Üres a lakás. ÜRES. Két napja van oviban, és máris hiányzik. Teszem-veszem magam Zsigával, de egyelőre még nem tudom, mivel töltsem el a napot 10-től fél 4-ig, amikor indulhatok érte. Tegnap este játszózni mentünk kifulladásig, gyanítom, hogy ma is ez lesz a program. Le se sz*rt engem, természetesen, ellenben ban-da-há-bo-rú-ba kezdett a nála két évvel idősebb játszótéri keménymaggal. Addig csúfolta őket a kis barátjával (aki jobbnak látta háttérben maradni), míg azok körbe nem vették őt a mászóvár egyik sarkában. Onnan mentettem ki, kis markait ökölbe szorítva állt, szétvetett lábakkal, mint egy utcai harcos. Egyemmeg, aztán az ölembe bújva mesélte, hogy nagyon félt, de hogy megverni ugye senkit nem szabad, és ezek a fiúk "verekedtek, mama!" Rendet csináltam a kis budai úrifiúk között, elmondtam, hogy nem verekszünk, és nem, nem volt szép Lócitól, hogy azt mondta, hogy "a seggetekkel esztek", de ellenben ettől még nem szabad verekedni, és hogy itt maradok a közelben, ha mégis. Majd elbocsátottam az ördögfiókát, hogy aztán halljam, ahogy már rohan is utánuk, és kiabálja, hogy "seggmalac", meg "fütyikaka". De szerencsére azok már egy másik kisgyerek után szaladtak, hogy valami kis gúnyverset kántáljanak neki, úgyhogy Lóci megmenekült, én pedig erősítést kértem Andrástól, mégiscsak ő a FÉRFI. Zsiga mindezt angyali türelemmel tűrte, a saját valamint az én ruhámat is totálisan összenyálazta, majd hangot adott annak az elképzelésének, hogy jöhetne már egy szopi. 

Egyébként skandináv krimiket olvasok feszt, most sorban a negyediket az e-book olvasómon, tervezgetem, hogy elmegyek kozmetikushoz a héten, de előtte mindenképp kérek egy spinális érzéstelenítést,  mivel két hónapja színemet se látta a nő... 

Emellett elvitetem javítóba Lőrinc 4. születésnapjára vásárolt CD lejátszót, amit egy dührohamában FÖLDHÖZ VÁGOTT. 

Elmegyek a háziorvoshoz, hogy írjon ki nekem egy vérképet, és elmegyek vérvételre, mert valami van, csak nem tudom mi. Szívritmuszavar, nyomás... mivel a kardiológus nagybátyám szerint 40 alatt nincs szívroham nőknél, így aztán ezt levettem a listáról és alacsonyabb fokozatra kapcsoltam a nyomozásban. Egészen alacsony fokozatba. Szinte álló fokozatba. De azért csak meg kéne nézetnem a pajzsmirigyemet meg néhány iont, meg tán a cukrom, bár arra nem gyanakszom. 

Végül pedig találnunk kell valakit a nagynéném mellé, mert az egyik gondozónéni kiesett. A nagynéném szegény most már teljesen demens, ágyban fekszik és vesekatétere van, ami miatt normál gondozónő nem vállalja el, idősek otthonában halálra van ítélve, és a lakásában történő ápolás egy kisebb afrikai ország GDP-jének megfelelő összegért zajlik - amit hála Istennek az ő ecélra félretett pénzéből oldunk meg, de valakinek meg kell szerveznie az ápolást, és ugyan ez még mindig nem én vagyok, hanem a nővérem, de én vagyok a beugró, és még beugróként is rengeteg munka. És bosszankodás. 
Most épp arra jutottam, hogy ha még egy idősödő rokonom azt mondja, hogy "ha nem iszom eleget, az az én bajom", akkor egész egyszerűen megkérem, hogy akkor már inkább igyon hipót, mert akkor legalább nem csak a veséje áll le, teljesen lehetetlenné téve, hogy kórházon kívül ápolhassuk. Ami nem az ő baja lesz, hanem az egyém. Seggfej vagyok? Az.

De legalább elmentünk futni Andrással, pontosan kétszer eddig, futóbabakocsival, amivel egy bicikliszerelő csinált valamit, így most már nem esik ki minden balkanyarnál a jobb kereke, mint Lőrinc idejében. Ami azért jó, mert már elfelejtettem azt a rúgást, amit akkor begyakoroltam, ahogy vissza lehetett nyomni a helyére még idejében. 
Most úgy mentünk futni, hogy Lóci bicajozott, András vitte le a hegyről a futóbabakocsit, én pedig lazán kocogtam mellette. Hátha ez a megoldás visszahozza a mozgást a hétköznapokba. Mindenképp jó hír lenne, főleg, ha nem a szívemmel van a probléma ;). 
Na megyek, felhívom a kozmetikust Tartsuk a fontossági sorrendet. 

Telik az idő... ez a blog is négy éves, hiszen az esküvőnkre tervezte András, és Lőrinc születése előtt annektáltam teljesen, hogy az én kisbabás-hétköznapjaimat megörökítse, emléktáram, élménytáram legyen. 

Augusztus 3-án Lőrinc fiam négy éves lett, okos, jószívű, érdeklődő kisóvodás. ... és balhés. Ezt kell mondjam. Ha nem tetszik neki valami, úgy ordít, hogy Zsiga baba a kanyarban nincs hozzá képest, bömböl, ve-rek-szik és elrohan. Vagy fenyeget, hogy elrohan, de legtöbbször tényleg. Ez a lakásban persze egyáltalán nem probléma, de amikor az utcán indul neki, vagy bicajjal például, akkor bizony felmegy bennem a pumpa. És... és... nem tudom, mi a fenét csináljak. A visszaordítás verekedéshez vezet, amibe nem szívesen szállnék be, bár egyelőre még asszem le tudnám nyomni, viszont azt szeretném megtanítani neki, hogy NEM verekszünk, hanem máshogy oldjuk meg a dolgokat. Máshogy. De hogy is? Komolyan mondom abszolút megértem az anyákat, akik pofánverik ilyenkor a gyerekeiket, 

Ráadásul azt a brodwaygyanús előadást is műsorra tűzte, hogy remegő szájszéllel rebegi: "mama, akkor most  meg fogsz VERNI?" És esküszöm oszkár díjat érdemel érte, mert pontosan látom a kaján vigyort a pillantásában. De sajnos ha ebben a darabban ő a primadonna, akkor én vagyok a szubrett, csodálatos begyakorolt műsorszám ez kettőnk között. Már mindent megpróbáltam, de tényleg mindent, dédelgettem (kegyesen fogadta), veszekedtem (előadja az "engem itt nem szeret senki" áriát), ignoráltam, haragudtam, puszilgattam... azt kell mondjam, hogy anyaságból egyelőre megbuktam. 

Amikor aztán egy napon azt ismételgette, hogy "akkor válassz másik kisfiút magadnak!", akkor finoman Zsigára siklott a tekintetem, és el kellett ismernem, hogy igaza van. Hogy  szegénykém most épp el kell, hogy búcsúzzon az "szemem egyetlen kicsi fénye" pozíciótól, siratja, dühösen követeli vissza, szomorkodik, gyászol... és közben persze ott van Zsiga, akivel igyekszik jól kijönni. 
Szegénykém... mert miközben ő durcás, haragszik, veszekszik, verekszik, a kis gömböcnyi konkurrencia legcsábítóbb mosolyával fogad engem minden áldott reggel. Elhallgat a karomban, a legnagyobb sírás-rívást is megszünteti egy kis nyakbabújás, éjjel is szeret(ne) velem hancúrozni (már most igazi férfi!)... Lőrincnek fel kell hát kötni a gatyáját, és megértem, hogy meg van ijedve. 

Ez a nyár lassan véget ér. Voltunk Alsóörsön, Fenyvesen, Felvidéken, most legutóbb Tatán... csupa-csupa élmény kétgyerekes anyaként. Nehéz megosztani magam. Nehéz mindkettejükre figyelni, még nehezebb magamra időt szakítani, Andrással pedig kettesben csak lopott negyedóráink vannak. De szép volt ez a nyár. Elrohant, mint egy gyorsvonat, pár nap múlva megint oviba járunk, és elképzelhetetlenül üres lesz a lakás megint Lőrinc nélkül. De várom is, őrületesen várom, hosszú listám van, mi mindent szeretnék megcsinálni, ha végre egyszer megint enyém lesz az idő 10-től 4-ig. Zsigát már nem is számolom :). Ez is más a kétgyerekes anyaságban: ha egy gyerekkel vagyok, egyenesen szinglinek érzem magam. Ha meg kettővel vagyok, mindig van egy kis bűntudat. Melyikkel játsszak, melyiknek megfelelő programot válasszak, kinek kedvezzek, kit öleljek előbb... Minden anya ismeri ezt? Nyilván. De azért leírom, nehogy elfelejtsem. 
Ha ellenben eljön az ovi, akkor: 
- elmegyek kozmetikushoz. Esküszöm. 
- Esetleg fodrászhoz. (Nem tudom, melyik utálja jobban, ha gyerekkel tűnök fel). 
- Beadom a Gyed-kérelmet. 
-Beadom a Diákhitel-felezés kérelmet (ráérek vele még 2-3 évig, de jó lenne túllenni rajta, mielőtt elfelejtem). 
- frissítem a kindle olvasóm ősrégi szoftverjét. 
- visszaállítom a gyári beállításokat a telefonomon. 4 hónapja elállítódott valami, azóta meghallhatatlanul halk a csöngése, de ha visszaállítanám (mint utolsó reménységem), elszállnának a kedvenc applikációim, újra kéne őket telepítenem, ami annyi idő, amennyiről álmodni se merek oviszünet nélkül. Jelesül a parkolási applikációt és a bankom applikációját féltem nagyon, annyira, hogy hónapok óta nem érdekel, hogy nem vagyok normálisan elérhető és mindenkit én hívok vissza, de legalább tudok parkolni és bankolni a telefonomról. Valamit valamiért, vili?
- elkezdek futni. De most már tényleg. Bármivan. 

Nem is tudom hogy öntsem szavakba. Mihez hasonlítsam? Kataklizma? Soha-véget-nem-érő-psycho-thriller? Atomvillanás???

Eddig összesen 11 napot dolgozott András úgy, hogy Lóci itthon volt (és persze Zsiga is, hol lett volna). A tény, hogy ilyen pontosan tudom, már önmagában jelent valamit. Ma csütörtök van, a hetem eddigi fénypontja, hogy ma fénysebességgel berohantam a DM-be (CSAK Zsigával, őt az autós hordozóban billegtetve  -  +10 kiló az alkarodon), majd 4 dologgal kirohantam. 
A hétvégén vettem egy táskát magamnak. Belefér az összes cuccom, és a gyerekek cuccai is. Merev alja van, tehát nem túrod-túrod a cuccaidat, a kocsikulcsot, a pelenkát, az itatót, a vész-szájfényt, a zsepit, a kisautót, a szemcseppet, a műzliszeletet, az almát, a pénztárcádat, a...akurvaeéletbe már megint a kisautót...  hanem bele tudsz nézni, egészen az aljáig, és megtalálsz mindent egypercalatt. Volt már egy ilyenem, Lóci mellett ronggyá használtam, és az én vásárlás-etikám szerint amit annyit használtam, hogy tönkrement, vagy elfogyott, az nem számít vásárlásnak. Mert elfogyott, érted? ÉRTED? Már nincs!! Na.  

A leveleimet hetek óta nem válaszoltam meg - basszus most be is villant egy nagyon fontos mulasztásom...
Minden nap játszótérre járunk, általában kétszer, jelenleg a biciklizés a király, Lőrinc megtanult ugyanis két keréken bicajozni, és azóta leszedhetetlen róla. Közben MAGYAR NÉPDALOKAT kell énekelnem neki, namost képzeljen el engem a tisztelt Nagyérdemű, ahogy a jókeresztény szandálomban (amit szó szerint  m i n d e n k i  visel amióta a Decathlon is árulja), a bokáig érő lenruhámban és a kendőbe felkötött gyerekemmel épp gyimesi csángó népdalokat éneklek... szerintem ránézésre felvételt nyernék a Danubia néptáncegyüttesbe.

Ellenben megtaláltam a mellszívómat, anélkül, hogy kerestem volna. Valójában a játszószőnyeg szőnyeg részét kerestem, de nagyon, a mellszívót szülés előtt kerestem hó-na-po-kig, eredménytelenül. Most megvan. Most a kurva játszószőnyeg nincs meg. De megtaláltam két bontatlan hangoskönyvet ezzel a lendülettel, a tej mélyhűtésére való kis Avent-es dobozkákat (amikbe majd tök jól lehet gyümölcsöt fagyasztani - ergo el fog tűnni a hozzátáplálás idejére), és még egy csomó apróságot, amit nem lehet megnevezni, kategorizálni, valószínűleg ezért nem bajlódtam annak idején a doboz átnevezésével, hanem maradt "68-as vegyes ruhák". A fedőnév kiválóan működött. 

A nap fénypontja egyébként határozottan a délutáni altatás, amit úgy oldok meg, hogy Zsiga az egyik oldalamon fekszik (szopizik, konkrétan), Lóci a másik oldalamon, (de rajtam, véletlenül se nem mellettem...) ellenőrizget, hogy NEKEM be van-e csukva a szemem, és folyton meg akarja fogni Zsiga kezét, és akkor elindul a "csukd be a szemed! Ne piszkáld a Zsigát! Nem is piszkálom! Kakilni kell! Menj és keresd meg apádat! Most AZONNAL maradj nyugton! Akkor nem leszek a kisfiad többet! (az anya-fia párbeszéd szereposztását kéretik hozzágondolni). 

Zsiga pedig angyali türelemmel elvan, játszik, csörgeti a pihenőszék fölé akasztott csörgőjét, elalszik a lakáson belül is a kendőben, ébredés után hosszan nézeget, és este - ez a legeslegcukibb (és egyben legőrjítőbb) dolog: kizárólag az én kezemben hajlandó létezni. Olyan elképesztő ordításba fog már egy sima zuhanyozás alatt is az apja kezében, mintha tüzes vassal szurkálná legalábbis. Aztán visszajön hozzám, és jön még 20 másodperc abból a fajta szipogásból, amit az igazán nagy sírások után tudnak a gyerekek produkálni, és aztán mosolyözön... mama! Hát itt vagy...

* * *

Na, újabb nap telt el. Ma berohantam a kedvenc boltomba, ahol lenge len-ruhákat, len-felsőket és len-nadrágokat lehet kapni. Lőrinc kint állt az ajtóban, és azt skandálta, hogy "de mama ez több, mint egy pillanat!!! Becsaptál engem!!!!" Ettől zengett az egész eleven-center. Én pedig csak úgy gondolomra vettem egy tengerészkék lenge blúzt, amiben lehet szoptatni, és lenge, és nem feszül a hurkáimra derekamra, és hozzádobtam egy piros len-nadrágot (arra a nem valószínű esetre, ha esetleg meginogna a Danubiába felvételem, és plusz egy jó érv kéne). Most nagyon lenge vagyok, úgy nézek ki, mint egy hippi, és baromirade csinos. Legalábbis a körülményekhez képest. Ezek a hét örömei, 7, azaz hetes perc alatt intéztem el a bevásárlást, és most itthon eszem a tegnap sütött palacsintát a vadiúj rucijaimban. És elképzelem, hogy a holnap kezdődő balatoni nyaraláson milyen állati lenge és csinos leszek. És lenge. 

Mert holnap megint nyaralunk, hála a Jóistennek. Szerencsére pont a kánikula idejére leszünk megint a nővéremék kis faházában. Persze a faház 40 fokban 60 fokos, ellenben ott a strand, a Balcsi, remélhetőleg a gyereknek megfelelő elfoglaltság. Ellenben én nem annyira szeretek strandolni, vagyis szeretek, de csak, ha a víz minimum 27 fokos, a levegő meg negyven. És akkor is csak meg-már-tó-zom, vagyis az én strandolási szokásaim a térdig érő pocsolyában pacsálástól olyan messze vannak, mint egy piros lennadrág az eleganciától. Na mindegy, a nyaralásnak mindig van jó meg rossz része, de tekintsünk úgy az életre, hogy a pelus félig tele van. 

- cukin kikerekedtél, bár még egyes pelust hordasz, Lóci a kis sonkáival az első perctől a kettesben nyomta. 

- Kezd kikopni a kis babahajacskád, a homlokodtól indult, hátul még mindig hosszú világosbarna puha pihe..

- Hosszú ujjaid vannak

- Ha felveszlek, pár percre elhallgatsz, tudod, hogy most szopi jön, de ha nem jön elég gyorsan, újra rákezdesz. 

- Éjjel egész sokszor alszol hosszabbakat egyben, de hajnali öt és fél hat között kis köhécselésekkel hívod fel magadra a figyelmet. Asszem a pocakod fáj, vagy nyom egy büfi vagy kaki. Aztán egy idő után megnyugszol és elalszol. Én vagy igen, vagy nem. 

- Szeretsz kendőben járni. Már el se kezdtünk próbálkozni a babakocsival, ide a hegyre feltolni szerintem nehéz is lenne, és ha megyek valahova, akkor kényelmesebb a karikás. 

- Egyre többször én viszem Lócit az oviba, ilyenkor lesétálunk (ő lefutóbiciklizik) a villamoshoz, villamossal le, aztán befutóbiciklizik, én meg sétálok mellette. Azt szereti, ha közben népdalokat éneklek neki. "Mama, azt a sajtárosat! De most ne a barna kislányosat, hanem a másikat". "A kalaposat!" - Az melyik, Lóci? "hát tudoood, amiben a kukoricaderce van!" Sok-sok dalolás. 

- Sajnos Lőrinc sokkal kevesebbet ölelget-bújik-puszilgat. :( Ez nagyon hiányzik, Zsiga kap egy csomó dédelgetést tőle, rengeteg puszit, ölbe kéri, beszél hozzá, Zsiga pedig figyel-figyel-figyel... Én meg hoppon maradok. Kivéve éjszaka, amikor gyakran odagördül hozzám az ágyban, és  á l m á b a n  viszont megölel, hozzám bújik. Legalább ennyi. Persze nem tudok aludni tőle, de nem baj. 

- Még két hetet járunk oviba. Utána lemegyünk a Balatonra egy hetet, aztán pár nap itthon, aztán még néhány napot, lent. Aztán ki néhány napra Münchenbe az unokatestvérem esküvőjére (még nem látom magunkat, hogy hogyan, de gondolom ez is valahogy majd elrendeződik). Aztán haza, és kitör az oviszünet. Ami nekünk augusztus 20-ig fog tartani, mert nem tervezem beadni az összevont csoportba. De ha gyilkossági vagy öngyilkossági fantáziáim lesznek augusztus 10-e környékén, akkor lehet, hogy meggondolom magam... Még nem tudom, hogy fogok majd egész álló nap két kisgyerekkel elboldogulni úgy, hogy Andrásnak dolgoznia kell. Mantraként ismételgetem, hogy "rengeteg nő képes volt rá". Ebből még SEMMI nem következik. 

Az érzelmi stressz és a vásárlás nagyon közeli kapcsolatban vannak egymással, ez egy tény, nem kell vásárlásmániásnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: a vásárlás minden búra jó. 

A következő dolgokat szereztem be az elmúlt hetekben: 

- egy övtáska (ezt konkrétan VARRATTAM), gyönyörű, hordozáshoz ideális, kényelmes, praktikus, a cuccaimnak kb. csak az egynegyede fér bele, amit szívesen magammal cipelnék mindenhova, de nem baj, mert nem túl hosszú sétákra, valamint amikor András cipeli a katonai kiképzőtáborokban is használatos hátizsákot, nos ilyenkor tökéletes. És gyönyörű!!! Van kérdés? 

- egy új szopipárna - garázsvásáron jött szembe, szinte ingyen volt, frissen töltve, és mivel a sajátomét hónapok óta terveztem feltölttetni, és csak a töltés annyi, mint ez újonnan, úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát. Már ha az Isten lába szopipárnából van. 

- egy hordozós csőtop - ezt még nem próbáltam ki, ugyanis az internetes vásárlás nagy csapdája rámzárult: hiába rendeltem meg és érkezett meg annak rendje s módja szerint, a szín, amit tengerzöldnek hívnak, valójában rikító érettségizőöltöny-zöld, úgyhogy a héten visszacserélem. Erről ennyit. 

- egy új szemüveg (igen. Én is szégyellem.) Gondoltam a terhesség alatt is, hogy majd elmegyek csináltatni egy újat, hiszen legutóbb 4 éve, Lóci születése után nézettem a szemem, és NEHOGY a baba érkezése utánra maradjon... de szégyelltem a nagy kiadást, lusta voltam, áááá jó ez még.... maradt a régi. Nos, az első éjszakai szoptatások után rádöbbentem, hogy délután fél hattól kezdve már hiába meresztgetem a szemem, hiába erőltetem a kislámpánál az olvasást, nem látok rendesen. Ellenben viszont fáj a fejem, szinte minden este. Úgyhogy 10 napos volt Zsiga, mikor teljes családi bedobással elvonultunk az optikushoz, bemérettük a szemem, megadtam magam a multifokális lencsének (ami az öregkor első jele, utána jön a pészméker és a csípőprotézis), vagyis egyelőre még csak az előfutárának, az aktív lencsének, de ez szerintem ilyen krumpli-burgonya kaliberű különbség csupán. Nos ezek után egész egyszerűen képtelen voltam nemet mondani az új keretre.. ha jobban belegondolok, még soha nem volt olyan lencse-váltásom, amikor nemet tudtam volna mondani egy új, gyönyörű, újfajta keretre. Mindig remélem, hogy az optikus majd ingatja a fejét a régi keretemre, és azt mondja, ebbe már saaajnos nem tudunk lencsét tenni. De soha nem ez történik. (Túl jó optikust választottam?) Bele tudja tenni. Ez egy nagyon jó kis keret, szerinte. Még sokat kihúz. Szerinte. Szerintem meg új keret kellett. Iszonyú akciós volt a keret is és a lencse is, az a negyvenkevésezerforint igazán senkinek nem fog hiányozni. Kis apró plusszként mikor a kész szemüveggel az orromon az autó felé lejtettem, amiben a férjem és mindkét gyermekem érdeklődve várt engem, András kis tűnődés után azt bökte ki végül: "olyan... manószerű az arcod tőle". Ezt megérdemeltem. 

Tovább a vásárolt holmikhoz. 

- egy új karikás kendő. Ebben voltam a legbizonytalanabb (ha a bizonytalanság összefér az őrült vásárlás-mániával), és ennek örülök utólag talán a legjobban. Impulzus-vásárlás volt, egy vidéki lány árulta a karikáskendőit, olcsón, NAGYON olcsón, én pedig lecsaptam rá, mert hirtelen azonnal tudtam, hogy az a karikás, amivel napok óta próbálkozom, túl vastag a csecsemő méretű babákhoz, hogy ezért nem tudom rendesen feszesre kötni, és hogy kell, kell és kell egy kisbabás karikás, ami ellenben puha és be van törve, és tart is rendesen, és ez egy olyan márkás darab, amit ennyi pénzért soha nem kapnék meg, és... már enyém is volt. Azóta is borzasztó elégedett vagyok vele, tényleg könnyű kötni, tényleg kényelmes és tényleg szereti Zsiga is és én is. Nem utolsósorban pedig tökéletesen megy színben az ÖVTÁSKÁHOZ! Ha ez nem égi jel, akkor mi?

- Pampers pelenkák. Lehúztunk négy évet Dm-es pelussal. Mindig hirdettem, hogy tökéletesek, célnak megfelelnek, és ennél többet nem vagyok hajlandó fizetni. Eddig. Vagyis, addig, míg meg nem kaptuk a születéskor kapott ajándékcsomagban a kettő darab pampers termékmintát. Aki azt hiszi, hogy a termékminták nem működnek, mint reklámfogás, az jól figyeljen, mert gyorsabban rendeltem meg a 3 csomag pelust, minthogy ki tudnád mondani, hogy "pampers premium care". Kifigyeltem, hogy a Rossmannál tulajdonképpen majdnem, de tényleg szinte majdnem ugyanannyiba kerülnek darabonként, mint a Dm-esek. És tényleg jobbak. Sajnos-sajnos, tényleg százszor jobbak. Van egy kis háló bennük, ami lejjebb vezeti a kakit a.... jó, most már tényleg végérvényesen elmebeteg vagyok, hogy a kisfiam szaros kis seggéről értekezem a blogomon, de tényleg szuper pelusok, na. Mint ahogy mindig reménykedtem abban, hogy a magasabb márkát képviselő kozmetikumok nem is jobbak az olcsóbbaknál, csak többet költenek reklámra, és ebben is csalódnom kellett az évek során, ugyanígy vagyok kénytelen elismerni a Pampers pelusok felsőbbrendűségét. 
Úgyhogy óriási pampers pelusvadászatba kezdtem. Vettem a Rossann-nál online annyit, hogy ingyenes legyen a kiszállítás, majd a Müllernél a 2-t fizet 3-at kap akcióban további 3+3 csomaggal (ezúttal 2-es és 3-as méretben). Majd ma - figyelj - visz-sza-vit-tem a Rossmannba két csomag 2-es méretű pelust, miután éjjel rájöttem, hogy az 5 csomag kettes méretű pelenka körülbelül az érettségijéig kitart majd (és ez tényleg így van, mivel kb. 6 hét alatt kinövi). Úgyhogy most vad terveket szövögetek, hogy ellenben 3-as méretből veszek még, ha a Müllert nem fosztotta ki azóta a többi elmeháborodott kismama, akik pelenka-árakat gugliznak éjszaka szoptatás közben. 

Hozzátenném, hogy aki spórolni akar, és gondosan kiszámolja, hogy hány forinttal olcsóbb egy ilyen szuper akcióban venni a pelust a műllerben, az esetleg számolja hozzá a végösszeghez, hogy mennyivel drágább a bevásárlás pusztán azáltal, hogy egy majdnem négyévessel megy be egy olyan üzletbe, aminek játékrészlege is van. És utána dobjon rá a végösszegre még 10 %-ot, amennyiben a férjével egyetemben ment be, ahogy én is tettem. Fogselymek, négyszázadik csomag tartalék-fogkefék, nemtudommilyen mosószarokszerek, és egy Schleich zsiráf. Igen. Ez volt a legolcsóbb, amit ki tudtam alkudni. Hozzátenném, hogy 15 perc múlva elvesztette az Aldiban. Ez volt a legdrágább pelenkavásárlás az univerzumban. 

- Vettem továbbá egy teljesen áttetsző Clinique színezett hidratálót, ami szinte alig látszik, 30as faktor van benne, izzadtságálló (hö!), és mégis jól fed, és mivel volt egy 20%-os akciós nap a Clinique-nél, muszáj volt beszereznem. Mert hátha lehetek még csinos az életben, aminek egy jó alapozó az egyik sarokpontja (a 38-as méret a másik, de jelenleg az alapozó elérhetőbbnek tűnik). 

A listám végére értem, mert bölcsen nem sorolom fel a garázsvásárban vett - esküvőre szánt - ruhát, ami tökéletes, hernyóselyem és az én szoptatós alakomra van kitalálva, és csak 3000 Ft, tehát hivatalosan is ingyen van, nem sorolom fel a kis napozókat és karimás kalapkákat, mert ezekre TÉNYLEG szükségünk volt, és nem sorolom fel a mesekönyveket (mert ezek a kultúrárhoz tartoznak, és nem sajnáljuk rá a pénzt), sem a Pettson és Findus DVD-ket, melyek a maradék ép elmém megőrzésének zálogai. 

Most már csak egy-két apróság hiányzik, de gyanítom ezek se sokáig. 
- ha egyszer az életben valaha lesz nyár (vagy tavasz), akkor elengedhetetlenül szükség lesz egy 50 faktoros napozósátorra a strandra. 
- ugyanekkor pedig egy olyan naptej sem ártana, aminek nem émelygek a szagától egész álló nap, vagyis olyan, aminek egyáltalán semmi de semmi szaga nincs. A szoptatós időszak vadászkutya-szaglása ugyanis megkeseríti az életemet, és hiába vettem (bár elegánsan kihagytam, mert alapszükséglet, mint a kenyér vagy a tej) egy Müller sajátmárkás arcra való, tényleg nem ragancsos (!!) naptejet, ha egyszer a szaga olyan erővel vág fejbe amint kinyomom a tubusból, mintha magamra locsoltam volna a teljes drogéria kínálatát. Tekintve, hogy illatanyag-mentes naptejek csak a felső kategóriában léteznek, melyek ára ellenben 2 csomag pampers pelusnál kezdődik, egyelőre még merengek ezen egy kicsit. 

Itt tartok most, ez az univerzum leghosszabb posztja, és gyanítom, hogy nem is teljes a lista. Olyan ez, mint egy alkoholistától megkérdezni, hogy mennyit iszik... mert ugye mi számít ivásnak? És mi számít mennyinek? Minden relatív kéremszépen. Csak a Pampers pelus nem. Az abszolút.  

Az igazság az, hogy 66 kiló vagyok. Ha valami nagyon-nagyon könnyűre gondolok a mérlegen, akkor 65. A hasam nem is vészes, egész szépen visszahúzódott, inkább olyan átlagos kövérségnek tűnik (pfff...). Csak persze be-húz-ha-tat-lan. 

Ellenben viszont 42es nadrágok jönnek csak rám az orbitális fenekemtől. 42es nadrágjaim viszont nincsenek. Hol van az az idő, amikor 38-as méret voltam és 36-osra vágytam... Persze nem vagyok TELJESEN ELMEHÁBORODOTT, én is tudom, hogy egy héttel a szülés után ennek így kell lennie (? azért ha vadul fantáziálok, mást is el tudnék képzelni... ), hogy a hat hetes kontrollon már csak 62 leszek, meg hogy ez az élet legcsodálatosabb csodája, de csak foglalkoztat basszus. 

Így aztán tegnap elcitáltam rezignált férjemet és mindkét (HÖ!!!) gyerekemet egy közelben tartott garázsvásárra, ahol áttekintettem a kínált felnőtt női ruhákat, és vettem néhány felsőt és szoknyát az aktuális méretemben. Csodás, térdig érő, harang-szabású lenge nyári szoknyák, most már csak egyetlen probléma van, hogy nincs nyár. Még tavasz se nagyon. 

Vásároltam továbbá egy - újabb - karikás kendőt, egy vékonyabbat, a hosszú kendő kötögetése egyelőre olyan rejtély, mintha nem csináltam volna négy évvel ezelőtt naponta, vagy akár naponta többször is. Itt jegyezném meg, hogy az internetes vásárlás és a kismama-hormonok nem kompatibilisek egymással - vagy nagyonis kompatibilisek, ha az eladói oldalról nézzük - minden nap be tudnék szerezni valami hasznosnak tűnő ezt-azt, és mindegyik méregdrága, természetesen. 

Most a következők vannak a listámon: 

- magától értetődően kell egy fürdőruha. Nem hiszed el (hacsak nem írtam már, és esett ki a szita agyamból azóta), de hetek óta gondolkodom, hogy fogom megoldani az idei nyarat egy négyévessel és egy két hónapossal a strandon, de ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy MIBEN? Egyberészes? Az alakformálónak mondott fürdőruhák csak a 34-es méretű modelleken mutatnak jól, gyanúm erős, hogy én inkább egy alaposan megtöltött hurkára hasonlítanék bennük. Tankini? Kismamák ezrei esküsznek erre, de az én lelki szemeim előtt az alsó és felső rész között előreccenő pocakhájacska jelenik meg valahányszor elképzelem magam benne. 
Plusz itt a melltartókosár-kérdés, mert Zsiga-biga kéremszépen nagyon durva dekoltázst varázsolt nekem - ez a jó része - amiből állandóan folydogál valami - ez a rossz. Szóval szoptatós betétekkel kellőképpen felfegyverezhető, merev kosaras csodára van szükségem, bárki beláthatja. Valamilyen izgalmas rejtőszínben, hogy beleolvadjak a környezetembe, mint a kaméleon. 
- Kellenek leggingsek, minden nagycombú nő utolsó mentsvára, ha szoknyát akar felhúzni, és nem akarja a pucér lábát mutogatni. Az Aldi-ban éppen kínálatban vannak. 
- Kell egy új táska (na, kezdődik...). Lőrinccel felfedeztem a tőkéletes baba-mama táskát a Reisenthel-nél, imádtam, ronggyá használtam, és most vágyom az utódjára. Kemény aljú, körbe sok-sok kis zseb, cipzáras válltáska ez, kb. 40 cm hosszúságú. Ezzel együtt bölcs mértékletességet fogadtam, tekintve a tekintendőket. 
- meg kellett rendelnem egy csőtopot, ami szintén az előző babahordozós időszak nagy slágere volt, de sajnos nyom nélkül elveszett. (Kedves Á., ha ezt olvasod, nehogy bűntudatod legyen és négyszázadszor felfordítsd a lakásodat, hidd el, egészen hosszú listám van azokból a cuccokból, amit saját önkezemmel veszítettem el és komoly értéket képviseltek, ezek egy része kölcsön-holmi volt. Az élet időnként kárpótolja az embert az ilyen veszteségekért, például mikor anyatársak hozzád vágják a kinőtt kiscipőket-ruhákat-terheskabátokat. Szerintem így kerülnek egyensúlyba a dolgok). 
- szeretnék elmenni megint hordozási tanácsadásra, ahol megtanítanak nekem egy kisbabás kötést, amit magától értetődően könnyedén elsajátítok és onnantól kezdve naponta sitty-sutty felkötöm a gyereket szó szerint bárhol, itthon, parkolóban, áruházban, igény szerint. Homályos emlékeim szerint a batyukötést Lőrinccel hetek kínkeserves próbálkozásait követően tudtam csak vállalhatóan megvalósítani, és akkor Lóci már nem egy nyeklő-nyakló kisbaba volt, hanem komoly 3 hónapos nagyfiú. Igyekszem pontosan ugyanúgy kiszorítani ezt a rémképet az agyamból, mint a szülés fájdalmát. 
- Egy masszázs... Az egyik anyatárs ezt javasolta, ha túl akarom élni ezt az időszakot. Jelentem, most éppen nem olyan borzalmas, ugyanis András jelenleg szabadságon van, és még egy teljes hétig ez így lesz. De a masszázst azért elfogadnám. Persze megvalósíthatatlan, még ha itthonra jönne is, mert mittudomén, mikor szakad le Zsiga a cicimről akár csak 60 percre is. 

Ott van a hűtőben. A nővérem hozta, komatál gyanánt, én megkóstoltam, és... úgy ítéltem, hogy kettőnknek Andrással úgyis nagyon kevés lenne, én viszont elmajszolgatom a főétkezések közötti (fél)órákban... csak meg ne hallja András a hűtőnyitást!

Mert ez van most. Zabálok, nem vicc, komolyan éjjel-nappal. Tegnap hozott András 4 croissant-t, abból egy elment éjjel, egy délelőtt, most már csak kettő van, és még nem uzsonnáztam! Emellett persze reggelizem meg vacsorázom is (nebeszéljünk ugye az ebédről), ez csak a "nasi".
Mellé gyümölcslevet iszom, cukormenteset, vízzel hígítva, de akkor is gyümölcslevet, napi két dobozzal, ha jól számolom. 

Emellé mindig pontosan annyi epret fogyasztok el, amennyi van itthon, és amennyitől nem ég le a pofámról a bőr. 

Zsiga ma egy hetes, szinte állandóan cicin akar lenni, ha ébren van, és nagyon ügyesen, hosszan szopizik. Ez az egyetlen kifogás jut eszembe. 

Nagyon várom már, hogy kimozdulhassunk itthonról, ma már ki is próbáltam a karikás kendőnket vele, és úgy tűnt, élvezi, mert hamarosan cukin elaludt benne, így legalább egy picit össze tudtam rámolni magam körül, hogy ne hatalmasodjon el újra a káosz. 
Azért még nem vagyok valami nagyon fitt, ha hosszan fent vagyok, vagy túlvállalom magam, érzem a hátam meg a hasam alját is, úgyhogy azért igyekszem a "gyerekágyat" komolyan venni. 

 Mindenki azt kérdezi, milyenek az éjszakák. Hát... mozgalmasak. Zsigucsigu kis, öreges nyögésekkel adja a tudtomra úgy másfél óránként, hogy most már szállíthatnám a kaját, mert Isten tudja, mikor evett utoljára, Lőrinc pedig az elalváshoz igényel komoly asszisztenciát: előbb mesél az apja (ezalatt én a kanapén szoptatom Zsigát), aztán megyek be én, és fél füllel a kisbaba hangjait sasolva olvasom az utolsó, a legeslegutolsó, és a leges-legeslegeslegutolsót. Tegnap éjjel például fél 12-re sikerült Lócit alvásra bírni, ekkor én is elájultam, Zsiga apánál aludt fél 2-ig, és - mint utólag kiderült - ez volt a leghosszabb egybefüggő alvásom aznap éjjel. 
A vizsgaidőszakok és átbulizott éjszakák mind-mind erre a tapasztalatra készítettek fel, most már látom. 

Lélekben készülök a nyárra, a nyaralásra, hogy majd már egy hathetes kis babával fogok a Balatonnál sétálgatni, büszkén mutogatni mindenkinek (csak Mit Vegyek Fel?!???), de ha már a DM-be eljutnék, az is micsoda fantasztikus kirándulás lenne...

10 tonna E-food kaja van a hűtönkben ÉS a mélyhűtőben, mert András teljesen kiszámíthatatlanul eszik vagy nem eszik ebédet, úgyhogy jelenleg plusz 4 adag kajánál tartunk, és úgy látom, hogy mivel Lőrinc tegnapi rántotthúsát szándékszik ma megebédelni, holnapra plusz öt adag lesz belőle. 

Holnap Lőrinc zsúrba megy a LEGJOBB barátjához, Barnabáshoz, Tegnap megvették az apjával az ajándékot, úgy véltem, jó ötlet felhívni András figyelmét a Mammut kuponnapok 20%-os kedvezményére... aztán kiderült, hogy András kezében ez az információ fegyver: kb. 5 könyvet vettek (de gyanúm szerint még visszament este egy hatodikért). 

Hát így vagyunk, egy hetesen és egy naposan. 

Stílszerűen Zsigmond napján, 10_19 perckor, 3750 g-osan, 55 cm-el. Erőteljes, cuki kisfiú, aki már az első naptól kezdve ügyesen szopizott, és azóta is vehemensen követeli magának 

1.) az állandó kézbenlétet (de tényleg: ha azt akarjuk, hogy hosszan aludjon, nem tehetjük le az ágyba, fogni kell, babusgatni, combon tartva párnára támaszkodva hátraájulni, különben fél óra múltán felébred, és kezdődik minden előlről). 

2.) a cicit, vagyis a ciciKET, sokat-sokat sokat, csak egy-egy kakilásra áll meg közben, és ritkán, nagyon ritkán nézeget kicsit a kis gombszemével. 

Persze tudom, tudom, ez az első hét, ma 5 napos, ilyenkor még esznek-alszanak-esznek-alszanak, de élénken emlékszem, hogy aztán ez megváltozik, és el kell kezdeni cipelni őket. Jelenleg - a könnyű(nek mondott) szülésem ellenére nagyon hálás vagyok, hogy a csecsemők így vannak kitalálva, mert így legalább én is nagyrészt ágyban maradhatok vele. 

Lőrinc rettenetesen lelkes folyton puszilgatná, simogatná, próbálja forgatni a kis fejét (úrrristen de stresszel ez), én pedig igyekszem finoman szabályozni, nem mindenől azonnal letiltani - ahogy egyébként az anyai reflexeim sugallnák. 
Így is sok az elkeseredés: tegnap az e-book olvasómmal verte fejbe Zsigát, és utána kivonult a szobából durcásan, mikor ráripakodtam. Mikor visszajött, mondtam neki, hogy ha dühös rám, hogy nem játszom vele, az rendben van, de ne Zsigát bántsa miatta. Erre közölte, hogy ő ZSIGÁRA haragszik, mert semmit nem lehet csinálni vele. Hát ez igazán klasszikus kifogás a nagytesók részéről, úgyhogy elfogadtam az érvelést, és folytattam az univerzum legborzasztóbb mesekönyvét, amit az én fiam rejtélyes okokból nagyon kedvel: Brumi kalandjait. 

A fektetés aztán igazán kalandos: Eddig úgy volt, hogy András kezdte a fektetést olvasással, aztán én átvettem, és én olvastam el az álombaringató utolsó narancsdzsúzi mellett az utolsó, a legutolsó, és a "mama de tényleg ez lesz a leges-leges-deleges-leges-legeslegutolsó" mesét. Most igyekszünk nem nagy változásokat bevezetni Lóci életében, úgyhogy most az volt a menet (két teljes napja! Ez már egy sorozat), hogy én kint a nappaliban szoptatom Zsigát, az apja pedig bent olvas Lócinak, amíg én nem készülök el, akkor viszont cserélünk, András fogja Zsigát, és altatja, vagy őrzi az álmát (mert jaj neked, ha leteszed, barátom!!!), én pedig összebújok Lócival az utolsó mesékre. Aztán elszenderedem, ő is, akkor odébbhengerítem, majd apa valamikor behozza a legkisebb ugrifülest mellém. Onnantól falként magasodom a két gyerek közé éjjel, nehogy L ügynök éjjel félálomban nekiinduljon mamát-keresni, és ránégykézlábazzon Zsigára. Az éjszakát üdítő alvással töltjük - másfél órás szakaszokra bontva. 

Lőrinc most volt tegnap is és ma is oviban, tegnap, mert anyák napja volt az óvodában, és a kis lelkecském olyan gyönyörűen mondta el a verset nekem - már a folyosón, ki se várta, hogy beérjünk a kis szobába, ahol az óvónéni mellett állva készült elszavalni - adta az ajándékot, egy szép nyomdázott vászonszatyrot "amibe mama kitaláltam tegyünk majd Zsiga holmijait", ölelgetett, és csak utána követelte a szokásos innivalóját és tejszeletét, amit szoktam neki vinni oviból eljövést megkönnyítőnek. 

Mert eljönni se könnyű ám, nem csak megérkezni. Ma is vittük, könnyebbnek tűnt, ha bent van, plusz nem akartam, hogy egyértelmű összefüggés legyen, hogy amint megvan Zsiga, ő nem megy oviba, mert féltem az okos fiam logikájától, hogy ha hiszen mostantól Zsiga MINDIG itt lesz...?!??!!

Holnap viszont lehet, hogy itthon maradhat egy picit belekóstolni a családi életbe kisbabával. 

Végül íme a dolgok, amikre a legjobban vágytam az első itthoni napokban: 

1.) hétfőre el tudott jönni a takarítónő és ÖSSZERÁMOLTA azt az Augiasz istállóját lakást, ami a két fiú három napos regnálásának köszönhetően fogadott vasárnap. 

2.) már hétfőn is felöltöztem pizsamából nappali ruhába, megmostam a hajam ÉS meg is szárítottam. 

3.) epret eszem, ahányszor és amennyit csak lehet. Nem hiszek a tejen keresztül áthaladó allergénekben, ezt a lapos föld elmélethez hasonlóan korlátolt emberek áltudományának tartom, akik nem szeretik az epret. 

4.) croissant, sajtos rúd a kis pékségből - ezt csak úgy "zwischendurch" - elfogy egy éjszaka, egy uzsonnára... szép csöndben lecsúszik ugyanúgy, ahogy a vízzel higított gyümölcsléből napi 2 doboz (úristen az 4!! liter folyadék... )

5. megrendeltem az e-foodtól a heti ebédet. Ez olyan, mint a komatál, csak választhatsz, mit akarsz enni. :) Drága anyukám ezzel ajándékoz meg minket most a gyermekágy alatt, mert ő nem tud főzni, de szeretne gondoskodni. Nem főzni valami csodálatos dolog. 

6. Már alig várom, hogy kimozdulhassunk, előkészítettem a kendőnket, egyszer a karikásba bele is tettem - kis mukikám teljesen elveszett benne, de azért tetszett neki. Lócival nem akartam annak idején kimenni, de most, második gyerekkel egyetlen dolog tart vissza, hogy én még nem vagyok valami fitt. 

Mert az igazság a szüléssel kapcsolatban, hogy hiába volt "könnyű szülés", azért ez nem az, amit az ember minden nap végig tudna csinálni. Vagy héten. Vagy hónapban. Most egy órával tovább tartott a vajúdás, mint Lócival (aki jött, mint egy golyó), és volt időm elmerengeni azon, hogy mennyire nagyon szar meló is ez: ülni egy kurva labdán, várni, hogy fájjon, az éjjeliszekrény kihúzott fiókjára támasztani a fáradt fejed, és közben igyekezni "kinyílni, mint egy virág". Ha nem mondja a szülésznő, hogy most már mindjárt szülünk, és hogy fél óra és megvan a baba (amit egyébként nem hittem el neki), akkor még nehezebb lett volna. A szülőágyon arra gondoltam, hogy ezt én soha többé nem szeretném végigcsinálni, ha lesz még egy, az császáros lesz, vagy felmondok. Aztán az utófájások alatt, hogy "nem ebben állapodtunk meg, úgy volt, hogy vége lesz és heppiend-boldogság-tejszagúkisbaba". Azért ez mostanára némiképp árnyalódott.:) 

Most megyek, elmerülök az anyaságba, és Harry Potter 7. részének angol nyelvű, e-bookra letöltött verziójába. Vagy eszem valamit. Vagy csak bámulom a kisfiam. Esetleg megválaszolom az emaileket. Na ezt azért talán mégsem. 

Holnap van a terminus, és lóf@sz sincs, nemhogy szülés. Ujjnyira nyitott méhszáj "úgyhogy ne aggódjon kismama, szépen haladunk" - na persze, ha nem tudnám, hogy a 30 hetes terheseket ujjnyira nyitott méhszájjal, azzal nyugtatják, hogy "ezzel bármeddig el lehet szaladgálni"...

Jóslófájások, a baba feje nagyon-nagyon lent van "már csak a jó fájások kellenek, és pikk-pakk megszületik, most már csak pár nap". Hát ezzel az erővel a delphoi-i jósdába is elmehetnék (és el is mennék!), a terminus napján megjósolni, hogy pár nap és babázom, ehhez nem kell Kasszandrának lenni. 

Fárasztó menni, fárasztó felkelni a kanapéról, az ágyban fekve fáj a csípőm, és óránként pisilni kell. Éppen csinálhatnék még dolgokat, de mondjuk ma például visszavittem a csereautót a szervízbe (szerintem A. rajtafelejtette a lámpát, szerinte nem, szerintem ezen fogunk vitatkozni a szülőszobán vajúdás közben, szerinte menjek a francba és ne baszogassam, de én nem baszogatom, csak megállapítok egy tényt, ami bárkivel előfordulhat, de szerinte vele nem, és de igenis baszogatom, de akkor kit baszogassak, ha egyszer NEM JÖN A GYEREK). Szóval visszavittem a csereautót, összevesztem a férjemmel, vettem (igen, vettem) ebédet, és ezzel befejezettnek tekintem a mai tevékenységemet. Holnap május 1-e, bemegyek UH-ra (tegnap voltam, gyanítom nem lesz változás, de ugye ilyenkor már kétnaponta kell menni), lesz egy CTG és szerintem ezzel a holnapi napra is ráteszem a stemplit. Na azért ez nem egészen így van, mert guglizok is. Például rájöttem, hogy a frontok és szülés közötti összefüggést kizárólag magyar oldalakon lehet megtalálni, a német kismamák egyáltalán nem rugóznak ezen, mondhatni ez egy HUNGARIKUM, mint a C-vitamin (vagy a pálinka). Három front vonult el fölöttem, nem mondom, hogy kellemesek voltak, de a szülés nem indult be tőle. 

Na most lerogyok pihenni. Délután vélhetően elmegyek játszóterezni Lócival, jobb az ilyesmire előre rákészülni. 

Zsiga szarik rám. 

Pedig még egy önfejű férfi igazán nem tudom, hogy fér majd meg egy fedél alatt. Holnap betöltöm a 39. hetet, még egy hét van a terminusig, nekem meg fáj a hasam, fáj a csípőm, lépcsőt úgy járok, mint egy csípőprotézises néni, lehajolni hangos nyögések közepette tudok, és szó szerint semmit nem csinálok. Persze most Húsvét van, úgyhogy megbocsátható, de egyszer ennek is vége lesz, és akkor már fel fog tűnni szerintem másnak is. 

Túl lennék rajta, na.
Tegnap megérkezett hozzánk a Húsvéti Nyúl, és mivel idén Apa volt a H.NY., ezért aztán egy kisteherautónyi playmobil mamaállat-babaállat érkezett a háztartásunkba. Nagy az öröm persze, de bizonyos hiányok is felmerültek, miszerint érkezett két baba-leopárd, de nincs nekik mama-leopárdjuk, csak egy gondozónőjük és egy cumisüvegük. Szerencsére a karácsonyra kapott tigris késznek mutatkozott örökbe fogadni őket, de azért bárki értheti, hogy ez nem ugyanaz....

Lőrinc egyébként a balhézást magasabb fokozatra csavarta, bár határozottan ritkábban csinálja, mit egy hónappal ezelőtt. De ha igen, akkor jönnek azok a szövegek, amiket nem tudom, ki bírna ki röhögés nélkül, de nem én vagyok az a valaki. 

Nagypéntek este az apja volt vele, míg én elmentem az esti szertartásra. Mikor hazaértem, kiderült, hogy találtak egy Húsvétról szóló videót, amit meg akartak nézni, de én túl későn (?) érkeztem. Egy ordító, hisztériázó, helyben levegőbe ugráló, vöröslő fejű kis törpét találtam itthon, aki azt üvöltötte az apjának: MOST MÁR NEM JÓ! MOST MÁR EL-KÉS-TÉL, APA!!!!! TÖBBÉ NEM LÁTTOK ENGEM! valamint: 
MILYEN EMBER VAGY TE?!?!?! (wtf????) 

Próbáltam a jó rendőrt játszani és magamhoz ölelni, hátha megnyugszik, de akkor jött a legnagyobb trompf, a Rojálflöss, a Fedáksári: AMIKOR ESTE OLVASNI FOGSZ NEKEM, NEM FOGOK HOZZÁD BÚJNI!!!!!

Kemény fenyegetettségben élünk egyszóval. Egyébként is szuper szövegei vannak, kedvencem, hogy ha nem hajtom elég gyorsan a hintát, akkor azt mondja: "mama! Lecsigázok!!!"

Különös áldásként éltem meg egyébként, hogy a húsvéti három napban minden nap eljutottam a szertartásokra. Péntek reggel András ment a református Istentiszteletre, mi Lócival és Lóci egyik legjobb barátjának családjával kecskefarmra látogattunk. Jóég, iszonyú büdös van ott... de azért nagy élmény volt. Péntek-szombat este én mentem a katolikus szertartásra, vasárnap együtt a református Istentiszteletre megint. Amit nem bírunk beilleszteni, az a közös étkezés. Mivel András vasárnap reggelig (de ennél is konkrétabban az Istentisztelet végéig) teljes bőjtöt tart, így még az ünnepi húsvéti reggeli sem jön szóba. Lóci nem reggelizik, én meg... nekem nem volt kedvem reggelire pirítóst enni, hogy aztán ebédre egyek velük először a sonkából, úgyhogy picit megdézsmáltam a kalács meg a sonka szélét. De csak nagyon picit. A tojásokat Lócival megfestettük, sajnos visszaütött, mert azóta egy darabot nem enged megenni az alkotások közül. Szerencsére még nem tud számolni...

Összefoglalva nem tudok mást mondani, mint hogy várom a szülést, várjuk Zsigát, minden mondatunk úgy kezdődik, hogy szerda délután - ha addig nem születik meg Zsiga..., és tényleg szürreális, hogy mondjuk egy hét múlva, de legkésőbb két hét múlva itt fog élni, lélegezni, ordítani, aludni egy kis idegen lény, aki a családunk tagja lesz, aki hozzánk tartozik, és akit egyáltalán nem ismerünk egyelőre. Holnap front lesz, úgyhogy ha kérhetem, akkor legyen ez ma éjjel.