Kettő éves lett, és minden nap valami újat tanul, csinál, próbál, de legfőképpen: dumál. 
A születésnapot megfelelően előkészítettük, már napokkal előtte elkezdtük mondani, hogy akkor neki SZÜLINAPJA lesz, és a SZÜLINAPOT meg fogjuk ünnepelni és... és fogalmunk sem volt, hogy ünnepeljük, mert ugye ha hárman vagyunk és előrántunk egy tortát, amiből jó eséllyel ő köszöni nem kér, akkor vajon mi a SZÜLINAP? 
jókor jött tehát, hogy a nővéremmel összefutottunk a nagynénémnél, és éppen ráértek este - két nappal a nagy nap előtt, de nem baj, az is jó. Hazafelé a DM-ben felszedtem egy zacskó papírcsákót és kis gyertyákat, mellette a Szamosban két figura-mignont, egy egerest Lócinak, és egy malacosat a szülinapos keresztlányomnak, a SPARban pedig fagyit mindnyájunknak, és készen álltunk az első szülinapi bulira!

Lőrinc nagyon boldog volt, büszkén viselte a papírcsákót, az egeret azonban nem volt hajlandó megenni, és mikor letört egy kis darab a hátából, akkor sírva hozta, hogy "eltört, mama eltört, megcsinálod mama!", úgyhogy a szülinapi torta-mignont két nappal később az apja ette meg titokban. 
Kapott a tesóméktól egy iszonyú nagy láda favonatsínt és vonatot, ami óriási és nem múló sikert aratott, úgyhogy mi elő se szedtük a mi ajándékunkat, mert labdába se rúgott volna. 

Szóval a "szülinap" nagy élmény volt, igaz, még a fogalmakon dolgoznunk kell, mert az este egy pontján sírva panaszolta, kezében a csákóval, hogy "Lotti elvette a szülinapomat!". Egy másik körben pedig azért siránkozott, hogy "Andris is játszik a szülinapommal!"

Még a nagymama is felugrott hozzánk röviden, és ez is óriási boldogság volt, Lőrinc ugrándozva újságolta: "nagymama! Itt a nagymama!!". Kapott tőle képeskönyveket, és előre egyeztetett módon kinder-tojást. Nem előre egyeztetett módon egy.komplett.tálcával. Karácsonyig fogjuk enni. 

A mi ajándékunk: egy IKEÁS kis kuckó és egy hozzá tartozó mászócső (el nem tudom képzelni, mi lehet ennek a normális neve) két nappal később került elő, és az a hintaszék is, amit az apja protekciójára szintén kapott. Én sima kisszéket akartam, mert őrült idegesítőek a mini műanyag kerti székek, amik nem és nem csúsznak a szőnyegen, hanem hajolnak és billennek és a négy lábuk négyfelé áll, mint a kecskének a jégen, és minden alkalommal nekem kell kézierővel felemelni a gyereket és beljebb tenni négy centiméterrel, hogy elérje a kisasztalt. 

András szerint ez sokkal menőbb, vegyük ezt az árkülönbség 8500 Forint, amit én bevallom kicsit sokalltam egy kisszékért, úgyhogy megpróbáltam lebeszélni, de sajnos ez a próbálkozás csúfos kudarcot vallott, mert András javaslata szerint "akkor vegyük meg mindkettőt és majd visszahozzuk az egyiket". Namármost 
1. Nem láttam magam, ahogy visszahozom az egyiket
2. Minden egyes alkalommal, amikor betesszük a lábunkat az IKEÁba, otthagyunk negyvenezer Forintot. Nem tudom, hogy ha hetente járnánk, akkor is így lenne-e, vagy (reménytelibb pillanataimban így gondolom) csak "felgyűlnek a dolgok, amiket onnan kell venni" és tényleg égetően szükségünk volt arra a két újabb kerékpáros táskára, a műanyag pohár- és kistányérkészletre vagy a békás étkészletre (amit, itt jegyezném meg, végül mértéktartóan visszatettem a helyére!). Vagy a két óriás karamellás csokira. 
Ebből a szempontból a Decathlon egy kicsit jobb, ott 30000 Forint az összeghatár. András nagyrészt onnan öltözködik, úgyhogy ha bárki bármikor azt mondja, hogy a férfiak nem szeretnek vásárolni, azt elviszem a decathlonba, és megnézem a végén a számláját. Naugyehogy. 

Most egyébként Fenyvesen nyaralunk, abban a nyaralóban, amit Andrásék éveken keresztül béreltek egy barátjával és annak a kisfiaival. Fiú-buli volt ez sokáig, nagyon élvezték. Én gyűlöltem. Fenyves az a hely, ahol 20 kilómétert kell egy tökegyenes úton biciklizni mindkét irányba, hogy bármi érdekeset láss. A Balaton halál közel van, de még egy ócska kis fonyódi hegyért is a szomszédba kell menni, kultúráért, érdekességért vagy szimplán egy DM-ért pedig a harmadik szomszédba. Szóval a halálom volt ez a hely, mostanáig. Mert egy kétévessel még csak a kísértése se merül fel annak, hogy nagyobb túrákat tegyünk, legalábbis így, hogy Ábel és a többi nagyfiú is itt van, biztosan nem. A strand, a játszótér és a Berek tökéletesen kielégítik Lóci érdeklődését, főleg, mert a Berekben vannak cicák és egy öreg kecskebak, a játszótéren pedig rengeteg más gyerek, akikre Lőrinc úgy tapad, mint egy húsz éve magánzárkában tartott politikai fogoly. Úgyhogy azon kaptam magam, hogy a jövő nyarat tervezgetem és a hosszabb bérlet lehetőségét. Igaz, akkor én már kétgyerekes anyuka terveztem lenni, ami papírforma szerint ugye még nincs kizárva, de az orvosok elég borúlátók az én esetemben, úgyhogy igyekszem nem ringatni magam hiú reményekben. Ősszel majd ez a téma is továbbgördül, bár még nem tudom biztosan, mennyit akarok itt a blogon elbeszélni belőle. Nagyon kemény idők ezek, engem rettenetesen megvisel a sok orvoshoz járás, a sok rossz hír és rossz kilátás. 

Hát így éldegélünk mostanában Jövő héten még megyünk egy kicsit a nővéremékhez a Balaton másik partjára, ami egészen biztos óriási buli lesz, én pedig időnként dolgozgatok is közben, hol skype-ról, hol otthon a rendelőbe be-beugorva. Tesszük félre a pénzt, mert bármi is lesz, az biztos, hogy nagyon-nagyon drága lesz. Ebben az egyben legalább biztosak lehetünk. :)

azért ez nagyon szuper. Elmerülni a nyaralásban, amennyi internet kell, annyira ott a telefon, az utolsó fogadott hívás három napja, az utolsó nemfogadott... nos az tegnapi, de csak azért, mert Andráséval kerestem a telefonom. 

Bele lehetett feledkezni a velencei hétköznapokba. 9 és 10 között kelés, reggeli játék, délelőtti strand. Utána altatás, Andrással közös csendespihenő, gyermek horkolásával a háttérben. Hosszú(nak tűnő) 10 perc elaludni próbálás után kiköltözés a kanapéra, mert a gyerek horkolásától UGYANÚGY nem tudok aludni, mint Andrásétól. Aztán még egy kör strand, vagy egy nagy úszás (esküszöm, egyszer bele fogok fulladni, annyira nem tudok úszni, de azért jót tett), az ebéd itt-ott-így-úgy-ripsz-ropsz (néha szó szerint, volt, hogy a gyerek csak ripsz-ropsz puffasztott rizst majszolt el ebéd gyanánt). Minden karnyújtásra, minden kényelmes. Három nap volt betervezve, mert Ábel táborba ment, de ötre maradtunk. 

Persze közben egy reggeli futás alatt felfedeztem egy BÁRÁNYOS telket, hosszúséta-rövidbicaj távolságban, ahová el is látogattunk másnap, és amilyen szerencsém volt, az is kiderült, hogy a harmadik szomszédnak komplett baromfiudvara van, kukorikkal, kacsákkal és  g-ú-n-á-r-ok-k-al!! Kettővel, szám szerint, akik naaaagyok voltak és kicsit félelmetesek, úgyhogy kerek negyven percet álldogáltunk a kerítés mellett, a legkülönbözőbb dolgokat dugdosva be nekik, hátha megeszik. 

Onnantól még kétszer tekintettük meg Kápolnásnyék főbb nevezetességeit (a.k.a. a bárányokat és a gúnárokat), úgyhogy bátran használhatom a "kimaxoltuk" kifejezést. 

Emellett sikerült végre időt szakítani, és - legyünk őszinték - összeszedni a mentális energiámat arra, hogy kinyissam a német szakdolgozatomhoz megrendelt kultúrteóriáról szóló német szakkönyvet. Oldalról oldalra haladtam, csigalassúsággal, mikor mennyi időm volt, és nagyon szenvedtem vele DE sikerült kimazsoláznom egy olyan szempontot, ami alapján újraírhatom a szakdolgozatomat. 
Újraírni - ez fájó, ha már van 30 oldal, de a toldozás-foldozás ebben az esetben nem tűnik megoldásnak sajnos. Teljesen át kéne alakítani, mert ez.így.nem.jó. Most egészen új szempontot találtam ki, ami tök modern, megvalósítható, nem kell hozzá minden szegletét ismernem a 13. századnak, és... tök unalmas, de kit érdekel. 

"A tér használata Hartmann von Aue Gregorius c. regényében."

A TÉR HASZNÁLATA. Ezt találtam ki. Kiderült, hogy ez nagyon posztmodern, kifejezetten 21. századi, és annyira nem érdekel, hogy arra már nincsenek is szavak. 
De meg tudom írni, és ez az egy számít. Úgyhogy most a következő lélegzetvétellel meg fogom kérdezni erről a témavezetőmet, mert még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy egy betűt is leírok az ő áldása nélkül. 

Most pedig elmegyek és átveszek egy használt legó-készletet Lőrinc születésnapjára, amiben ÁLLATOK vannak, és amit itt a kerületben árul egy anyuka, mert a nővéreméktől egy komplett vonat-készletet kap/örököl Lóci, és muszáj valami nagyon menővel előállnom. A használt cuccok facebook csoportnak hála nem fogunk belerokkanni sem. Azt még nem tudom, hogyan fogom átvenni Lőrinccel EGYÜTT úgy, hogy ne lássa meg, de az anyai találékonyság szerintem ezt is meg fogja oldani, ahogy azt is, hogy se ő, se az apja ne találják meg az IKEÁban vásárolt Daim-os csokoládét a szekrényben. Ez létkérdés. 

Hazaértünk. Jó volt. 

A legjobb az volt - erre nem gondoltam, de mindent vitt - hogy a Lőrinc ilyen boldog volt az unokatestvéreivel. Reggel az ő nevük volt az első szó, ami az álomittas kis bújás után kiszaladt a száján, és már mászott is le az ágyból, rohant át az unokatesókhoz, este alig lehetett visszarángatni onnan a saját apartmanunkba. 

A legnehezebb az volt - amit persze tudtam, de nem TUDTAM - hogy pontosan ugyanannyira nincs egyetlen percem se magamra, mint máskor. Valahogy az ember a nyaralás szóval mégiscsak a 36 év alatt begyakorolt "pihenés" "semmittevés", "lustálkodás" "olvasgatás" kifejezéseket asszociálja össze, és nehéz ezt fölülírni. Hogy nézett ki egy nap? 
Lóci a késői ágybakerülések miatt kb. 10 ig aludt. Na EZ volt az én időm, én ritkán aludtam fél nyolcnál tovább, leggyakrabban hétkor már fent voltam. Háromszor is elmentem futni, bejártam a környéket, felfutottam a mellettünk levő hegyekre, felmértem a strandot, szóval nagyon jó kis egy órákat töltöttem E-GYE-DÜL. Utána elmentem vásárolni, általában ennek a végére már ő is ébren volt, az apjával. El is mondta nekem egyszer, mikor visszajöttem: 
"visszajött! futnivolt. Sir-do-gál-tam". 
Mert ez a másik nagy újdonság: mondatokban beszél és TÖRTÉNETEKET mond el. Egész bonyolult dolgokat összerak, ha szeretné, mondjuk, hogy "papa veddle papucs lábi". 

Az esti imánál ő is kiegészíti az én napi összefoglalómat a saját szempontjából legérdekesebb élményekkel. Vicces hallani, hogy az én felnőtt gondolkodásom szerint fontos élmények (elmentünk játszótérre, hintáztunk, találkoztunk az unokatestvérekkel stb) mellett ő miket emel ki, mint legfontosabb dolgok. Tegnap például azt, hogy "bogyót", lemostuk kezét" később még hozzábiggyesztette, hogy "játszótéren", hátha nem érthető a sztori. Pedig abban a pillanatban, hogy felismertem VÉGRE, negyedik mondásra a bogyó szót, tudtam, melyik kalandra gondol: a játszótérre motorozás közben tett egy kis kitérőt az örökzöldeken éppen érő bogyók leszedése céljából, amik nagyon összefogták a kezét. Ezt aztán a játszótéren sikerült úgy-ahogy lemosni. És én ezt az izgalmas epizódot majdnem kifelejtettem az esti imából. 

Ez a másik ami most a kommunikációnkat uralja: hangzás alapján megpróbálni a szavakat beazonosítani. Csakhogy ezek a szavak valahogy nem akarnak mindig ugyanabba a ruhába bújni, hol egy kicsit a-val, hol egy kicsit ó-val mondja, néha cselesen megcserélődnek benne a mássalhangzók, szóval igazi rejtvényekké válnak. Különösen nehéz, mikor valamit konkrétan akar, és nekifut újra és újra, például amikor egy mondókát szeretne velem végigmondatni. De melyiket? Elmond egy szót belőle, én pedig lázasan pörgetem a mondókákat a fejemben, melyikben van akár csak hasonló. Tegnapi diadal: RÁJÖTTEM, hogy a cicóka, esetleg cikora, esetleg cicóra szó a "csikóra" valójában, és a "höcc-höcc katona" befejező, legizgalmasabb szava. Mindketten nagyon elégedettek voltunk a teljesítményemmel. 

Ma ismét utazunk, igaz, csak Velencére. Ha azt hiszitek, kevesebb cuccal, mint a tengerpartra, akkor tévedtek. :) Három napra ugyanúgy kell minden lósz@r, ami egy hétre, ugyanúgy nem akarod otthonhagyni a nurofent, az orrszi-porszit, a (szűkített) legókészletet, a pótruhákat és a TELJES cipőarzenált, mint mikor külföldre mész. Röhej. De tényleg röhej. 

Van még mit mesélni, de a gépem erőszakosan frissíteni akarja magát, úgyhogy ezt égi jelnek veszem, hogy menjek leszerelni a kerékpárülést - amit természetesen szintén magunkkal viszünk. 

A hét - a megsemmisült magam elé meredésen túl - a nyaralásra készülődésről szólt. András dolgozik-dolgozik, ő a maga részéről az "utolsó este előveszünk egy kib---tt nagy hullaszállító zsákot és válogatás nélkül beledobáljuk a szekrényeink teljes tartalmát" típusú csomagoló. Hazajönni a nyaralásból vele olyan, mint frissen költözni a lakásba: minden holmink hegyekben áll az előszobában. DE semmi nem hiányzik az úton. 

Én ellentétben a fejben pakolás nagymestere vagyok. Napokig csak listákat készítek - ami nekem kell. Ami Lócinak kell. Ami a konyhából kell. A gyógyszerek. A vásárolnivalók. A gyerekjátékok. Az INTÉZENDŐK (helyszín szerint csoportosítva).  A legnagyobb kihívás, hogy mindez egyetlen A4-es papírra ráférjen (hogy könnyű legyen elveszteni kezelni). 

Az utolsó előtti napon aztán elkezdek ténylegesen pakolni.  A legújabb idők kihívása, hogy hova rejtsem a már összecsomagolt holmikat - ugyanis Lóci előszeretettel rámolja ki vagy csoportosítja újra őket. Ha mázlim van, legalább látom, amit művel, ha pechem van, a tengerparton szembesülök a kisfiam prioritásaival. 

A legjobb a listában: lehet pipálni. Meg bekarikázni, ami még nincs meg. Aztán újra pipálni. (egyébként Lóci jelenleg épp sértődötten jár-kel körülöttem, a há-ta-mon gurigázik egy autót, valamint időnként a fejem veri vele - nyilván, mert nem vele játszom). 

És itt a következő nehézség. Vannak ugyebár az intézendők és a beszerzendők. Ezeket a túrákat Lőrinccel együtt igyekszem végrehajtani (hogy máshogy?). A tegnapi körút például nagyjából így nézett ki: 

A LISTA: 
- venni matricás könyvet a libriben - a tudomány jelen állása szerint ez az egyetlen apró kis túlélési esélyünk a 10 órás autóúton. Meg a Bogyó és Babóca ("Kabóca) videók, de az már inkább a point of no return, mert ha már a zenéjét meghallom, elhányom magam.
- venni habszivacs vizipisztolyt (meggugliztam a nevét, a google képeken keresztül, hogy tudjam, mit is keresek). 
- venni plusz strandjátékokat - a három unokatesó már hivatalosan túl nagy hozzá, hogy saját strandjátékokat hozzanak, viszont tuti, hogy Lőrinc kezéből fogják kivenni a kislapátot 0,1 másodperccel az érkezés után.)
- venni kenyeret
- venni pelust, kakaót és felvágottat az úti szendvicsekbe.

Ki se kell mozdulni a körzetből, gondoltam, az ELEVEN centerben minden van, DM, spar, könyvesbolt, játékbolt, mindent megkapok egyszerre. Gyerek autóba beimádkoz, lemegyünk, kismotor kiszed, gyerek ráül, bemegy, felmegyünk a liftel (elkerülve a mozgólépcsőt, ami egy gyilkos csapda, két órán belül nem szabadulok a karmai közül), itt már nagyon büszke voltam magamra, és akkor bááááááám! A játékboltban NINCS olyan vizipisztoly. De mire ez kiderül, a kecske bent van a zöldségesnél, egy gyereket húsz másodperc alatt kirángatni egy játékboltból, az majdnem olyan esélytelen, mint csak egyszer lemenni a mozgólépcsőn. Kilesek az aulába, egyel feljebb zárva a könyvesbolt. Gyors mérlegelés: most már biztos, hogy máshová is kell mennem, akkor teljesen fölösleges egy olyan aknamezőn végigsétálnom, mint egy bevásárlóközpont, a DM-be meg főleg be nem teszem a lábam, szóval újratervezés, gyereket valami elképesztő hazugsággal: ("gyere Lőrinc, megyünk megmutatok valami NAGYON ÉRDEKESET a KÖNYVESBOLTBAN" - ja, csak egy teljesen másik helyen) kicsalom a játékboltból, megyünk az autóhoz. Mire észrevenné, már ott is vagyunk. Egész barátságosan fogadja, lekötik a figyelmét a kavicsok, amiket a beltéri nővényzet kaspóiból markolt. 

Abban bíztam, hogy élelmiszert és pelust kapok a TESCOban , libri is van a tescoban, mellette a Regio játékbolt, szóval úgy véltem, ez egy igazán könnyű és laza kaland lesz olyan rutinos anyukának, mint amilyen én vagyok. 

A libriben pocsék matricáskönyv-kínálat, vettem valamit, de csak a rend kedvéért, meg mert hátha sehol máshol nem találok, viszont mesekönyvet néztünk fél órán keresztül a kis baba-asztalkánál. Gémberedett lábbal ki, TESCO-t a nyüszögő gyerekkel nem merem bevállalni, kenyér majd kerül valahonnan, indulok a játékbolt felé... már messziről rájövök a csapdára: ugráló-trambulin a regio előtt.... Én nem tudom hogy van ez, de mások gyerekei rendesen sétálnak a szüleik mellett, el a nyitott trambulin mellett, az enyém bezzeg már az odautat felismeri (sőt, már az M1-M7 bevezetőt!!!) és TOMBOL, hogy menjünk ugrálni. Ha nincs más gyerek, akkor velem. Annyi eszem volt, hogy előbb bementünk a boltba, különben zárásig se jutottam volna be. Szerencsére itt van egy kis legós részleg, ahol a Jóistennek hála volt egy jófej laza anyuka, aki elvállalta Lócit 10 percre, amíg én sebesen körberohangáltam, mindent összeszedtem és kifizettem - kosárra nincs idő alapon. Utána üdítő, egyórás ugrálás, újabb rohadt mázli, hogy beszállt a fennforgó anyuka két gyereke is, szóval legalább nem nekem kellett idiótán ugrálni a csemetével ÉS KÖZBEN énekelni a cirkuszból ismert dallamot, amire az apja rászoktatta, amikor egy, azaz egyetlen alkalommal ő is itt volt ugrálni. Én azóta is lélekszakadva kell énekeljem a "Ritt-titti"-t.
Kenyér még mindig nincs, legalább azt be kéne szerezni, mert arra mindenképp szükség van. 
Zokogást bevállal, rugkapáló gyereket autóba bevág, aldi-ba be. Halál éhes, egy pereccel lekenyerezhető. 

Gyors mérleg: A lista felét sikerült végül ledolgozni. Nagyjából a szokásos arány. Kedden elintéztem két okmányirodát (az egyiket, ahol a jogosítványomat intéztem, ami közelebb van, majd a másikat, ami ott jutott eszembe, és ahol fel kellett szednem a gyerek kész személyi igazolványát. Ami nélkül kofferbe csomagolva csempészhetnénk ki az országból). Szóval két okmányiroda, egy kör DM-Tschibo-Könyvesbolt, majd a gyerek szörnyű méltatlankodásának engedve másfél óra játszótér. Az esti SPAR kört (üdítők az utazásra) András egyedül csinálta meg. Nem, nem józan megfontolásból, összevesztünk, de nagyon. Ezzel együtt nagyon nem bántam, hogy én fél tízkor már csak két Bogyó-és Babócányira voltam az ájulástól. 

Hát ilyenek a napjaink a készülődés jegyében. És persze Lócit is készítjük, ma is elmondtam neki, hogy el fogunk utazni, a tengerre, ott lesz az összes unokatestvér (név szerint felsorolva), és a keresztmama és a keresztpapa, meg a nagymama is. Ő rábólintott, és azt mondta: "jó". 

Ennyiben maradtunk. 

Semmi nem lehet egyszerű, semmi nem mehet simán...

Két üvöltésnyire és egy sírásnyira vagyok attól, hogy ilyeneket mondjak: "Bevonzom", meg "tudatalatt", meg hogy .... 
nem, a karmánál még nem tartok. 

Leállították a stimulációt, mert úgy tűnik, a kősziklát is termékenységre bíró adag hormonterápia nálam hatástalan, az orvos pedig értetlenül kérdezte, hogy tulajdonképpen miért is igyekszünk ennyire, ha már.van.egy.gyerekünk?!?

Namost én értem, hogy indiában túlnépesedés van, és amúgy se legyünk telhetetlenek, de itt padlót fogtam, és nem tértem magamhoz egészen... még most sem teljesen. Szerencsére András is ott volt, ez segített egy kicsit, ha én egyedül lettem volna egyetlen kérdés nélkül kitámolyogtam volna az ajtón. Az orvos véleménye szerint ha már itt vagyunk, hagyjuk is a fenébe ezt az egész lombik programot, mert az esélyeink nullával egyenlőek. 
A sokat próbált lombikos barátnők közül az egyik azt mondta, ez hülyeség, tud lenni ilyen hónap, de ez nem jelenti azt, hogy SOHA nem lesz többet petesejt. 
A google neki adott igazat, de nem pontosan értem, miért nem ezt mondta akkor ez a doki? Aki nem az én dokim egyébként, mert az enyém szabadságon volt. 

Úgyhogy most hurrá, el fogunk tudni menni jövő héten nyaralni, hurrá, várhatok a következő körre (jelenleg FEBRUÁRRA!!! osztják az időpontokat), és igen, persze el fogunk menni másik orvoshoz is. És csak újra meg újra tudok csodálkozni, hányféleképpen tud kicsúszni a talaj az ember lába alól. 

Szóval most van időm FEL-DOL-GOZ-NI a történteket, amiket BE-VON-ZOT-TAM, és remélhetőleg újra egyensúlyba kerül a KARMÁM, vagy az AURÁM, vagy mindkettő. 

Nem lett ciszta, elkezdődött a stimuláció, nagy reményekkel. De a szappanopera nem lenne szappanopera, ha megnyugodhatnánk csak egy percre is, mindig kell egy újabb cliffhanger, ime a mai: 

Kiderült, hogy a mai (negyedik) stimulációs napon még semmiféle őrületes reakció nem látszik a gyógyszerre, pedig nem sajnálták tőlem, ezt igazán nem mondhatom. Kétszer szúrom magam, reggel meg este, azzal az adaggal kezdték, amivel a múltkor befejezték, és... hát... 

Az orvos száját a "talán látok két ötös méretűt" mondat hagyta el. Újra emelt, nagy pókerjátékos lehet az öreg, én meg kiszontyologtam a szobából. Talán. Látok. Két. Ötös. Méretűt. 
Talán. 

Nem voltam rest előszedni a Lóci idejében írt naplómat, hátha leírtam, hogy ment akkor, de nem, tíz oldalon keresztül taglalom, hogy András mennyire nem megértő velem, de a stimulációról egy árva szó sincs. 

Ezek után visszagörgettem (!!!) a barátnőmmel folytatott facebook beszélgetésben 2014 novemberig, ahol napi szinten tárgyaltuk meg, hogy kinek mi zajlik épp a méhében, és kiderült, hogy pontosan ugyanez a para volt akkor is. Nem reagálok eléggé, nem nagyon vannak tüszők, emelik a gyógyszert...

Maradjunk annyiban, hogy nem nyugtatott meg. A "minden jó, ha a vége jó" elmélet valahogy most nem fér bele az agytekervényeimbe. 

1. még mindig nincs meg a barackszínű rúzsom. (el-vesz-tet-tem???) Végignéztem az összes lelőhelyet - igazi nőként minden táskámban lakik néhány rúzs, baj esetére - de semmi. Cserébe találtam egy régenlátott rózsaszínes rúzs-szájfényt, meg egy barackszínű szájfényt. az élet körforgása. 

2. szombaton András vigyázott a gyerekre egész nap, én dolgoztam. Estére ELTŰNT a kötőhártyagyulladására vett Tobrex szemcsepp. Kiderült, hogy a csöppentés után (amit Lóci gyűlöl, nyilván) békítésképp odaadta a gyereknek (MIÉRT????), és ő azzal a lendülettel el is hajította. Azóta ismeretlen helyen tartózkodik. Úgyhogy szombat este elmentünk az ügyeletes patikába (mindnyájan, a gyerek már hálózsákban), hogy az én orvosi kamarás igazolványommal vegyünk egy új szemcseppet. András javasolta, hogy dobassuk el ezt is a Lócival, kövessük a nyomokat és akkor meglesz a másik is. 

3. Kiderült, hogy két egymás utáni nap, különböző gyógyszertárakban vásárolt Tobrex szemcsepp árai között 500 Ft differencia tud lenni. Elképesztő. 

4. Megnyílt egy kávézó a Bartók Béla úton, ahol KENGURUK vannak szabadon, meg nyulak meg teknősök meg szalamandrák és egy leguán is. Meg kígyók persze. A hétvégén Lócit kétszer is elvittük, egyszer az apjával mentek, de tegnap újráztunk, együtt. Nagyon menő, és most ne menjünk bele az állatkínzás-nem-állatkínzás kérdéskörbe, mert egyébként ez Lóci esetében még egy sima kutyánál is felmerül.

5. És nem hiszitek el, de András odaadta Lócinak az aprót a pénztárcájából, míg ült a szurikáták kerítésén láblógatva (bent homok), és nem hiszitek el, mi történt, hát képzeljétek, ki gondolta volna, a gyerek BEDOBTA az aprót a homokba. Addigra sikerült zen-attitűdöt kialakítanom az apa-fia ügyletekkel kapcsolatban, úgyhogy még A Lesújtó Pillantást sem alkalmaztam, amit pedig mi nők olyan tökéletesen tudunk, ami azt jelenti, hogy "tudod, hogy elbasztad, én is tudom, de nagylelkű vagyok és nem hívom fel rá a figyelmed, de azért annyira mégsem vagyok nagylelkű, hogy ne éreztessem veled, ki a tökéletes kettőnk közül. 

6. Most bementem és kihoztam a tobrex szemcseppet az ágyunkból, hogy Lóci, mikor reggel felébred, ne ezzel találkozzon először, mert akkor azt is eldobja. Tegnap éjjel nem volt erőm máshová tenni. Ami egy TELJESEN más helyzet, mint amit a kettes pontban leírtam, ezt remélem mindenki felfogja. Én ugyanis fáradt voltam. 

7. Holnap megyek a János Kórházba, hogy megtudjam, van-e ciszta, vagy nincs ciszta. Ha nincs ciszta, akkor elkezdődhet a stimuláció, amitől rettegek egyébként (nyilván nem konkrétan ettől, hanem az egész folyamattól, és attól, hogy milyen szar lesz, ha nem sikerül), ha van ciszta, akkor hazafelé beugrom a szülészetre, választok magamnak egy szimpatikus csecsemőt és hazahozom. Ha lehet olyat, aki nem dobál meg vonattal, ha nem azt csinálom, amit ő akar. 

Vannak jó éjszakák. Este van egy kis vitánk a hálózsák körül, de szerencsére Lőrinc könnyen engesztelhető: a zsák felvétele közben az életéért küzd, utána viszont hagyja, hogy eltereljem a figyelmét egy mesekönyvvel és belenyugszik a hálózsákba. Ez nagyon fontos, ugyanis már ki tudja cipzárazni egyedül is, szóval nem lenne sok esélyem, ha végül úgy döntene, hogy nem és nem. 

Szóval esti mesekönyv-nézegetés, egy-egy rövidebb mesét már végig is lehet olvasni. De azért főleg boldogan üdvözöljük a régi ismerősöket: a lepkét, a brumba-mackót, a mek-mek-et, az "o-betűt" (köszönjük, Gőgös Gúnár Gedeon!). Ez kiegészül a legújabb "ezmi-ezmi" kérdésekkel, amik lassan, de egyre erőteljesebben részét képezik a napjainknak. Sőt, mintha már hallottam volna egy-egy miért-et is... 

Utána ő kézbe veszi a paprikát (egy paprika formájú plüsst, keze van meg lába, és arca is persze, nem tudom, milyen bolond játékkészítő volt képes elkészíteni), én pedig meg kell keresnem az epret (ugyanez a modell, őrült ötlet, de Lócinak nagyon tetszik, hogy két ugyanolyan valami, de mégis mások). Az egyik nálam van, a másik nála, ölelgetjük, nézegetjük, aztán a kezüknél fogva hintáztatjuk, ami módot ad a hinta-palinta elskandálására úgy negyvenszer. Mikor elunom, leoltom a villanyt, és elmondjuk az esti imát, ami lényegében a nap összefoglalása. Most már ő is hozzátesz dolgokat, ami eszébe jut, mondjuk nem mindegyik történt meg ténylegesen azon a napon, de csupa vágyott dolog. Például, ha megköszönöm a Jóistennek, hogy ma volt nálunk a Klára és a Dorka unokatestvér, akkor felsorolja Ilkát és Lottit, a nővérem kislányait is, akiket sajnos már egy hete nem láttunk. 

Az imádság eltereli a figyelmet arról, hogy sajnos a lámpa leoltása az alvást jelenti. Utána elindul a jöszmékelés: forgolódik, dumál, keres engem a sötétben, forgatja az ágyrácsokat - ugye most nálunk az ő rácsos ágya van hozzátolva a mi ágyunkhoz, óriás babaöböllé átalakítva. Egy idő után aztán kikecmereg onnan, és rámfekszik, hason. Bujcizunk, majd amikor én már tényleg alig tudom nyitva tartani a szemem, megkérdezem, hogy Lócikám, nem mászol vissza? És de, mászik, még egy korty innivaló, és utána általában alszik már. 

Az éjszakákat jó esetben átalussza. Én fél nyolc körül kelek, ő 9 körül, van isteni másfél órám reggel a... bármire. 

Rossz esetben azonban éjszaka van valami komplikáció, például hirtelen nekiindul félálomban, és belegyalogol az arcomba, mint ma éjjel - hű de fájt: derült égből egy Lóci-tenyér az arcomba... Megint rám fekszik, és úgy alszik tovább. Ilyenkor aztán szépen kikevergek alóla, mikor már jól alszik. Sajnos a 180 centiméteres ágyunk nem bizonyul elég szélesnek nekem, a negyvenkét mesekönyvnek, néhány legónak, a két kisvonatnak, két kis ceruzának, és a fa építőkockáknak, amiket lassanként berámolt. Plusz a kis üveg bekevert higított almalé, amit éjszaka, ha ébred és szomjas, a kezébe nyomok. Bárhova helyezkedtem éjjel, valami éles és kemény volt alattam. Ezek után Kira kutya is nekiállt ugatni, de nagyon-nagyon és hosszan. Fél négy volt, és pontosan éreztem, hogy most felébredtem, ez már sok volt. Magamban elszórtam néhány átkot, egyrészt Kirára, hogy nem tudta befogni a pofáját ma éjjel, másrészt András csoportvezetőjére az analitikus kiscsoportban, aki nyilván feladatának tekinti, hogy a mi kiegyensúlyozatlan hálószobai viszonyainkat rendezze, ezért meg-ü-zen-te nekem, hogy az egy belső probléma, hogy én nem tudok aludni András horkolásától. Hát szerintem egyrészt aludjon ő vele, másrészt ugye legtöbbször nem a horkolás az, ami felébreszt, hanem valami egyéb körülmény, például egy ugató kutya, vagy egy szomjas gyerek, aztán viszont nehéz egy horkoló ember mellett visszaaludni. Ha pedig mondjuk már 10 percig fent vagyok, akkor utána esély nincs kb. másfél óráig. Mostanában egyébként, hogy Lőrinc már átalussza az éjszakát az esetek nagy részében, szerintem nyugodtan visszatérhetnénk a régi menetbe, de András, akinek könnyű (ellenben hangos) álma van, retteg tőle, hogy majd én felébresztem éjszakánként, hogy ne horkoljon, és ő nem fog tudni aludni miattam. (Erre egyébként látok némi esélyt). Úgyhogy egyelőre marad a státuszkvó. 

Hiányzik? Igen. Szerintem sokkal jobb együtt aludni, mint külön. De elszokik az ember tőle, ez is biztos. Bár szerintem vissza is lehet szokni, egy-két hét kényelmetlenség. Csak az a nagy kérdés, hogy neki, vagy nekem....

Reggel felébred, mosolyogva, álmatagon néz, bújik, fogadja a dédelgetést, Majd az ablakunk alól behallatszó beszélgetésre villámgyorsan leereszkedik az ágy szélénél és kirohan. Kikéredzkedik a bejárati ajtón, még nem jártunk kint, neki nyitom meg kulccsal. Kirohan "Ákos, Ákos!" (a fenti szomszédunk). Kicsit csalódottan és érdeklődve nézi, hogy nem ő van itt, hanem az egyik lánya érkezett a barátjával. Már fent is vannak a lépcső tetején, a kis erkélyen. Kira mellettük. Lóci kiabál fölfelé: "Kira! Gyere!" Kira feláll, lenéz, látja, hogy Lóci az. Lecammog, odalép, megnyalja az arcát, aztán szép lassan visszaballag. Indulhat a nap, a barátok üdvözölték egymást, kiki megy a dolgára. 

Ez Lóci esetében jelenleg a ribizli-szüretelést jelenti. Nem eszi, csak tépi, pici ujjacskáival türelmesen leszedegeti az utolsó kis szárat is, majd körülményesen - szemenként - felcipeli a lépcsőn és nekem adja a ribizli-pépet az ujjacskái közül. Tudja, hogy szeretem, egyem meg. Most. Aztán indul a következő vadászatra. Máskor "kétával" kezd rajzolni, most már csigavonalakat is, amiket el is nevez "ez csiga", "ez bálna", "ez zsiráf". Egyelőre a bal kéz határozottan többet találkozik krétával, mint a jobb. 

Az öltözködés már nehezebb feladat. A tiszta pelust belátja, legtöbbször el is fogadja, bár a folyamat közben gyakran megcsapja a pucérkodás szele és maradna még úgy. Ezt nem tekintem helyes kiindulási alapnak, úgyhogy ezen karhatalommal túllendülünk. Utána viszont a felöltözés komoly nemzetiközi tárgyalásokat igényel. 
-Lőrinc, nadrág? 
- nem. 
- Ezt a szépet, egereset?
- NEEEM! (és el is dobja, érzékeltetésképpen). 
- Akkor ezt a másikat szeretnéd? Ezt a szép kéket?
- Vauvau-kutyásat. 
Szerencsére kezem ügyében van az is (a rendetlenség előnyei kérem), előrántom. Üdvözült mosollyal fogadja, megsimogatja a térdén szereplő vauvaut és engedi, hogy felvegyük. A zokninál újabb tárgyalási fejezet nyílik, mert nem mindegy, hogy a "cillagos" vagy a vauvaukutyás zoknit akarom felhúzni rá. Tegnap végül hosszas alkudozás után sikerült elfogadtatnom a csillagost (a másik eltűnt a földről - a rendetlenség hátrányai), de addigra elfogyott a lelkesedés, szandál nem kell, papucs sem kell (crocs féle bebújós), CIZMA. Az kell. Már csak egy nagyon gyenge próbálkozást tettem a szandál praktikumainak ecsetelésére, de magam is beláttam, hogy nevetséges érveim vannak csupán, úgyhogy gumicsizmában indultunk útnak. 
Egyébként ha önkritikus akarok lenni magammal, marha idegesítő lehet, hogy amikor belengetem neki, hogy "indulunk", akkor ez olyan felnőtt-indulás-féle valójában, azt jelenti, hogy indulunk, CSAK MÉG megkeresem a kocsikulcsot, felveszem a kabátot, előkerítem a telefonomat, bezárom az ablakokat, beriasztok, kiriasztok, visszaszaladok az úti-peluscsomagért, újra beriasztok, ajtót zárok. És ez most egy komplikációmentes indulás volt, amikor nem alakulnak ki olyan szövődmények, mint a mobiltelefon ismeretlen helyen tartózkodása, vagy mikor kiderül, hogy jaj még egy emailt meg kell írni. 
Lóci ezzel szemben, mikor elhangzik az "indulunk", odamegy az ajtóhoz és szeretne kilépni. Ha belegondolok, hogy ekkor azt látja, hogy én pontosan úgy teszek-veszek tovább, mintha mi sem történt volna, szerintem teljesen érthetetlen lehet. 
Az lenne a megoldás, ha esetleg akkor szólnék, mikor már a riasztásnál járok. Nem is azért szólok előre, mintha azt várnám, hogy akkor elkezdi összerakni az aktatáskáját, hanem szeretném őt is valahogy felkészíteni arra, hogy mi fog történni. Azt hiszem. Vagy csak megszokásból. Vagy hogy ne rémüljön halálra, ha az én öltözködésemet látja. Vagy nem is tudom. 

Mostanában többször voltam nélküle itt-ott, ami mások szerint egészséges dolog, én nagyon nehezen élem meg. Már a szervezés részét is, nehéz szívességet kérni mástól, vagy a bébiszittert megszervezni, de jaj jön-e, ráér-e, minden rendben lesz-e, Lóci alszik-e délután vele is, vagy nem és nem, szóval inkább stressz, mint öröm az elmenés. Ráadásul mostanában sokkal élénkebben tiltakozik, még ha az apjával marad is, pedig arról tudom, hogy utána egy hang panasz nem lesz. Gondolom egyébként a beszédfejlődéssel függ ez össze, egyre inkább látja előre, hogy az rossz lesz, ami történik, és egyre inkább vannak szavai is rá. 
A múltkor meglátott egy pelusreklámot, ahol egy kisgyerek nagyon-nagyon nevetett a képen, de tényleg valahogy picit torzra sikerült a nevetés. Lóci rámutatott: "Szegényke, sirdogál". Most kapta meg az utolsó oltást, most bárányhimlő ellen, és most először már előre érzékelte, hogy ez rossz lesz, tiltakozott, mikor mondtam neki, hogy most szurit fog kapni, nem engedte levenni a pólóját, sírt, "fáj-fáj!" kiabálta. Pár hónapja még csak a szúrás pillanatában sírta el magát. 

A mai délelőtt a takarítás és rendrakás jegyében telt el - még nem fejtettem meg, hogy miért kell minden nőnek takarítania, holott van egy  s z a k m á j a, amit szívesen csinál, de nem szán rá időt, ellenben takarítani, amit  
u t á l, azt persze kell, órákon át... 
Ez az univerzum nagy rejtélyeinek egyike. A másik, hogy hol van a barackszínű csillogós rúzsom. Egyiket sem fogom ma megfejteni. 

 Hosszan nem írtam - nehéz időszak ez, sokminden van a hátunk mögött, és még sűrű a következő egy hét is. Nem is sorolom, inkább úgy fogalmaznék, hogy ha ezt a néhány hónapot kitörölhetnénk az életemből úgy, ahogy van, senkinek se hiányozna. Egyébként valószínűleg egy szappanopera-szövegírót szerződtetett valaki, hogy megírja a forgatókönyvet, máshogy nem tudom elképzelni, időnként vártam, hogy valami drámai dallam megszólaljon a háttérben éééés snitt - folytatás holnap fél nyolckor. Mondjuk amikor egy kurva veszekedés miatt négy vérfagyasztó napig nem szóltunk egymáshoz... na azt kihagytam volna. Vagy amikor a szakdolgozati témavezetőm a vérrel-verítékkel, gyerektől ellopott félórákban írt szövegemet (25 oldalt) elolvasva azt mondta, hogy valahogy újra kéne ezt kezdeni, mert az értékek rendszere, mint szempont a 21. században már nem divat. És persze a rohadt várakozást és naptárszámolást is szkippeltem volna, hogy mikor, na mikor lehet újra menni lombikprogramra. Nem, még mindig nem. De most már majdnem. Elviselhetetlen egyébként ez a várakozás, mert konkrétan SEMMIT nem lehet tervezni, egyszercsak azt mondják: hellósziaszevasz, mostantól kétnaponta, vagy inkább a kéthét végefelé naponta töltsd nálunk a délelőttöt (Lőrinccel egy zárt folyosón... kettő darab játékkal). Szóval ne utazz el, ne tervezz programot, ne legyen elfoglaltságod, ne nyaralj... hogy mikor? Azt nem lehet tudni. Az a ciklustól függ. Szóval várakozás van, és aggodalom. 

Elmaradt viszont sok jó dolog leírása is, például most a pünkösdi hétvégén voltunk hajózni, amire nagyon lelkesen mondtam igent még valamikor tavasz elején, és pontosan két nappal a hajózás előtt ért el a para: "DE HOGY FOG bennemaradni a hajóban Lőrinc? Mi lesz, ha ki akar szállni? HOGY FOG ALUDNI???" Ezek a mellékes apróságok elvezettek engem a Decathlonba, ahol megvettem a legszuperebb baba-mentőmellényt, ami létezett, meg egy felfújható kis gumi-izét, amire rá lehet ülni vagy rá tud feküdni vagy én neki tudok majd támaszkodni, (plusz két szivacslabdát, amiket Lőrinc az alatt, amíg ott voltunk szét-rá-gott), és úgy döntöttem, hogy majdcsak lesz valahogy. 

Jelentem, a hajózás nagyon jól sikerült, egyrészt, mert Lőrinc tulajdonképpen élvezte, csak délután, mikor már álmos volt, mondogatta, hogy "kiszáll", de szerencsére akkor is meg lehetett győzni kis mondókákkal, ölbe-játékokkal. Másrészt tudott aludni a hajóban is az ölemben, harmadrészt voltak más gyerekek, 6-7 éves nagyfiúk, és két kutya, Happy és Lemmy (neki mindkettő Happy volt), és volt egy nagy kert, ahol nem kellett izgulni értük, és rohangáltak, játszottak, Lóci rohangált a fiúk után és min-den-ben utánozta őket. Egész furcsa volt ülni egy könyvvel és olvasni. Persze közben szakdolgozatokat kellett bírálnom, mert azzal is el voltam maradva (és most se blogot kéne írnom úgy amúgy, hanem egészen mást kéne csinálnom), de ezzel együtt jó volt. Persze az egyetlen sérülését a tökéletesen zárt kert három darab lépcsőfokán legurulva szerezte, azóta is össze van zúzódva a kis arcocskája, de sebaj. 

A legnagyobb fejlődés nála mostanság persze a beszéd.

Most ül a szőnyegen és játszik, közben dumál: visz-visz. Klára. (az unokatestvére, tegnap volt itt - délután) Visz-visz, Klára. Délu-tán. Klára. (ez milliószor egymás után). Közben ül a "gomborák" (=duplók) között, most hátranéz és azt mondja: Toroony!? Össze!! -ebben volt némi szemrehányás, nem megy össze a két gombora, akárhogy próbálgatja. Kinyi... gyere! Segíts velem! (idejön próbálom leszerelni - iszonyúan húzza a kezem) játszani!! (Megyek, de közben viszek egy zsepit és megtörlöm az orrát. Tiltakozáshullám )- neeem orrát fáj - rossz! (ez is új: eddig mondta, hogy fáj, de most már különválasztja a gyengébbek kedvéért, hogy biztosan érthető legyen, ez most ugyan nem fáj, de attól még rossz.)

Gomborát. Vannak! VAANNAK!!!! (azt akarja, hogy ne írjak már). Másik. Néccsak! 

Tegnap ült a szőnyegen este, kezében két legóval, és dörmögött valamit, sokszor egymás után. Közel mentem, hogy halljam, mit is mondogat, végül rájöttem: "mama, eltörtem". 

Az utazáson egyébként az volt a sláger, hogy ült hátul a babaszékben, és az orrát piszkálta, ami persze taknyos volt, mert naná, hogy elkapott valamit ezen a héten. Egyszercsak kiabálni kezd, hogy meghalljuk a nagy hangzavarban: nézzétek! Nézzétek!!! Takony! 
Ennél nagyobb gyönyörűséget két kamaszfiúnak nem okozhatott volna szerintem (- főleg, mert a "geci" szót még szerencsére nem ismeri)

Hát így beszélgetünk, lényegében folyamatosan beszél és nagyon kifejező, bár most igazán értem, hogy miért mondják, hogy a kisgyerek beszédét csak az anyja érti meg (meg az apja). Sokkal könnyebb úgy, hogy jelen vagyok a szavak születésénél, egyébként meg nagyjából esélyem nincs. Nagyon kreatívnak kell lenni :)

Viszont újdonság, hogy tegnap óta igazi cuppantós puszit ad, és jelenleg a lelkes gyakorlás fázisában van, úgyhogy sok puszit kapok. Eddig is volt valami ilyesmi-szerű, és ritkán, nagy boldogságos összebújós együttlétekkor adott is belőle, de ez most más, ettől megint nagyon meghatódtam, mikor a kis meleg arcocskáját hozzám dugja. 

Másik újdonság, hogy néhány hete mondja az 'r" betűt. Nem csak úgy véletlenül, hanem minden.egyes.szóban.használja, ha kell, ha nem. Ha lehet, akkor többször is. Saját magát is elkezdte megnevezni, ilyenformán van egy Rőrinc kisfiunk. Egyszer megkérdeztem, hogy ki az a Rőrinc, és azt mondta: magam. 

Azt hiszem, ennyit érdemes elmondani a mi heteinkről. Plusz felébredt a gyerek, és tekintve, hogy elindult a nagy "falra rajzolós" korszak, állandóan a nyomában kell lenni, úgyhogy megyek, levadászom, kicsavarom a kezéből a kis piros "cezurát", amit szorongat, kezébe nyomok egy "kétát", amivel a kertben lehet rajzolni és kirugdosom az udvarra. És ha a kerti gereblyével leveri az ÖSSZES rózsatőről az ÖSSZES rózsaszirmot, akkor elkerülhetetlen veszteségként fogom lekönyvelni.