mondja a férjem, nagyjából két és fél héttel az utolsó szoptatás után. 

ha. 
ha. 
ha. 

Mert ugyanis kéremszépen az van, hogy Zsiga minden második, ha mázlim van harmadik napon a következő performanszt adja elő. 
- felébred, lehetőleg fél háromkor. 
- ordít. ví-gasz-tal-ha-tat-la-nul sír, félig még alszik, de bőg, kivörösödött arccal. 
- nem hagyja abba. 
- eldobja az innivalót, megüt, dobálja magát, és a kis fejével - ha nem vigyázok - lefejeli az ágy fejét, az esti elalváshoz okvetlenül behordott könyveket. Vagy, mint ma éjjel, a fogamat (au). 
- közben megtévesztően kis szüneteket tart, amikor az ember lapít, mint légópincében a lemenekült lakosság a bombatámadás alatt... jön-e következő roham...
- utána, egy ponton, körülbelül fél óra múlva, mikor úgy gondolod, hogy akkor most te kivándorolsz Dél-Amierikába, taktikát vált. Előveszi a legédesebb mosolyát, kellemesen elrötyög rajta, hogy például a nagy üvöltésben és magát dobálásban kiszalad egy puki a popijából. Nevet, mutogatja a kis fenekét, hogy bizony, onnan jött ki, nahát, de vicces, és te örömmel nevetsz vele, mert bármi jobb az ordításnál, gondolod. Na innentől még minimum másfél órát fent lesz. 
- leveszi a hálózsákot (nem tiltakozol, örülsz, hogy nem ordít). 
- felcipel csitrillió könyvet 
- felteszi a szemüveged (békeidőben tilos hozzáérnie is, most nem baj, ha meghajlik, nem baj, ha mocskos lesz), majd leveszi, majd felteszi újra. 
- kapcsolgatja a lámpát (te az ájulás szélén). 
- megszerzi a telefont a töltőről, kihúzza-bedugja mély érdeklődéssel (helló, USB-c csatlakozó), nyomkodja, már fel tudja oldani a képernyőzárat, tehát belép applikációkba, csak fél szemmel sandítok oda, hogy ne hívjon fel senkit véletlenül, de majd reggel megpróbálom az egyéb károkat megjavítani. Ma csak repülőgép üzemmódra kapcsolta a telefont és a facebook-ot tüntette el valahová, máskor átrendezi a képernyőmet és a kukába dob ezt-azt. 
 Ez az állapot változó hosszúságú, ma például szerencsés voltam, fél ötkor nagyjából elaludt. Ez azt jelenti, hogy éjfélkor aludt el, utána felkelt fél háromkor, elaludt fél ötkor, én keltem hétkor. Végülis ez öt óra alvás nekem, kinekkeltöbb, igazán. 

Voltak egyébként cuki pillanatai is az éjszakának. Például amikor megtanulta a gomba szót, és alkalmazta mindenre, ami csak körülbelül hasonlított egy gombára a könyvekben. (már amennyire ezt az álmosságtól könnyező szemeimen keresztül látni véltem.) Vagy hogy végül úgy aludt el, hogy a hideg szobában már szerintem nagyonf fázott (hálózsák nélkül, pucér lábbal), és jól esett neki bebújni az én takaróm alá, és ott feküdt szépen nagyfiúsan, élvezve, hogy nekem hajtja a kis fejecskéjét. Aztán egy ponton ici-pici cérnavékony egérhangon elkezdte kántálni, hogy ci-ci, ci-ci, és normál Zsiga hangon pedig, hogy NEM. Úgyhogy megszületett egy hosszan ismételt énekecske: 
ci-ci-ci-ci NEM
ci-ci-ci-ci NEM

Ha nem rettegtem volna tőle iszonyatosan, hogy ismét felélénkül és fél hatig nyomja az éjszakai partit, akkor összepuszilgattam volna, olyan irtó édes volt. 

Úgyhogy összefoglalva: KIVÁLÓAN megúsztuk ezt az elválasztás dolgot. igen András, pont így fogalmaznék. 

Olvasunk. Lőrinccel elképesztő mennyiségű könyvet végzünk ki rekordidő alatt. Idén elolvastuk a Rumini legújabb részét, két kis mitugrász állatos könyvet amire már nem is emlékszem, reggelire végeztük ki nagyjából, elolvastuk a Tüskevárat (azonnali, óriási szerelem és lelkesedés), a Téli berek-et (szerelem fokozódik), miközben apa elolvasta vele a Harry Potter 1-et, most olvassa a Harry Potter 2-t, és még néhány ismeretterjesztő könyvet. Nem tudom, hogy csináljuk, és főleg, hogy mikor. 
Zsigával jövünk-megyünk. Zsiga imád felöltözködni és elindulni, de konkrétan a MENÉS sajnos nem annyira produktív, mint ahogy azt az öt és fél éves tesója várná. Álldogál, nézdegél, visszafelé indul meg, leguggol... Bűntudattal gondolok arra, hogy bezzeg a Lőrinccel volt másfél órám arra, hogy eljussunk a 100 méterre levő kisjátszótérre, most viszont felkapom és bependerítem. 
Egyébként Zsiga - nem azért mondom, mert a mi gyerekünk, hanem mert ez a VALÓSÁG - elképesztő okos. Leveszi a különböző helyzeteket, és utánoz. Ha apa borotválkozni kezd a berregő géppel, akkor ő becipeli a szemetesvödröt a fürdőszobába, mert egy hónapja pontosan így vágta apa a haját, berregővel. Ha Kinder Pinguit ehet délután, akkor 1.) elvisz egyet a bátyjának is 2.) megvárja, hogy Lőrinc kibontsa, és mindkét műanyagszemetet kidobja a műanyagos kukába. Ha a tévében valaki hevesen gesztikulál, akkor figyel, figyel, és szépen ügyesen leutánozza a nagy mozdulatokat. Egyre ügyesebben beszél, már nem csak tárgyakat nevez meg, hanem helyzeteket is, ha beveri a fejét, azt mondja fáj fáj! És mutatja, hogy hova ütötte be "oda oda". A kis itatójába kér tejet, "dej, dej", aztán néz a kis itatóra, amire nem raktam rá a tetejét "tetej" mondja ekkor. 
Lőrinc már mondatokban beszélt ekkortájt, Zsiga nem tartja olyan fontos dolognak ezt a beszéddel vacakolást. Mindent ért, próbálgatja a szavakat, de még nem tette fel a Nagy Felfedezést, hogy ezzel micsoda uralomra tudna szert tenni a családban. 

Úgy egyébként is két teljesen más karakterű gyerekről beszélünk. Most már nem mondom ki azt a szót, amit régen boldogan hangoztattam Zsigáról, hogy ő tudnillik  s z e l í d  gyerek... Nos nem, Zsiga elképesztő erőszakos tud lenni, és minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik irányítani a bátyját, mint fő vetélytársát és pajtását. Az egyes számú rendelkezésre álló eszköz a harapás, a kettes számú az üvöltés, esetleg ennek kombinációi. Olyan fegyver ez, mint a dinamit: faék egyszerűségű, otthon is elő tudod állítani, de megfelelően alkalmazva tuti gyilkos fegyver. Zsiga olyan magabiztosan tépi ki a játékot a Lőrinc kezéből, mintha pólyás korától kezdve erre tanítgattuk volna, a játszótéren felpattan a másik motorjára, vagy egy kézlegyintéssel le-pa-ran-csol-ja a másik gyereket (ha nem vagyok résen). Lőrinc legfőbb szórakozása az emberekkel való ismerkedés, nagyobb gyerekekkel való barátkozás volt, Zsiga fittyet hány az ilyesmire. Meg kell mondjam, pontosan ugyanolyan rajongótábort tud így összeszedni, régi igazság ugyanis, hogy egy szégyellős, visszahúzódó, sarokból nagy szempillákkal kisandító fiú pontosan ugyanolyan vonzó tud lenni, mint az elsővonalas Casanova a buliban. Na kábé ilyen különbség van a két gyerek között. 
Sármos kis fickók, na. 

Utolsó nagy balegyenesem pedig a következő volt: az elmúlt két hétben leszoktattuk Zsigát a szopiról. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra, már hónapok óta igyekeztem csökkenteni ahol tudtam, így végül már csak éjszakai és délutáni elalváskor és - ami különösen fájdalmas volt nekem - éjszaka kellett Zsigának a szopi. De olyankor néha 3x-4x. Két-három küzdelmes nap után, ami éjszakai ordításokat, hosszú, éjszakai mosolygós (részéről!) fentléteket és "cicim! Cicim! Enyém" kiabálásokat követően, többszörös szaranyadíjas anyaként végül megállapodtam Zsigával, hogy igen, szuper lenne, igen, NEKI ez nagyon kéne, de én bocsánat de nem szeretném, és most akkor maradjunk ennyiben, mert erősebb kutya baszik na. Mostanra elértem, hogy szépen elalszik velem a nagy ágyban, és át-a-lusz-sza az éj-sza-kát! Kérem szépen ilyet Lőrinc nem csinált, ő a szopi utáni időkben is 3x ébredt éjjel, és akkor innivalót követelt, szörpit vagy később almalét, bármit, de mindenképp kellett neki valami a szájába. Zsiga ma 11-8:30-ig aludt, és tulajdonképpen mondhatjuk, hogy én is végig aludtam. Ez olyan minőségi ugrás az én életemben, mint amikor... nem tudom. Mikor négy lábról két lábra állt az ember, vagy amikor feltalálták a mosógépet és nem kellett a dézsában mosni. Már nem vagyok úgy kiszolgáltatva a délutáni alvásoknak, mert lehet éjjel aludni. Csodálatos. Mennyei. Hahh. 

Az idei karácsony sokkal (SOKKAL) nyugalmasabb volt, mint az eddigiek. A szomszéd kislány a két ünnep között gyakorlatilag beköltözött hozzánk, nem voltak bonyolult ide rohanunk-oda rohanunk napok, viszont összejöttünk a családdal 25-én, amihez a nagymama és Zsuzsi a kertben csatlakozott. 

Zsiga már őrült nagyfiú, mindent csinál a többiek után, rohangál, megy, jön, ő is kéri ("enyém!"), édeskedik, hisztizik, ugrál (!!!Hö!!!)... Lőrinc pedig az idő nagyrészében bámulatosan szeretettel viselkedik irányába. Kis részében gyilkos indulatait pesztrálja, de ettől most nagyvonalúan tekintsünk el. 

Maradjunk annál, hogy IRÁNYÁBA nagyon cuki. Ellenben irányunkban roppant kritikus és elképesztő haragos tud lenni. Ha rosszul adod rá a sapkát... ha rászólsz, hogy nyissa ki a cipő tépőzárját, mielőtt lerúgja magáról... ha megnyitod a vizet, pedig ő akarta, ha nem engeded, hogy rajzoljon, mert alvásidő van, ha csak simán alvásidő van... ordít. És ezt úgy értem, hogy úgy ordít, mintha hangtölcsér lenne nála, szerintem a 17. kerületben is hallják. Megsértődik, elvonul, elképesztő túsztárgyalókat megszégyenítő hadműveletek árán enged csak be a szobájába. 
Ma reggel például nem mehetett szánkóval oviba (az 1 cm-es olvadt havon, mindegyis), ami után akkora drámát vágott le, hogy az apja a Bazin utca tetejéig vitte, nehogy az autók elé rohanjon dühében. Aztán engedelmesen tovább indult a bébiszitterrel, de azt azért elmondta, hogy a felnőttek minden vidámságot elrontanak. Jó ebben igaza van speciel, de a körítés minősíthetetlen. 

Máskor viszont mamaaaaaa indiánüvöltéssel veti magát a karomba és ölel-puszil, és nem tud eleget kapni belőlem. Mondjuk ilyenkor is úgy rohan nekem, hogy a fejét bedöfi a fejembe, de eddig még sikerült belső vérzések nélkül megúsznom, hurrá. 

A beiskolázást jelentem ugyanígy megúsztuk idénre, tehát maradunk még egy évig az oviban, és nem ebben az elképesztően fos évben, iskolalátogatás, ismerkedés, tanítónéni kiválasztása nélkül kell eldöntenünk, hova adjuk szemünk fénye öklelő bika-Lőrincünket. Sok munkám volt benne, végül kiharcoltam egy teljesen fals BTMN diagnózist, amit majd jövőre visszavonnak, de meglett. Ez nem változtat a tényen, hogy nőnek-növögetnek, és én is egyre keresem a lehetőséget, hogy mennyi az annyi, amennyit dolgozni lehet, anélkül, hogy tönkretenném a zsenge kis lelküket. Úgy tűnik nekem, hogy Zsiga baba már egész ügyesen elvan nélkülem - például péntekenként, természetesen a kedvenc bébiszitter szerető karjaiban egyelőre, de mégis. Szárnyal a fantáziám, mi minden tudna történni, ha még egy fél délelőttöt kapnék... Na azért egy egész délelőttöt nem, de két órát úgy tűnik tényleg meg tudunk plusztban oldani, mire lejár a GYED, négy lesz belőle. 

Zsiga mostanában már megnevezi saját magát, Hi-ja, ez lett a Zsiga baba-megfelelője. Ugrik, feláll a gördeszkára és méltatlankodik, hogy nem gördül, és megtanult a-ka-rat-la-go-san pisilni. Ezt az attrakciót apjával gyakorolja lelkesen, tehát állnak a fürdőszobában, Zsiga pucéran, András többnyire nem, apa mondja, hogy akkor most pisiljen, és ha tud egy kis tócsát produkálni, elképesztően megünneplik. Én pedig azt, hogy ezúttal nem a perzsaszőnyegre gyakorolta magát rá a drága gyermek. 

Karácsonykor András befejezte a Nagy Polc Projekt nevű horrortörténetet csodálatos barkács-sikersztorit, aminek keretein belül mintegy 5 hónap összes hétvégéjét a.) az IKEÁBAN, b.) az OBI-ban, c.) a Praktikerben, az IKEÁban ÉS az OBI-ban töltötte, polcrendszereket, fúrófej-készleteket, csiszoló-korongokat és egyéb nélkülözhetetlen alkatrészeket vásárolva, hogy aztán a teljes barkácsszerszámkészletet kirámolja egy 5 éves és egy 18 hónapos érdeklődő figyelmétől kísérve. Több laposfejű csavarhúzót vesztettünk el a lakásban, mint ahány fél pár zoknit az elmúlt évben, de végül -ezt leírom ide a történeti hűség kedvéért - gyönyörű lett, és eddig még nem is szakadt a fejünkre. Remélem, sokáig nem jut eszébe másikat építeni ellenben. 
Ha ő olvasná ezt az írást, mint ahogy nem olvassa, biztos vagyok benne, hogy lenne hozzá néhány keresetlen szava, mert meglett, szép lett, és nagyon hasznos is lesz. Én nem tudom, honnan a bús francból van ennyi könyvünk. 

Megállok itt, nem mesélek a csodálatos, minden képzeletet felülmúló és el-múl-ha-tat-lan Remarkable e-ink tablet szerelmemről, sem arról, hogy vettem egy okosórát, ami kínai, tehát András szerint személyesen vagyok felelős az európai gazdaság ÉS kultúra távolkeleti elfoglalásáért, ellenben ezt is nagyon szeretem, mert nem kell minden áldott telefonpittyenésre előszednem a telefonom, hanem rögtön látom, hogy várhat vagy nem várhat, és nem mesélek arról, hogy mostanra már a második oltást is megkaptam, vagyis néhány nap múlva remélhetőleg védett vagyok. Ezek mellékesek, az igazán fontos dolog a Ninjago legó és a szőnyegrepisilés. 

Nem! Basszus. Csak az eleje még. Ma egész nap itthon voltunk, mert mindketten oltást kaptak, és kint hideg, nyálkás idő van. Mostanra minden megvolt. 
1. sütit sütöttünk (ne vicceljünk, kész IKEÁS sütitésztából)
2. sütit díszítettünk (sütidekor-tollakkal - szintén IKEA). 
3. Kidobtam a három tepsi süti egyikét, amelyik sötétbarnára égett. 
4. Elolvastam 2 fejezetet a Gyűrűk Urából (Zsiga ekkor aludt, én BÁRMIT IS csináhattam volna, de nem, én a nagyfiamnak olvastam, aki ezalatt mint egy kis rugós bábú ugrált fel-le-fel-le a fotelben és a matracon. 
5. Főztem rizst (a megvásárolt grillcsirkéhez). 
6. Elhárítottam számos (testvérközi) vészhelyzetet, amire általában Lőrinc hangos NEEEEEEM vademberüvöltése hívja fel a figyelmet. Ilyekor Zsiga vagy a.) filctollat eszik b.) Kiveszi a papírt a kezéből c.) a poharát próbálja megszerezni és inni belőle d.) elszedi a bármilyen játékát. 
Ellenben néma csöndben nézi végig, amikor az öccse más üvegpoharát szerzi meg, a nyakára teker egy gumiszalagot (WTF???!!!), a kukában turkál vagy megszerezte a csodálatos, mesebeli, életemszerelme Remarkable tabletemet. 

Jelenleg Zsiga egy filctollal és egy ollóval felszerelkezve jön-megy, de tekintve, hogy már háromnegyed hat van délután, ez már egyáltalán nem zavar. Sőt. Támogatom. 

Zsigát egyébként ma megmérte a doktornéni, másfél éves és pár napos, 10 kiló és 78 cm. A védőnő szerint kicsi, szerintem a védőnő kicsi és nyilván kivetíti. 

Tökéletesen érti már, mi zajlik körülötte, ha valami olyasmit szerez meg, amit nem szabadna (most például Lőrinc frissen kivágott és kiszínezett rajzát), akkor olyan elképesztő gyorsasággal iszkol el, hogy ember legyen a talpán, aki utoléri. Be lehet küldeni apához, meg lehet kérdezni, kakis-e (mondjuk erre kicsit kétértelműen válaszol, néha úgy, hogy mem, néha úgy, hogy lehúzza a nadrágját, néha bemegy a fürdőszobába, hogy mossuk ki). 
Mini-párbeszédeink is vannak. Lőrinc kérte, hogy írjuk fel: 
Ő mondta: 
- Gyere Zsiga!
Zs.: -hova?

Szépen mutatja a lámpákat, és mondja hozzá, hogy ampa. De ismételget is, pl. ma a tészta szót próbálgatta. 
Mindent nagyon megfigyel, amit mi csinálunk, és utánozza pontról pontra... ÉÉÉÉÉS: nagyon muzikális!
Ha dallamosan mondok egy szót vagy mondatot (pl. a Jó estét, aranyos Hornyák urat, vagy hasonlót), akkor utána énekelgeti ügyesen. 

...

További fejleményként Lőrinc az éjszaka felváltva köhögött és volt hőemelkedése, úgyhogy most akkor döntse el az atyaúristen, hogy ez micsoda, a nátha, amitől Zsiga boldogan folyatja a taknyát egy hete, a beadott oltás következménye vagy a koronavírus... Szuper. 
Szerencsére ma nincs csoportom, jövő hétre meg csak eldől. 

Decemberben itt az orosz oltóanyag. Fasza. De jó, hogy én az utolsó vagyok minden prioritáslistán. Ehh. 

A könyvek még mindig nem érdeklik, de tökéletesen érti már, mit akarok, és mit nem. Nem mindig követi, de kifejezi hozzá a véleményét. 
- kérsz banánt, Zsiga? 
- mem. 

A harapásról (amit hosszan is intenzíven alkalmazott az elmúlt hónapokban) kicsit leszakadtunk mostanában hálistennek, viszont nagy élvezettel önt ki dolgokat, például - mivel ő már régóta pohárból iszik - az innivalót örömmel löttyinti a földre. Ezért általában bosszankodás és méltatlankodás jár (részemről), és az én érzékeny kisfiam rá is jött apránként, hogy ez nem comme il faut viselkedés nálunk, így mostanában már ügyesen próbálja visszaadni a kezembe a poharat. Kivéve, amikor nem figyelek oda, és úrrá lesz rajta a kísértés... a múltkor például sétált a pohárral, és a fele kilöttyent a földre véletlenül. Állt, nézte, nézte a tócsát, majd nagy örömmel a maradékot is utánaöntötte. 
Máskor viszont mutatta nekem sajnálkozva, hogy óóóóóó! óóóóó! (vagyis hogy OTT van valami), majd elszaladt egy közelben fekvő wc-papírdarabért (amit előzőleg gurított le játékból), és elkezdte feltörölgetni. 

Lőrinc és ő minden áldott este, ha tehetik, nekilátnak az őrültködésnek. Apjuk most éppen Lőrinc ágya mellett egy matracon alszik, így vége-hossza nincs az ágyról matracra leszánkázásoknak, egymára vetődéseknek, bunyózásnak. Én meg közben olvasnék... de én nem tudok úgy, ha ekkora lárma van, éppen a Gyűrűk urát olvasom, annak is a második könyvét végezzük ki lassacskán, erre kérem KONCENTRÁLNI kell. Vagyis csak kellene. 

Zsiga egyébként elég önálló, tesz-vesz, jön-megy, belátogat apához, feláll mellé a földön álló erősítőre és rámol a karja mellett az íróasztalon. Ha meghallja, hogy apa hazajön, felderül az arcocskája és kiabálja, hogy amaaaa!!!! Vagy ababaaaaa, vagy valami hasonlót. 

Sokféle játékot játszik, tologatja az autókat és berreg hozzá (vagy düzzsög, vagy mi), fújja a sípot, morog az állatokhoz, élvezi a dínókat, bár egyelőre nincs nagy állatokra rákattanás nekem úgy tűnik. 

Azt nem írtam még talán, de régóta, már mióta ülni tud abszolút érzékelhető, mennyire szereti a zenét, szívesen táncol rá, régen kis pocaktáncokat, amióta áll és járni tud, igazi álló, lépegető kis táncikat táncol. Különösen a ritmusra érzékeny nagyon. Édes kicsi szivem. 

Édes kicsikém, szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen sz@r krónikás az anyád, hogy nem írtam rólad háromnegyed éve!

Nem írtam le, hogy 11 hónaposan elkeztél járni
Hogy egy éves születésnapodkor el-vesz-tet-tük a lakásban a neked rendelt mágneses ajándékot, és így ez azóta is a szekrényben várja, hogy átadjuk neked. 
Hogy az első szavad a mamamamamama, de azóta rengeteg mindent mondasz, csak sajnos mi a legtöbbet nem értjük. De most, 16 és fél hónaposan már mondod, hogy ama (ez legtöbbször apát jelent), mondod, hogy ninni (ez inni-t jelent), hammhammhamm az evés, emém vagy enyé' az enyém, és ezt mindig mondja, ha valamit meg akar szerezni valahonnan. Neni (vagy valami ilyenszerű) a megint. Lőrincre néha mondod, hogy bá, Ábelre, hogy Á, de ez nem gyakori. 
Viszont egy ideje adsz PUSZIT, legtöbbször a szánkra, ügyesen csücsörítve. Legtöbbször én kapom, de Lőrincet is ébresztetted már puszival. 

Egyébként  most jelenleg a Nagy Hisztikorszak közepén vagyunk. Nos ez Zsigacsigánál teljesen más, mint ahogy Lőrinctől emlékeztem, aki képes volt háromnegyed óráig folyamatosan kétségbeesetten ordítani a ki akar menni az udvarra vagy nem akar kimenni az udvarra-dilemmán. Zsiga is ragaszkodik néha bizonyos elképzelésekhez, de azért messze nem lesz belőle olyan kemény hiszti, mint Lőrincnél. Sokat elmatat egyedül, most is éppen a porszívó csövével játszik. 
Néha ebből az következik, hogy meg-fe-led-ke-zem róla percekre, hogy a játszón pl. ő is ott van. :D :D Bár a játszózás is teljesen máshogy van vele, mint Lőrinccel. Előszöris Lóci ilyen életkorában éppen tél volt, tehát nem jártunk játszóra - minek is. Zsigának napi szinten órákat kell a játszón töltenie a Lőrinc miatt, és ... hát... kéremszépen ez teljesen máshogy alakul. Lőrinc annak idején az emberek iránt érdeklődött, ment a többiek után, csapódott ide-oda, csúszdázott-hintázott-homokot turkált. 
Nem így Zsigacsiga. Őt a játszótéri játékok minimálisan kötik le, viszont eltolja mások babakocsiját vagy belemászik, ellopja a padra letett napszemüvegeket, ráúszik a vizes kulacsokra-palackokra, beleeszik a nyitva felejtett elemózsiás dobozokba, kirámolja a táskákat. A játszóterezés igazi horror-túra vele, főleg, mert a szülők egy jó része már teljesen elfelejtette, milyen egy másfél évessel létezni, és rosszalló pillantásokat vet rám. Csak néhány elgyötört játszótéri anyuka néz rám megértő pillantással, miközben éppen saját hasonló korú csemetéjüket próbálják lebeszélni hasonló disznóságokról. 

A könyvek - egyelőre kevésbé érdeklik. Néha-néha megkukucskálunk valamilyen piciknek való egy oldalon egy kép könyvet, de sajnos szegénykém ebből a szempontból is hátrányos helyzetű: nincs idő arra, hogy 67-szer végiglapozzuk az oroszlános könyvet, ahogy Lőrinccel tettem. De azt hiszem, még egy kicsit korán is van, Lőrincet is akkor kezdte érdekelni, ha jól dereng, amikor már kicsit tudta a szavakat. Vagy fordítva...? 
Persze Zsiga is nagyon jól érti, amit mondok neki, és sok szót mond a fentieken kívül is. Például próbálja ismételni az állatok neveit, de ezeket még magától nem használja, csak ha én mondom, hogy mackó, akkor mondja, hogy ma, vagy a mókusra, hogy mó. 

Délelőtt örömmel kíséri Lőrincet oviba, aki most, hogy elmúlt öt éves, nagyobb örömmel megy be, mint tavaly. Megszűnt az "oviba nem!" jelmondat. Sokszor megyünk bicajjal, amióta megkapta a neki még egy kicsit nagy váltós bringát, amit Ábel után a három unokatesó használt, azóta dupla örömmel bicajozik Lőrinc is le, és vissza is a hegyre. 

Mert elfecsegem, bár nem Lőrincről szól a poszt, hogy már nyáron, a kis 16-os bicajával szinte a házig feljött nagyon ügyesen, és hatalmas bringatúrákra motiválható. 

Szóval reggelente, vagy ha neszét veszi, hogy indulóban vagyunk, szépen megkeresi a kis bukósisakot, és igyekszik felvenni, aztán az ajtóhoz megy. Egyedül próbál enni, szeret kanalazni, inni is egyedül iszik pohárból, csak idejében ki kell venni a kezéből, mielőtt játékba fog vele. Elképesztő mennyiségű koszt, morzsát és tócsát képes létrehozni amúgy, de jól eszik, szinte mindent örömmel megkóstol, és elég sokat is eszik, ahhoz képest, hogy még mindig csak 10 kiló. Nem olyan kis gyurma-baba, mint Lőrinc volt, aki az egy éves születésnapján már 12 volt, de Zsiga is nagyon ügyesen szalad, mászik, jó az egyensúlyérzéke. Az állatok mintha kevésbé érdekelnék, viszont szeret autózni, és lelkesen düzzsög hozzá. Mostanában "morogni" is szokott, mint valami vadállat, és néha négykézlábazik hozzá. 

Még mindig szopival alszik el, bár az apja kezében elalszik, ha mondjuk kiviszi sétálni. Nap közben elterelhető a figyelme, de eddig nem tettem bele nagy erőfeszítést, hogy a szopiról leszoktassam. Mindenesetre ha nincs, mert nem vagyok itthon, jól elvan anélkül is. Éjjel azért ébred, minimum háromszor, de most többször is, remélem, a szemfoga miatt, mert ha ez állandósul, felmondok. 

A 15 hónapos oltást (Mumpsz, Rubeola, Kanyaró) 16 hónaposan kapta meg, és három napig rettenetesen rosszul volt, állandóan - de FOLYAMATOSAN sírt, éjjel is, azt hittem, megőrülök, amiért nem tudok neki segíteni. Láza nem volt, különben már bementünk volna az ügyeletre - bár a doktornéni kifejezetten mondta, hogy ez biztos az oltás. Azért amikor felhívtam éjjel az ügyeletet, hogy most mondják meg, hogy kell-e mentőt hívni vagy bemenni, és az ügyeletes búgó hangon elkezdte nekem mondani, hogy "tudja a kisbabák kommunikációja a sírás", akkor örültem, hogy nem zsinóros a telefonunk, mert okvetlen a nyakam köré csavartam volna. 

Lőrinc az óvodában igazi "nagyfiú" lett, Mucsi Lujzi és Szofi az örök barátai, de persze Benedek királyságát senki nem döntheti meg... Nem is tudom, mi lesz vele, ha jövőre Benedek iskolába megy, mi pedig azon vagyunk, hogy Lőrinc ne menjen még. Mostanában szoktak balhézni, Lőrinc nagyon rosszul viseli, ha Benedek "hűtlenkedik" (ekhm... vagyis nem azt és nem úgy játssza, amit ő akar, vagy ha legózik, vagy ha...), de legutóbb már találtak néha közös metszetet, Benedek űrállomást meg szuper járgányokat épít legóból, Lőrinc pedig állatokat :) 

Nagyon büszke vagyok egyébként a rajztudományára, a legkülönbözőbb állatokat rajzolja le iszonyú ügyesen, ktartóan és élethűen. 
Olvasmányokban is nagyot ugrottunk: idén a hosszú karantén alatt elolvastuk Laura Ingalls Wilder "A farm ahol élünk" sorozatának mind a 9 könyvét, 4 Ruminit (vagy ötöt), a görög mitológia fellelhető köteteit (Petischka nagy kedvenc lett például), el is nevezte a családot: Zsiga lett Zsigamédész (Diomédész királyról kapta a nevét, akinek az emberevő lovai voltak a Héraklészben - hát igen, kinek mi jut ugye), Lőrinc magának szerényen a Lőrinceusz nevet választotta (Achilleusz után), én pedig hosszas gondolkodás után a szépséges Mamaridiké lettem. Apa Apesztész lett, ő találta ki magának, Oresztész ambivalens figuráját alapul véve. 

Remélem, most, hogy átestem ezen a fél év után első blogbejegyzés-nyomáson, fogok tudni többet írni róluk, mert annyira jó visszaolvasni a korábbi bejegyzéseket, nem szeretném, ha ez a mozgalmas időszak teljesen kimaradna. 

Túl vagyunk egy másfél hétig tartó influenzán, amiben "elhulltanak legjobbjaink", Lőrinc kezdte, Zsiga folytatta, apa beszállt a kórusba, Lőrinc pedig becsúszott a végére még egy kis fülgyulladással. 

Első antibiotikum Lőrincnek: pipa
Első láz Zsigánál: pipa
Első egy napnál hosszabb láz Lőrincnél: pipa
Pánik, hogy meg-hal-nak a gyerekeink: pipa

A férjem második nap elment tüdőröntgenre, mert neki biztosan tüdőgyulladása volt, na az nem volt, de "a szív bal oldalra egy ujjnyival megnagyobbodott", írta a leletező. Tekintve, hogy két ismerősöm is van, aki ebben a betegségben szenved, már a gyászruhákat válogattam fejben, és olyan elképesztő sebességgel szerveztem meg egy szív-ultrahangot, hogy Raikönnen hozzám képest csak tolószékes nagypapa a járdán. 

Egyedül én maradtam egészséges, nem tudom, hogy jól jártam, vagy rosszul, de azt se tudtam, kire vigyázzak, kit kíméljek, kivel

A betegség óta Lőrinc reggel bőg oviba menet, hogy miért kell, hogy ott minden UNALMAS, a játékok is UNALMASAK, és egyébként is minden vacak, a dínók nem tudnak megállni a lábukon, a gyerekek nem játszanak vele.... 
Az óvónénik szerint mindig együtt játszik másokkal és élvezi a napot, néhány nap után már a bent alvás is ment... vettem dínókat is az oviba egy anyukától ("mama, a benti dínók sokkal jobbak, mint az itthoni dínók, nekem itthon csak csupa UNALMAS dínóm van..." - heti öngóljaim című sorozatunk újabb részét olvashatják), meg puzzle-t a nagymamához, amihez nagymama hozzá se nyúlhatott, mert az én gyerekem egyedül akarta kirakni a 100-as puzzlét... 

Hiányzik neki a mama, de hiányzik neki Zsiga is. Zsigának pedig Lőrinc. Miután ma az apja elvitte Lócit (hosszas könnyhullatások után, hogy nem én viszem), Zsiga is hosszan nem találta a helyét a lakásban. Követett, felkéredzkedett, aztán le, aztán nyüszögött, aztán matatott valamit, de megint nyüszögött, hogy hol vagyok már, de ha ott voltam, az se segített...
Szeretik egymást, na. Lóci szemrehányóan néz rám, ha nem Zsigával jövök érte az oviba (mondjuk mostanában amúgy is sokszor néz rám szemrehányóan), ha viszont vele jövök, akkor minden szuper. Ne lenne a kurva babahordó ülés 50 tonna gyerek nélkül és 100 tonna gyerekkel....

Zsiga egyébként már a bútorokba kapaszkodva lépeget, de azért még inább csak véletlenül, nem tervszerűen. Fő mozgása a négykézlábazás, jár körbe, felcsipegeti a morzsákat, nyitogatja az ajtókat, rámolja a szekrényem alsó polcait. Irtó cuki. 

Hátha erre több időm van. 

- Megleptem magam egy Wacom bamboo digitalizáló táblával. Papírra írós, de érzékeli az írást, és ha megnyomsz egy gombot befényképezi. Mondhatnád, hogy ez egy kurvadrága szkenner, de neeeeem... sokkal menőbb! Plusz van hozzá egy szoftver, ami mindent tud. De mindent. Azt várom tőle, hogy rendbe teszi a jegyzeteimet, amiket 40 év minden fortélya nem tudott rendbeszedni. Egyelőre Lőrinc játszik vele. 

- Magától értetődően utána vettem egy digitális tollat is az érintőképernyős laptopomhoz, hogy tovább tudjam tökéletesíteni a jegyzeteket. 

- magától értetődően azonnal el is törtem. Most össze van celluxozva. 

- Zsiga próbálgatja a felállást. 

- Most olvasom, hogy egy kisgyerek majdnem megfulladt egy légcsövébe tett apró tárgytól. Elképzelni sem tudom, hogy lehet az ilyesmit elkerülni, mióta Lőrinc Ninjago legót kapott karácsonyra (mi.az.a.ninjago???). Minden négyzetcentiméteren van egy kóbor legódarab. 

- breaking: azóta találtunk egy lencse-méretű üvegszilánkot Zsiga kakijában. Na EZ hol található a hozzátáplálási táblázatban?? 

- BLW - baby-led-weaning. Nem csinálom, csinálódik. Zsiga mindent kivesz a kezemből, kolbászt, lencsefőzeléket, banánt, vajaskenyeret, és óriási szuszogások mellett a szájába tömi. A mennyiséget is szabályozza, néha a padlóra köpi a felét, és utólag visszateszi a szájába. 

- Lőrinc jól meg van viselve a nagymama és köztem húzódó konfliktustól. Szívem szakad, mikor mondja: "attól félek, hogy velem is megtörténik". Beszélgetünk-beszélgetünk, de azért neki is hordoznia kell. Átok dolog ez, nincs rá jó megoldásom. 

- mehetnénk síelni. Ismerős házába, olcsón, határszélre. Átjárnánk, buli lenne... csak n.i.n.c.s. h.ó. 

- Lőrinc egyik nap véletlenül az ú.n. gyerekszobában aludt el, és azóta ott akar aludni. Mindig. Eddig kupiszoba volt (a másik négy kupiszoba mellett), most gyerekszoba, vagy ahogy L. emlegeti "az én szobám". Zsigát elaltatjuk, letesszük a nagyágyba, én olvasok Lócinak a gyerekszoba (felnőtt méretű) ágyában, aztán bealszunk mindketten. A nagy poén, hogy úgy tűnik Zsiga jobban alszik, ha nem mellette alszom én is, ma fél négykor ébredt először, máskor óránként van valami nyüszögés. Zavarnám....?!?!?!!? 

- Lőrinc denevér szeretne lenni farsangkor. És legyen Zsiga kis denevér. WTF. 

Nem írtam. három kerek hónapja nem. Amikor igazán nehézzé válik a helyzet, akkor nagyon nehéz blogot írni. Éppen elég, ami van az ember vállán, hogy még a képernyő előtt is szembesüljön vele. Ráadásul nehéz azon a meta-szinten elmesélni, amin az ember már jót derül a rémes élményeken, szemmel tartva, ami Igazán Fontos. Olyankor éppen az az Igazán Fontos, hogy pofán vágjam a gyereket, ráordítsak az idióta férjemre, vagy legalább gondolatban egyetlen megváltó mozdulattal belesöpörjem egy szemeteszsákba az összes elpakolhatatlan kacatot a konyhapultunkról és az ÖSSZES ablakpárkányról. Nem, hálistennek nem csak kakaszarság történt velünk az elmúlt hetekben, de azért ez az ősz a lehető legváltozatosabb módokon tette próbára a tűrőképességünket. Persze sok-sok örömet is hozott ez az időszak, remélem, erre is lesz erőm és időm leírni, mielőtt még Zsiga magára borítja a karácsonyfát. 

- Ősszel a Lőrinccel nem volt könnyű. És amikor az én Lőrinc fiammal nem könnyű, akkor - figyelembe véve az ő bimbózó személyiségének legszebb tulajdonságait - olyankor vele kurva nehéz. Oviba szívesen ment, reggelente nem volt probléma az indulás, az óvónéniknek pedig azóta is hála, hogy nyugodt szívvel hagyták egész félévben, hogy 10-kor meg fél 11kor érjünk be, mikor hogy esett. A délutánokat - vagyis fél öttől legalább 7-ig a játszótéren töltöttük, ahová az ovi gyerekeinek a jelentős része minden áldott nap összegyűlt. Csak ők nem maradtak hétig. Csak mi. Zsiga és én. Meg Kockás Peti, akinek az anyukája vagyok. Ha el tudtok képzelni rosszgyerekeskedést, szorozzátok meg ezerrel, az volt az én rózsabimbó gyermekem. Oké, pszichológusként is tudom látni a dolgot: szegénykém annyira, de annyira szeretett volna játszópajtást találni magának, hogy a lehető legidiótábban fogott hozzá a feladathoz. Kívülről a többi szülő elborzadva nézte, hogy rohangál, közelről beleordít a másik gyerek arcába valami halandzsát, a kicsiket segítés és játék címszó alatt felborogatja, a nagyokat nem hagyja játszani. Mikor aztán a gyerekek elutasítják, odacsap. Szívem szakadt meg szegénykémért egyfelől, másfelől viszont kiabálni, szabályozni, kart a levegőben elkapni, rohanni-mielőtt-ő-odaér kellett állandóan. 
Aztán elegem lett. Rájöttem: most ez nem játszóterezés, hanem háborús zóna, úgyhogy ennek megfelelően, rákészülten, összpontosítva kell a harcmezőre lépnem. Nincs csevegés a mamákkal, nincs olvasgatás Zsigát szoptatva, nincs telefon megnézegetése. Nincs-nincs-nincs, akkor sincs, ha éppen úgy látszik, hogy a legjobb barátjával játszik és minden rendben van. Ott kell lenni tőle két lépésre, és leállítani őt (vagy akár őket), mikor elindul az a bohóckodás, ami egy örvény, sodorja lefelé a lejtőn, és a kis négyéves agyával még nem fogja fel, hogy milyen nehéz lesz utána társakat találni, ha néhányszor végigrohangálnak-lökdösődnek a gyerekeken. Mert a másik gyerek haza fog menni a tesóival, de mi ott maradunk, és új pajtás után nézünk - vagyis csak néznénk. Szóval én lettem a bodyguard. A life-coach. A sajtófőnök. Ezt nem mondod, kisfiam, most bocsánatot kérünk, megkérdezzük, beszállhatunk-e a játékba, segítek neked barátot keresni, mit szólsz a sárga pólós kisfiúhoz, ne bolondulj meg, ülj egy kicsit ide mellém, várj, míg a többiek lecsúsztak, hagyd békén, engedd el, adok rá gyógypuszit. Este hétre lerendeltem Andrást, akinek ráadásul keményen dolgoznia kellett ebben az időben, és hazavitt minket. Be-sza-rás két hónap volt. Hála Istennek az óraátállítás véget vetett a játszózós délutánoknak, de előre rettegek a tavasztól, amikor ugyanez majd egy már totyogós Zsigával megfejelve zajlik majd. Fülembe cseng a háromgyerekes apuka sóhaja, amikor a három 5 éven aluli gyereke háromfelé rohant, és ő, miközben kezelt egy hinta-konfliktust kiszedte a legkisebbet a pocsolyából és foggalma sem volt a harmadik hollétéről, odakiáltotta nekem: "ez a pokol". Jó nem a pokol, de hogy nem a menyország, az is biztos. 

- Zsiga-csiga igazi supporting actor ebben a történetben: izgalmas látni, hogy milyen más karakter, mint Lőrinc. Szelídebb, szemlélődőbb, és végtelenül kedves kisfiú. Két első fogacskáját szinte meg sem éreztük, valamikor novemberben bújtak ki. December közepén kibújtak a felső metszők is. Nem sír, mosolyog, időnként nyüszög, de ősz végére szépen összehangolódtak apával, mostanában már rendszeresen apa karjában alszik el, míg én Lőrincnek olvasok utolsó, kakaóslegutolsó, narancsdzsúzislegutolsó és tényleg leges-leges-legutolsó mesét. 
Lőrinccel annak idején közelharcot kellett folytatni a hozzátáplálásért, és minden búra-bajra csak a szopi volt jó, Zsiga más rugóra jár. Érdeklik az ízek, szívesen eszeget kanálból-kézből, már kicsivel öt hónapos kora után elkezdtünk pici almapürét kanalazni, örömmel próbálkozott vele. Azóta a legváltozatosabb ételeket megeszi, míg Lőrinccel egy-egy sláger-étel ment, a többit mélyen megvetette, Zsiga (aki egyébként épp a ruhásszekrényem alsó polcát rámolja ki komoly módszerességgel) megeszi a brokkolis pürét, a lazacot, a spenótot, a májat (! boááá!)... egyszerűen eszik, ha éhes. Megdöbbentő élmény. Kiszedi a kenyeret-kolbászt sajtot a kezedből, és a saját kis szájába tömködi. December 12-én felült, előtte már hetek óta sokat próbált négykézláb állni, de az elindulás nem volt nagyon sikeres. Volt valami technikája, amit nehéz leírni, valahol a szárazföldi pillangóúszás és a fókajárás között félúton, néhány guruló elemmel közben, ahogy eljutott végül A-ból B-be, ha A és B nem volt egymástól fél méter távolságnál messzebb. Aztán karácsonyra már nagy méltatlankodások és sűrű me-me-me-me nyüszögés közepette (ez én vagyok, my humble self) ki-kinégykézlábazott utánam a konyhába, de addigra már tényleg nagyon el volt keseredve. Most, néhány napja már eléggé be van gyakorolva a mászás ahhoz, hogy igazi örömfoglalalatosság legyen. Rájött a nyitjára, megerősödött, érti, hogy ezzel most akkor ő tényleg mi mindent elérhet. Mostanában már a felállást gyakorolgatja, vagyis mindenen, amit meglát és arra érdemesnek ítél, megpróbálja felhúzni magát, de a kis lábai még egyelőre nem engedelmeskednek igazán. Magára borítja Lőrinc játék-házait, a kisautó-garázst, a hintaszéket és a legós dobozt. 
Képes hosszú félórákat nézegetni elmélyülten, játékot, legót, dínót... kicsit sajnálom is szegénykémet, mert kevés lehetősége van erre. Lőrinc ugyanis olyan mellette, mint egy kitörni készülő vulkán: folyamatosan jön, megy, valamelyik bútor tetején egyensúlyoz, az ajtókeretbe illesztett húzódzkodórúdon, vagy az arról lelógó gumiszalagon tornázik, odarohan hozzá, megpuszilja (és feldönti közben), kikapja a játékot a kezéből, felemeli félig, eldönti. Ma éppen a csúszdán próbálta lecsúsztatni, sajnos csak fejjel előre sikerült feltuszkolni, aminek nagy sírás lett a vége. És üvöltés (részemről). Mindegy, valahogy végülis csak meg kell szabadulni a kistesótól, ugyebár. A karakterkülönbségek ellenére úgy látom, hogy szeretik egymást, Lőrinc gondolataiban állandóan jelen van, igazából játszani segítene vele, rémisztőbbnél rémisztőbb ötleteiben az együtt játszás vágya is jelen van, de azért látszik, hogy sokszor idegesíti, hogy alkalmazkodni kell. 

- Andrással volt ősszel egy gyönyörű napunk. Ne röhögj, tényleg. Persze nem egy egész nap, de október 23-án egy barátunk elvitte Lőrincet váratlanul, és mi ott maradtunk kettesben. Vagyis hármasban. Elmentünk ebédelni. Zsiga aludt. Beszélgettünk, mint felnőtt a felnőttel. Nem úgy, hogy az ember odamond egy mondatot, a másik pedig - nem értve, mit akarsz megsértődik, hanem úgy, hogy végig tudtunk beszélni egy nagy és nehéz konfliktust közöttünk. Újra ráéreztem, hogy milyen jó vele beszélgetni, ha tényleg lehet beszélgetni. Sajnos ez a mostani üzemmód nem igazán kedvez nekünk, mindig időnyomás van, egy hosszabb bővített mondat a másik részéről, és ráncbaszalad a szemöldökünk - ennyi idő nincs, hogy kifejtsd a TELJES cikket, amit olvastál, nem mesélheted végig az összes körülményt, foglald össze, emeld ki a lényeget, lődd le a poént, mert lehetséges, hogy fél nap múlva tudod elmondani a sztori végét. Persze ez a blogbejegyzés is így íródik, darabokban, apránként, de a házasságunk is ilyen töredezett. Még egy jót veszekedni se lehet, mert nincs idő... Csak összeveszni lehet, ha peched van, csak a másik monológja fér bele, te meg még csak le se ordíthatod a fejét, mert addigra menni kell az oviba a boltba az akárhová... És vannak ritka kettesben töltött pillanatok, amikor TUDJUK, hogy másfél óránk van, vagy fél, vagy egy... Tényleg a számos félretett vitás kérdést akarjuk ilyenkor megtárgyalni? Úgyhogy nálunk nem szőnyeg alá söprés megy, hanem vesszünk egy kurva nagy sátorponyvát, és azt terítjük rá a konfliktusokra. Thats life.  

A nagy család egy horrorkrimi, nagyjából mindenkivel sikerült összevesznünk, de főleg a saját édes jó anyámmal, és erről nem fogok írni, pedig ezzel töltöttem el a legtöbb sírós-kétségbeesős éjszakámat a két ünnep között. nagyot dobott a családi hangulaton egyébként. GDPR okokból mégsem teszem közzé, elég annyi, hogy az ember negyvenhez közel is nagyon nagyot tud csalódni a saját anyukájában, és saját magában is, hogy 1500 óra önismeret, pszichoterápia, személyiségfejlődés és lóf@szhacacáré után még mindezen mégis képes meglepődni. 

... hogy mostanában megint főzök. Igyekszem heti kettővel letudni a dolgot, tekintve, hogy csak ketten eszünk otthon hétköznap, és a reggeli-délutáni ovijárattal és Zsiga-csigával nincs valami sok időm. 
Így történt, hogy egyik nap a híres Á Table pékség méregdrága kínálatában megláttam egy spenótos-lazacos Quiche-t, amit hazavittem ebédkiegészítésnek, mert az előző napiból már csak egy adag volt. A Quiche finom volt, laktató, izgalmas, és úgy éreztem, én is felnőttem ehhez a feladathoz, mégis mennyire lehet nehéz... Na MÉGIS mennyire...

Előszöris bölcs előrelátással megvártam a hétvégét. Kikerestem a google segítségével egy receptet, ja nem, először rágugliztam, hogy hogy írják igazából, és UTÁNA kerestem receptet. Kiadott úgy százat, de ha eléggé leszkrollozol a képernyőn, akkor megtalálod, amit keresel: quiche egyszerűen, quiche pofonegyszerűen, ELRONTHATATLAN quiche, és quiche kész tésztából. 
Ezután jött a bevásárlás, és egy nyugodt szombat délután nekiláttam. Nos, a "pofonegyszerű" quiche, ami fél óra alatt ott illatozik az asztalodon, és vendégváró apróságnak is kiváló, legalább 8 hozzávalóból állt, ha nem többől. Már a csomagolások feltépésénél elfáradtam. Már a hűtőből kipakolásnál... De akkor jött még csak a java: keresd meg a megfelelő tortaformát. Keresd meg a gépi habverőt. Neeem, barátom, nem csak az egyik szárát, hanem mindkettőt. Vegyél elő egy keverőtálat, egy edényt a mirellit spenótnak, amit eddig életemben nullaszor készítettem, mivel elszántan gyűlölöm a spenótfőzeléket, egy sajtreszelőt... tudod, hogy ezeket aztán egytől egyig el is kell pakolni...
Van egy barátnőm, aki, mikor a Medveparkot ajánlgattam, mint programot, azt mondta rezignáltan: ő már csak olyan programokat hajlandó szervezni, amihez a hozzánk közeleső autópályakivezetőn lehet elhagyni a várost. 
Na pontosan így vagyok én a főzésnél a habverővel. Szerintem ha egy receptben megjelenik a habverő szó, az egy kód, ami valójában azt jelenti: menekülj, lapozz tovább, szkrollozz lejjebb az IGAZÁN egyszerű receptekhez, mert ezt a receptet az ellenséged írta. 

Nyilván nem segített, hogy a készülődés egy pontján megjelent Lóci, aki mindenáron segíteni akart, és lestoppolt néhány dolgot magának. Úgyismint tojások felütése (számolj hozzá nyugodtan még két tojást a szükséges háromhoz, plusz a felmosást), a sajtkrém késsel  f e l v á g á s a (kiszúrása) és kinyomása, és a habverőzést. 

És az se segített, hogy a tészta elősütésekor elfelejtettem, hogy a nehezékként használt lencse alá sütőpapírt rakjak. A rutinosak felkapják a fejüket... ELŐSÜTÉS, igen. És akkor a kivajazásról nem beszéltem. Persze mondhatnánk, hogy egy mozdulat, de tudod mi az egy mozdulat? megigazítani a hajam. Na AZ egy mozdulat. Ez viszont: kinyitom a hűtőt, átverekszem magam a felső polc kupleráján, kikeresem a margarint, kiszed, kibont, trutymákol, visszagombolyít, visszatesz, visszacsuk, alaposan kezet mos... ez pontosan annyira egy mozdulat, mint amennyire pofonegyszerű a lazacos-spenótos quiche. De mindez eltörpül amellett, hogy mivel a lencsék beleragadtak a tésztába, egyesével kellett a forró lencseszemeket kikaparnom... Mikor Hamupipőke végzett, már csak a tészta töltése volt hátra, természtesen csurig töltve is maradt jócsomó töltelék. Ez két dolgot jelentett praktikusan, egyrészt, hogy ki kellett keresnem egy muffinformát, amibe a maradék tésztát és a maradék tölteléket beleügyeskedtem (copy-paste kivajazás...), másrészt pedig, hogy amikor betettem a forró sütőbe, akkor természetesen meglöttyent a kezemben, bele a tűzforró sütő mélyébe... ennek hosszú távú következményeivel nem untatlak titeket. 

Egyébként hadd mondjam, hogy a végülis a quiche nagyon jól sikerült, és természetesen egyik gyerekünk se volt hajlandó még csak villával se megturkálni. Ellenben most már úgy gondolom, hogy az 1100 Forint a pékségben egy szelet quiche-ért igazán jutányos ár, mondhatni ingyen van, na nem? Na de. 

Az itthoni hétköznapok egyre nyugisabbak: Lőrinc örömmel játszik el Zsigával, lefektetem mellé a szőnyegre, és hosszan elvannak együtt. Persze vannak anomáliák, mint például mikor a játszón megkérem, egy pillanatra vigyázzon Zsigára le ne essen a széles ülőpadról, amin hanyatt fekszik, és mire visszaérek, Lőrinc a csokis kekszét tuszkolja Zsiga szájába ("de nééézd mama, izlik neki!" - helló glutén!), de úgy látom, napról napra szívesebben vannak egymás társaságában, most már Zsiga is egyértelmű örömmel fogadja a nem mindig virágszirom-gyengédségű közeledéseket. 
Lőrinc újabban egyedül alszik el a saját kiságyában, vagyis úgy, hogy én a nagyágyban olvasok a kislámpám fényénél, ő bekuckózik az ágyikójába, és egy idő után egyedül, mindenféle simogatás vagy mellékuporodás nélül elalszik. Boldogan tervezgeti, hogy majd ő fog olvasni Zsigának, és hogy ha kinőtte a mostani ágyát, akkor Zsigával közösen beköltöznek a gyerekszobába. "Zsiga! Elmondom mi a tervem!..." Ilyen és hasonló kezdetű mondatokkal beszél Zsigához, én pedig cérnavékony hangocskán válaszolgatok Zsiga nevében. 

Nemsokára mennem kell fogorvoshoz, kinőtt a bölcsességfogam fele, de sajnos az arcom irányába, ami nem nagy öröm. Nyáron ki is sebesedett a szám belseje, de akkor nem volt a szájsebész hadra fogható, mostanra meg már nem fáj, és elborzadok a foghúzás, de méginkább a hercehurca gondolatától is... Előbb-utóbb meg kell lennie, tudom, hogy baj is lehet belőle, kinek hiányzik egy begyulladt bölcsességfog, de ha esetleg kibírná csöndben még egy pár hétig, az milyen jó lenne!

Ketyeg az ősz, itt az október, megvettem a szuperkényelmes hordozós pulóvert, amire Lócival nem szántam rá magam, és még mindig nem bírok háton hordozni igazából, annyira hosszászoktunk Zsigával a karikáshoz. Végeláthatatlan harcot folytatok a lakással, a kinőtt és megörökölt ruhahegyekkel, a kesztyű-sapka halmokkal és a végtelen mennyiségű kacattal, de ez talán nem újdonság senkinek. Agyalok, mikor és hogyan menjek vissza dolgozni (egy-két óráról van szó egyelőre, azt is skype-on), de nem sikerült eddig megfelelő kereteket kigondolni hozzá, hogy lenne beilleszthető az életünkbe. Majd kisütöm ezt is. Mint a quichet. Pofonegyszerűen.