajdonképpen tényleg olyan nagy titkok ezek? 

Az elmúlt hónapban volt egy sikertelen lombik-beültetésünk. Igen, Lóci is. Ő is lombik-baba, de nála olyan elképzelhetetlenül szerencsések voltunk, hogy az első próbálkozás sikerrel járt. Most egy fagyasztott embrióért mentünk vissza, és nem sikerült. És tudom, hogy ezen túl kell jutni, tudom, hogy a normális női ciklusban is sokszor van megtermékenyülés és nincs beágyazódás, és azt pláne tudom, hogy egy embrió beültetésénél az esélyek minimálisak, de nem.tudok.túllépni.rajta. 
Utólag, őszintén megkövetek mindenkit, aki elmesélte a vetélését (ráadásul tényleges vetélését!), és én csak annyit mondtam: rémes lehet, vagy jaj szegény. És nem sírtam vele, nem kérdeztem meg hetekkel később is még újra, hogy hogy van, gondol-e még rá, vagy nem is ezt, hanem hogy hányszor jut eszébe egy nap, mert akkor még bolond fejjel azt képzeltem, hogy az ember feláll és továbbmegy. 
és most itt állok, és nem megyek tovább, mert nem tudok. Csak folynak a könnyeim mindig, ha rágondolok, és nem kérem a tavaszt, és nem kérem a virágokat, és nem kérem a megújulást, az egész szarság mehet a francba éntőlem. 

Persze lesz majd újabb beültetés, ha sorra kerülünk megint. Már most félek tőle.. Még egyszer ezt végigcsinálni, ha nem sikerül..? Rá sem merek gondolni. És persze számolom a napokat. Máskor imádom ezeket a hónapokat, most alig várom, hogy elperegjen egy hét... még egy hét... Csak legyünk túl a húsvéton, csak érjen véget a május. Az összes annyira-várt tavaszi program inkább amolyan jelzőbólyák most előttem: jelzik majd, hogy telik az idő. 

És ha valaki azt meri mondani, hogy "de hát ott van neked a Lóci...!", azt levadászom és megfojtom. És azt is, aki azt mondja: legközelebb biztosan sikerül. Nem vicc. Én szóltam. 

A büszke apa szeretné, ha a lányos nyünnyögés mellett az is meg lenne örökítve, micsoda képességei vannak a gyermekünknek így a 19. hónapot taposva. Tehát íme a szavak, amiket mond. 

- amma (alma, és ez jelez MINDENFÉLE gyümölcsöt, akár hajlandó őket megenni, akár nem). 
- oootó  (autó, régóta megvan már, nem nagy kunszt, de mostanában kezd diftongussal rendelkezni - aooootó)
- zsirááá (zsiráf)
-móóku (mókus - ez egészen friss)
- dinó
- brumm-brumm (ez igazából nem ér, hiszen a mackót nem ejti ki, de legyünk elnézőek)
- bá (bálna)
- róó ka (róka, így, két tagban szokta mondani)
- eké (egér nagy kedvencei az egerek minden formában, de van három kis plüss patkánya, amiket én egérnek keresztelltem és külön nagyon szereti őket
- láába
- kez (a keze még csak majdnem megy)
- vakóó (vakond, és mindig kiemeli, hogy a képen a könyvben van szemüvege is, és olyankor megkeressük a mama szemüvegét is - ha mázlim van, nem veszi le).
- gyeje (gyere - régóta alapszókincs, de azért a teljesség kedvéért)
-  szebra (zebra, ezt sokszor elfelejti, de én nem felejtem el, megvan ez is)
- meeem (nem - ez is régi tudomány)
- enni (vallójában ez az inni, az e és az i között nem tud még igazán különbséget tenni - az enni viszont a ham-ham, tehát jól elkülönül)

És persze egy egész csomó dolgot csak hangutánzóval jelez, vagy valahogy máshogy, így a madarak továbbra is kár-kár vagy háp-háp, a malac (ha valami), akkor röff-röff, a lovacskát klattyogó hanggal fejezi ki, a halacskánál tátog, a kígyónál és csúszómászóknál nyújtogatja a nyelvét. (ezeket egyébként én mutogattam neki még a kezdet kezdetén így, mert hát mi a fenét mond a hal meg a kígyó??) Van még miauuu és néha csip-csip, meg persze búúúú meg meeee meg beeee. (a megfejtést a fantáziátokra bízom). 

Emellett elkezdte tudni mutatni, ha megkérdezem a könyvben, hogy hol a zsiráf, hol a majom, hol a lepke. Eddig csak felismert dolgokat. 

Kedves András, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, az utókor méltán lesz boldog, hogy amíg a világ a világ és az index szervere működik megmarad majd Lóci első szavainak listája. 

Ezt ma osztotta meg valaki, egy egész cikk tartozik hozzá, de én csak ennyit olvastam el belőle, mégis azonnal tudtam, hogy rólam szól. 

A legnagyobb kihívásom, a legnagyobb fejlődési lehetőségem, a legnagyobb kudarcom 

Nem.vagyok.superhuman. 

Egyszer már beszéltem erről, milyen kiszolgáltatott helyzetbe hoz a gyerek, és hogy dől össze kártyavárként minden olyan tévképzetünk, miszerint MINDENRE képesek vagyunk. 
Ma egy fontos megbeszélésem van. Nagyon fontos, hónapokkal ezelőtt kitűztük, szerdára, mert szerdánként van itt nálunk a Flóra, tud vigyázni a Lócira. A megbeszélés egy későbbi projekt team-megbeszélése, nem részletezem, de egy új pszichoterápiás módszer kidolgozásáról van szó, amit én évek óta tanultam, dolgoztam vele, nem szeretnék a megvalósításból kimaradni. DE Flóra épp ezen a héten ment nyaralni. DE a gondosan beszervezett pót-bébiszitter-barát tegnapelőtt más program miatt lemondta. Nincs végtelen számú ember, akire rá tudom bízni Lócit, mert nem hagyom ott egy idegennél, nagymama ugye csak egy van, aki maga is ott ül a megbeszélésen, egyébként pedig gyakorló "superhuman", úgy is mondhatnám keserűen, hogy neki nem sikerült ezt az omnipotencia-kanyart bevennie, minden perce be van táblázva. 
De nem erről szól az írás, bár innen is látszik, milyen könnyű azonnal a másikra nézni: ki fogja helyettem megoldani a megoldhatatlant? Kit rántsak be az életembe, hogy a fából vaskarika legyen, a 24-ből 28 óra, az egy-helyen-levésből több-helyen levés, mert OLYAN NINCS, hogy én, Őméltóságos Kitóka ne tudnék mindent megoldani. 
Ez az időszak tanít engem, tanít arra, hogy azt tudjam mondani: nincs tovább. Nincs több kezem, nincs több időm, nem vehetem ennél jobban igénybe a környezetemet, mert nem arra vannak, hogy az én életemet kiszolgálják. 
Tanít engem fatalistán gondolkodni: nem fog megállni a világ, ha Kitó nincs jelen a megbeszélésen. Fontos lenne? Igen. Hozzáadna a jelenlétem? Igen. Rosszabb output lesz nélkülem? Igen. És mégis... nekem a gyerekemet kell altatnom ebben az időben, és akárhogy gondolkodom, akárhány verziót gondolok végig, nem járhatók, mert nem.vagyok.mindenható. Pont. 

Van valami nagyon megkönnyebbítő ebben a gondolkodásban. Gyűlölöm azt a szót, hogy elengedni, mert annyira agyon-használták már, és annyiszor rosszul. "elengedtem a haragom" mondja álszentkedve a kolléga, miközben minden egyes mondata méregbe mártott nyíl, csak épp közben mosolyog. "Elengedtem a sértettségemet" - na ez aztán főleg... A puszta két kezemmel tudnám megfojtani, aki ilyet mond. Vagy csak tükör elé állítanám: nézz magadra, minden porcikádból üvölt a sértettség! 
Szóval utálom ezt a szót, mert hazugságnak gondolom az esetek 95 százalékában. DE van, amikor elér engem az igazi értelme, és megértem, hogy minden, de tényleg pontosan minden ugyanúgy fog működni, ha őméltóságos Kitóka nagyasszony nem méltóztatik megjelenni a beszélgetésen, nem méltóztatik előadni a konferencián, nem méltóztatik részt vállalni a cikk-írásban. 

És most, ahogy írom, értem csak meg igazán. Persze, hogy a világ, és a szakma pontosan ugyanúgy megy előre, meg se rezzen. De talán pont ez a legijesztőbb, ami miatt muszáj az embernek állandóan pezsegni, ott lenni, dolgozni, részt venni, NEHOGY kiderüljön, hogy minden pontosan úgy zajlik majd - nagy vonalakban - mintha én ott lennék. Az én szempontomból nem mindegy, hogy ott vagyok-e, nem a nagy egész, az Egyesület, a Magyar Pszichoterápiás szakma, vagy a nagy közösség szempontjából. 

Ha pedig innen nézzük, akkor azt kell kérdeznem: elhiszem-e, hogy fontos vagyok, még ha nem is az én nevem jelenik meg azon a könyvön, ha nem engem hívnak szerepelni ide vagy oda, ha az egész napom dinoszauruszok rakosgatásával telik is. Elhiszem-e az életem végén majd, hogy fontos voltam, ha csak ennyi volt az élet? Nagyon szeretném azt hinni, hogy igen, és ezt abból gondolom, hogy ha beleszagolok a kisfiam hajába, nem csak úgy, futva, hanem mélyen belélegezve, lassul a pulzusom, fizikailag érzem, hogy megnyugszom és ellazulok. És tudom, hogy végső soron ez a fontos.

Hát idáig jutottam el a dalai Lámát és Ghandit megszégyenítő zen-attitűd átélésében, amikor a férjem bejött, és elvállalta a kurva gyerekviigyázást 11-től 2-ig. Mi lesz a telefonkonferenciával? Majd megoldja a szőnyegen ülve. 
A szőnyegen. Lócival. Megoldja. A számítógépes telefonkonferenciát. 
A férjem nyilván superhuman-nek képzeli magát. Szegény. Ő még csak itt tart. Bezzeg én. 

- tanul ugrálni. Vagyis először még csak lábujjhegyen járni, épp tegnap. Fél lábon döcögött végig a lakáson, először azt hittük, fáj neki, aztán meglláttuk a boldog-elégedett kis arcocskáját ("nézd mama, mit tudok!!"), aztán rövidesen azt is, hogy már két lábon jár lábujjhegyen, kacagva, mint egy kis balerina. Mint egy kis sonkás, gömbölyű, rubensi balerina. 
És nemsokkal ezután azt is megláttam, mire kellett neki ez az egész új tudomány, óriási kitartással guggolt le, vett lendületet és emelkedett lábujjhegyre hirtelen abban a reményben, hogy hátha egyszercsak egy ici-picit elemelkedik a földtől. Nos, ez a csoda még várat magára, de kitartóan csinálta a farizomgyakorlatokat egész este. 

- közben megint én altatom, az apja három hét alatt úgy kifáradt az este nem alvás-nappal dolgozásban, hogy visszacseréltük. Végülis rendben van a dolog, Lócinak már nem jut eszébe a szopi, tehát könnyebb aludni vele. Az elmúlt három nap zökkenőmentes volt (bár EGY TELJES ÓRÁT dumált az ágyban, mielőtt elnyomta az álom), tegnap volt az első kis összezörrenésünk, gondolom elmúltak a mézeshetek, megszokta, hogy én vagyok ott. Nem baj, legalább András pihen egy kicsit. 

- kezdjük tervezni a nyaralásokat. Nem könnyű, tényleg nem könnyű két ennyire eltérő korú gyerekkel nyaralni bárhol. Elmegyünk a nővéremékkel és anyámmal (hűha) a tengerpartra egy hétre, ott Ábel lesz a kakukktojás, aztán megyünk egy hétre Velencére András barátjával és annak kamasz fiaival, ott meg Lóci. Ez utóbbitól én nagyon félek, mert Ábel elfoglalja magát egy laptop és egy szélessávú internet segítségével simán, de Lócikám ott fog lógni a nagyfiúk nyakán, akik kettő perc után a falat fogják kaparni - teljesen jogosan - hogy se telefonozni nem lehet - mert elveszi - se olvasni - mert rád ugrál - se tévézni - mert elnyomkodja. És már látom, hogy ezen a ponton rám fognak nézni, hogy csináljak VALAMIT, és el nem tudom képzelni, mi lehet az a VALAMI, amit én ezen a ponton tudok csinálni. 
Mert jelenleg az én laptopomat se tűri, se az e-book olvasót, mindent ő akar nyomkodni, fogdosni, tehát el kell tenni azonnal, ahogy odajön, mert nincs alku, nincs "gyere játsszunk a lovacskákkal", nincs "de hiszen együtt nézzük az állatos filmet rajta", ő akar ülni velük, legyen az ő ölében a laptop és ő csapkodhassa-nyomkodhassa és kész. Ilyenkor aztán elpakolom és kibírom a sírást-ordítást. Hogy a nagyfiúk mit fognak csinálni, azt nem tudom. Majd játszanak ők is a lovacskákkal. 
András egyébként erre azt mondta, és megértem, hogy neki ezek az utolsó évei az Ábellel, mikor az Ábel még szívesen jön vele nyaralni, szóval mindenképp menni akar, és felvetésemre, hogy esetleg csak ők ketten mennek a szuper nagyfiús nyaralásra, én meg itthon maradok a szuper mosogatógépes-árnyas-130 nm-es luxusnyaralónkban itt Budapesten, szóval erre a felvetésre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy ááá idén mégse megyek veled a Karib szigetekre, drágám, inkább kokszot lapátolok a nyóckerben helyette. Egyetlen reményem, hogy szűkös az időbeosztás, Ábel tábora, mi programunk és a vendéglátók nyári programja, kevés a közös metszet, hátha az idő megoldja...

Apropó Karib szigetek, olvasom Marquez száz év magányát, mert annyira tetszett a Szerelem kolera idején. Hát ez is érdekes lenne, de sajnos már a könyv egynegyedénél reménytelenül elvesztettem a fonalat, mert mindenkit Aurelionak, Aurelianonak, Jose Aurelionak, Arkadionak és Jose Arkadionak hívnak. Pedig a történet maga érdekes, még nem derült ki számomra, hogy miért száz év magány a címe, de remélem ezt a rejtélyt is megoldom egyszer, pontosan úgy, ahogy azt is, hogy Arkadio vajon Jose Aurelionak vagy Aurelianonak a szerelemgyereke. Bár mindegy is, mert most Arkadiot főbelőtték. Vagy Jose Arkadiot. Az egyiket a kettő közül. Komolyan, utoljára az orosz regényekben voltam ennyire elveszve. 

Felvettem két órát az egyetemen, egyelőre elképzelni is nehéz, hogy fogom őket abszolválni, mert természetesen  nem találtam két egymáshoz illeszkedő órát, tehát két "majd a második félévben tömbösítve tartjuk és megegyezünk mikor" típusú órát vettem fel, remélve a legjobbakat. Most jut eszembe, hogy talán jó lenne még egyet felvenni, hátha nem tudunk megegyezni, de bejárni három órára teljes képtelenségnek tűnik. 
Valahogy eddig soha nem tettem fel a kérdést magamnak, mikor kisgyerekes anyukák jártak egyetemi órákra, hogy DE.HOL.A.GYEREK.ADDIG? És hogy vajon tűkön ül-e, és vajon izgult-e, mikor elindult, hogy egyáltalán ideér-e, mert pont aznap saaaajnos a bébiszitter nem tud jönni, vagy a gyerek ordítva kapaszkodik a nyakába, vagy bármi más. 
Iszonyú nehéz nekem a gyerek mellett bármit csinálni, ahol ő nem lehet ott, le a kalappal mindenki előtt, aki képes rá.