de persze igazából még két-három hét. Betöltöttem a 37. hetet. Tegnap azt hittem, itt az idő, fájásaim voltak, persze Lócival soha nem éreztem egy darab fájást sem, csak a derekamat egyre inkább, szóval gőzöm sincs, mi az a fájás, de most úgy tűnt... de aztán mégis elmúlt a szülésznő által javasolt meleg zuhanytól. Előnye a dolognak, hogy még tegnap megfőztem mára, így ma nem kell csinálni semmit! 

De fáááradt vagyok... állandóan. Már most majd megőrülök, hogy menjünk Lócival aludni, aki azonban éppen für-dik a für-dő-kád-ban (vasárnap 13 óra kilenc perckor mi mást is csinálna az ember gyermeke). Mert tegnap hagytam magam korrumpálni, és vettem neki a cápás állatkert játékboltjában egy FŰRÉSZESCÁPÁT, hogy békében végig tudjuk csinálni a teljes bevásárlótúrát Alditól Rossmannig. Ma pedig meg kell fürdetni a cápát, nem kérdés. Én a kanapén pihegek, nézem a Szívek szállodáját. Ebédeltem, megpróbáltam Lőrincet is rábeszélni, hogy egyen a rizsből legalább, hamár a husit meg se kóstolja, ehelyett felmászott a konyhapultra és előbányászta az állatos kekszet, hogy ő ma azt ebédeli. És nem volt erőm tiltakozni. Csak ülök és várom, hogy a fiúk hazajöjjenek a fociból, és az apja imádkozza be az ágyba mellém. 

A csomagom összecsomagolva, és már meg sem próbálok úgy tenni, mintha csinálnék bármi hasznosat. Beszereztem a babakelengye hiányzó holmijait, kimosattam Andrással a kistakarókat (velem ellentétben neki van munkája is, úgyhogy én voltam a legidegesítőbb feleség az elmúlt három napban, aki létezik). Összefoglalva: alszom, pénzt költök, kitartott nő vagyok. 

Hihetetlen, hogy 2, legfeljebb 3 hét múlva itt lesz egy kisbaba. Az értékeim rendben, a hasam még mindig magasan, a kis popsijával a bordámat nyomja, de a szülésznő azt állítja, hogy második gyereknél ezzel nem kell foglalkozni. Még azért 1 hét biztosan van. 

Lóci tengerbiológus akar lenni. Vagy tengeribiológus. Mert azok lemehetnek ketrecben a víz alá cápákat nézni. Meg murénákat, meg halakat. A mi micsoda sorozat mélytengeri részét is megvettem neki a cápás állatkertben, öngól volt, azóta azt kell olvasnom éjjel nappal. A biolumineszcencia rejtélyeiről társalgunk közben. Amíg el nem alszom. Ami most lesz. 

(...)

Hülye jóslófájásoktól még egy jót aludni sem lehet. Most hétvége van, nem kell menni sehova, de holnap mi lesz, nem tudom. Még három nap ovi, aztán oviszünet, Húsvét. Jézus Krisztus halála és feltámadása most jelenleg kicsit távolabb áll tőlem. De vajon hány hosszúujjú és hány ujjatlan rugi kell ebben a furcsa meleg-de-mégse-annyira időben? Na ez a nagy kérdés. 

1. elmenni még egyszer fodrászhoz

2. ...még egyszer moziba (innentől egy évig esélytelen - bár utoljára negyed éve voltam, akkor is az unokahúgomat vittem, előtte meg nyáron voltam, szóval nagy különbség nem lesz, de akkor is... még utoljára...)

3. kozmetikus. Már nem érem el a lábam. Se. 

4. pedikűrös. Erre még addig se bírtam rávenni magam, amíg nem egy csecsemővel voltam, mert annyira dekadensnek tűnt: anyuka elviszi az oviba a gyerekét, majd beül a pedikűröséhez, majd shoppingolni megy, esetleg ebédel valahol, összefut a barátnőivel...  Ugye, hogy hangzik? Persze a háromnegyede csak puszta fantázia, de a pedikűrös már önmagában is..

És persze van nem-kellemes bakancslista is: 

5. Feliratni a nagynéném gyógyszereit

6. elvinni Lócit szemészhez (elmenni magam is szemészhez?? na ez már majdnem olyan, mint a pedikűrös)

7. utánaérdeklődni idősek otthona-elhelyezéseknek (Nem nekem, bár néha úgy érzem magam). 

Mostanában megtaláltam a körömlakkokat. Minden héten kifestem a körmöm, hiszen van időm, miközben itthon fetrengek ücsörgök, és igyekszem rápihenni a délutáni programokra, vagy kipihenni a délelőttieket. Vagy csak úgy, unalmamban. Ma gyönyörű babarózsaszín. Asszem ettől is elbúcsúzhatok egy darabig a baba érkezése után. 

A hétvégén elmentünk a természettudományi múzeumba (Lócis bakancslista: "mozduljunk ki, amíg lehet"), aztán másnap az állatkertbe (mozduljunk ki... második felvonás). Na melyiket élvezte jobban a kis disznó? Naná, hogy a múzeumot. Mint az őrült rohangált a kitömött állatok között, és kiabálta, vooooooooooo!!!!óóóóóóóóóóó!!! Nézd, apa! Nézd mama! Egy óriási dinoszaurusz-szobor!!!
Cukikám. Az állatok nem dobták fel annyira, mint szokták, bár azért szépen végignéztünk mindent, és élvezte a zsiráf-etetést, meg a kismajmokat is, de főleg kifele menet a Holnemvolt-parkos játszóteret. 

Én ellenben ettől a két programtól totálisan és szürreálisan kifáradtam. Utána délután lényegében csak az ágyon kerestem az egyetlen pozíciót, ahogy tudok lélegezni. Aludtam, pihentem, néztem magam elé... fúúú Lócival ilyenkor még körbebicajoztam a Velencei tavat... 

Rengetegnek tűnik a maradék 5-6 hét. 

Nézem reggel óta. Ki van fordulva, a kis farkinca a varrásnál szemberöhög minden alkalommal, ha kibújok a papucsomból. Nincs az az isten, hogy lehajoljak még egyszer, és visszafordítsam. A játékokat is már csak arréb rugdosom a szőnyegen. Ha abszolút muszáj, akkor leguggolok. 

És ez még csak a 33. hét vége, még van6-8 hét, bár iszonyatosan remélem, hogy csak 6. A pocakom gigantikus, a bőröm ég, éjszakánként óránként dübörgök ki pisilni, enni már nem tudok, ennek ellenére eszem, és rosszul vagyok utána, hízom, egészen elképesztő 70 kiló vagyok, és a baba még csak 2 kiló az ultrahang tanúsága szerint. 

És cuki. Hajas baba lesz, ez látszik a képeken, kis krumpliorra van és ügyesen lefelé fordult már. Megvan a neve is: Zsigmond! Természetesen mikor máskor van az EGYETLEN Zsigmond nap, ha nem május 2-án, szóval ez most már zsinórban a második gyerekünk, akit halálba szivatunk a névnapjával (Lőrinc augusztus 3-án született és Lőrinc nap 10-én van). Nem baj, mindenkinek vannak az életben terhei, neki ez lesz, bocsika. 

Szeretném azt mondani, hogy készülődök, de a valósághoz sajnos közelebb áll, hogy készülök készülni. A babaruhákat NEM szedtem még elő, a baba szekrénykéjét NEM pakoltam még ki, egyelőre ötletem sincs, hol fogunk pelenkázni (mert hogy nem a lakás másik felében álló, elhagyatott gyerekszobában álló pelenkázón, az hétszentség), és Lőrinc fiam sem szokott még át a saját ágyikójába. 

Szóval majdnem jól állunk. 

Viszont majdnem lezártam a munkáimat. Már nem rendelek, a hétvégén volt az utolsó képzési nap, amin részt kell vennem, úgyhogy most már csak az egyetemi órám van heti egyszer, amire bejárogatok, és persze emellett, amit még tudok csinálni a majdani PhD kutatásom előkészítése érdekében, azt LEHET, hogy megteszem. 

Írhatnék még cikket a pszichodráma egyesület újságába, az egy nagyon hasznos dolog lenne. Nagyon-nagyon hasznos. Roppantul hasznos. 

Vagy csak kifordíthatnám a zoknim. 

Vagy azt se. 

Meséltem már, hogy Lőrinc elviselhetetlen mostanában? 

Nem? Na akkor idefigyelj. 

Semmi sem jó. Semmi, és semminek az ellenkezője sem jó. Ha ki akarja nyitni a kocsiajtót, és te segítesz? Ha ki akarja nyitni az ajtót és NEM segítesz? Ha előremész a kertben pár lépést? Ha lemaradsz pár lépést? Ha be-le-nyúlsz a dínója szájába? (WTF?!?) Ha villát adsz kanál helyett? Ha nem hozol innivalót az oviba délután, mikor értejössz, vagy nem adod elég gyorsan, vagy az autóban felejted? Ha a szürke nadrágot adod rá a kék helyett, egyáltalán rá mersz adni bármit, előre ülsz az autóban és nem mellé, nem kapcsolod be elég gyorsan a rádiót, de gyerekCD-t ám, nem csak úgy a bármit, ha nem kapcsolod fel a villanyt az autóban hazafelé este, ha HAZA MERSZ ÉRNI, mielőtt a meseCD meséje végetérne, ha ki mered kapcsolni a meseCD-t, mikor véget ér a mese, mert már csak két háznyira vagytok és tudod, hogy ha új mese jön, életbelép az előző pont???? 
Nos, barátom, ha ezek bármelyikét megteszed, ásd el magad, mert Lőrinc folyamatos, egetverő ordításba fog kezdeni, ami úgy kezdődik, hogy naaaaaaaa, mamaaaaaaaa, és csapkodásba, verekedésbe, karmolásba, harapásba és ezek kombinációjába csap át. Az aláfestés pedig újabban a "tökfej mama", "kakás mama", "nem szeretlek, mama" és a "BÜDÖS mama". 

A tombolás bármeddig tarthat, bármikor kitörhet, egy folyamatos katasztrófasújtotta övezet vagyunk. A Soma barátjánál szervezett, várva várt farsangi bulira egy óra késéssel érkeztünk, mert ő nem.hajlandó.menni nem és nem és nem. Az ovis farsangra csak a végtelen zen-nyugalmamnak köszönhetően jutottunk el végül, amivel nem adtam fel reggel és maradtunk itthon - leszarom, hogy egész kurva vasárnap készült a kindertojás jelmezem. 

A legjobb barátaival való találkozók kudarcba fulladnak, mert verekszik, nem akar velük játszani. Legjobb barátjával, Benedekkel rendszeresen csúfolódik más gyerekeken (konkrétan a harmadik kis barátjukon). Na ezt viselem a legnehezebben: hogy az én értelmes, barátságos, érzékeny lelkű kisfiam ilyeneket mondjon, hogy "de béééééna, amit építettél...!!" Na ez... huhhh. 

Az esték is nehezen telnek, nagy ellenkezés van a lefekvés és az utolsó mese táján, ("kakásmama-pukismama"), és most legeslegújabban a lámpaoltás után még kell egyet fejből is mesélni. Nem vagyok nagy mesemondó, olvasni bármennyit, de tényleg akármennyit képes vagyok, de fejből kitalálni meséket, hát ez mindig nagy kín nekem. Annyi szerencsénk van, hogy Lőrinc nem hagy nagy teret az improvizációnak, szinte fordulatról fordulatra rendeli meg a mesét, ilyenformán: 
- mama, most mesélj a kis hörcsögről. Aki ovodába jár. És akinek a mamája hazament és a kishörcsög sír. 
- Volt egyszer egy kishörcsög, aki kiscsoportos ovis volt. És amikor a mamája hazament, akkor mindig nagyon sírt...
- ...és akkor odajött hozzá a Benedekhörcsög és együtt azt mondták a Noáhörcsögnek, hogy te hülye kakis!
- (...?!!? Úristen a gyerekem egy bully) ... és akkor a Benedekhörcsög és a kis Lőrinchörcsög azt mondták a Noáhörcsögnek, hogy te hülye kakis.... és a Noáhörcsögnek ez nagyon rosszulesett. 
- Igen, de azt is mondd mama, hogy akkor meg azt mondták, hogy nem játszhatsz velünk te répafejű
- (azt a genya mindeneteket ti kis disznók) ...és akkor azt mondták, hogy nem játszhatsz velünk te répafejű. 

Aztán egy idő után beleköltöm az óvó nénit, aki meghallja ezt, és nem engedi, hogy bántsák a Noáhörcsögöt, és megkérdezi, hogy miért is nem játszhat velük. Na erre Lőrinchörcsög (vagyis a Lőrinc) már nem tud válaszolni, úgyhogy én szabadon szövöm tovább a mesét, hogy a probléma mélyéhez eljussunk: 
- Lőrinchörcsög így válaszol: mert én csak a Benedekkel akarok játszani! Azt akarom, hogy mi legyünk legjobb barátok, és a Benedek senki mást ne szeressen, csak engem! Ha mással is játszik, az olyan, mintha nem is szeretne engem igazán, és az nekem nagyon rossz! (Merthogy lassan derengeni kezdett, hogy innen fújhat a szél, az őrült féltékenység irányából, hogy a párosból hármas lesz, a szeretetet meg kell osztani, és ki tudja, akkor mennyi marad a kis Lőrinchörcsögnek, úgyhogy a kéretlen, hivatlan kis Harmadikot ki kell szorítani, bármiáron. 

És hát tényleg, a kis Noáhörcsög a pocakomban egyre több teret vesz el Lőrinchörcsögtől. Már naponta fáj a hátam, mióta lefelé fekszik, nyomja a bordáimat, pontosan úgy, és pontosan ott, ahol Lőrinc is nyomta annak idején, a hasam féloldalas, jobbra húz, ami a hátfájásnak egyáltalán nem kedvez. Nem tudok leülni már a szőnyegre vele, igazság szerint így a 8. hónap és a 31. hét elején már semmi sem igazán kényelmes. A kanapé sem, feküdni sem, de a helyváltoztatás mindig nagy nyögések kíséretében megy csak. A lakás szalad, vagyis inkább rohan, száguld, mert nehezen hajolok, néhány játékot összekapkodni régen egy fél-háromnegyed órás rutin volt, most ennél sokkal keményebb feladat. Ma azért nekiveselkedtem Lőrinccel együtt, aki motivált volt, mert vonatkozni akart, és már nem volt hely a vonatok kipakolásának. De a leguggol-letérdel-összeszed, feltápászkodik-dobozba bedob műveletet már csak korlátozott számban tudom megcsinálni átkozódás nélkül, úgyhogy félmunkát végeztünk (bár én - bevallom - még így is nagyon elégedett voltam magammal). 

Most L ügynök éppen egyedül építi a vonatsínt, és általában: egyre gyakrabban épít-ragaszt-vagdos-lapozgat egyedül. Persze ez még nem órákban, inkább csak 10 percekben mérhető, és néha nekem is kell közben olvasnom neki valamit, de mégis: ez az idő is eljött, hogy nem kell mindent ÁLLANDÓAN együtt csinálni vele. Persze ha ő egyedül játszik, annak megvan a bőjtje: papírfecnik mindenütt, matricák a parkettára ragadva, a matricás füzetek lapjai szanaszerte, alatta álnokul meghúzódó duplójátékokkal, kipakolt memóriakártyák között plüssállatfarmok.... De játszik, és egyedül játszik!

Itt tartunk most. 

Áldom az eszem, hogy egy hét múlva befejezem a rendelést, és ugyan az egyetemen elkezdődött a félév, de hogy nem iratkoztam be, hanem egy magánmegállapodás keretében végzek egy órát, amíg tudom, csütörtökönként. Már látom, hogy nem kell majd beleszakadni, viszont jól fog jönni, mikor egy év múlva ismét beiratkozom, hogy beírják a jegyet és.... ha őszinte akarok lenni, az egyetemre bejárásnál fárasztóbb dolgok is vannak, még így 31 hetes terhesen is... például vonatsínpályát építeni a padlón. 

Egyébként ki kéne fújnom az orrát, mert fél órája szörcsög, de félek, hogy ha megszakítom ezt a gyönyörű játékot, akkor újra eszébe jut, hogy milyen jó lenne velem együtt játszani, és ezt nem kockáztathatom. Inkább a takony. 

Ma éjjel Lócinak láza volt, nem tudtam belőle kihúzni, milye fáj vagy fáj-e egyáltalán valami, csak azt ismételgette, hogy "mama olyasmi betegség van a pocakomban, amit nem lehet elmondani." Végül megegyeztünk, hogy talán a torka fájhat, beadtam neki Nurofent (Novák Hunor buzgó tanítványaként pusztán a lázra még nem ugrottam volna gyógyszerért), és szépen minden tünet megszűnt fél órán belül. Ezt a fél órát Anna, Peti és Gergő gyógyító társaságában töltöttük, majd Lóci békésen elszenderedett, én pedig újabb másfél órát fetrengtem álmatlanul. Megettem két teljes kiőrlésű kekszet, megírtam egy emailt, hogy ne jöjjenek az unokahugaim németre, de annyi eszem már nem volt, hogy a fél nyolcas ébresztőt kikapcsoljam a telefonomon. Egy roncs vagyok. Egy roncs, gyönyörű körömlakkal, ugyanis Müller szombat volt, amit kénytelen voltam kihasználni. Rájöttem, hogy az ArtDeco körömlakkjai iszonyú szépek és tartósak is, és mivel a 15% kezdvezmény mellé adtak plusz 15% extra kedvezményt aznap, úgy éreztem, ennél csak akkor szólhatna jobban nekem ez a nap, ha rányomtatták volna a nevem a kuponra, úgyhogy megvettem. És hozzá egy rúzsceruzát is, hasonló 30% kedvezménnyel. Pénzkidobás? Naná. De ha az ember 1.) minden ágyról-székről-kanapéról felkelésnél hatalmas nyögést is kénytelen hallatni, 2.) olyan tokája van, mint Torgyán Józsefnek, 3.) nem tudja egyedül levenni a slim fit nadrágját, mert Nem Éri El A Bokáját, és mindehhez még legalább 2, vagy de inkább két és fél hónapot kell a terhesség végéig várnia, akkor minden pénzkidobás megengedett. És szemem se rebbent, hogy a szülésre vásárolt nagyi-pelusokkal együtt fizettem ki a szuper sminkcuccokat, és arra se, ha elképzeltem, hogy mégis mennyi időm lesz a baba mellett sminkelni???? 

Egyébként meg kisütött a nap, tavaszi melegnek érződik a 10 fok, amiben tegnap hóvirágot néztünk Lőrinccel, de sajnos csak egy percig, utána belefagyok a csizmámba, és szaranyaként nógatom a gyereket, hogy igen, tök cuki, hogy ugrándozik a kavicshalmon és egyensúlyoz a korláton, és isteni, hogy le-ve-gő-zünk odakint, de most már NEM AKAR esetleg bejönni a jó melegre, mert befagy a s*eggem. Az ilyen időben máskor alig vártam, hogy biciklizzek odakint. Vagy fussak. Vagy mindkettő. Most az álmom az, hogy a gyerek menjen oviba, az apja menjen dolgozni (hogy ne lássa, milyen lusta a felesége), én pedig léci hadd tegyem fel a lábam, meredjem a plafont, nézzem sorozatomat kora délutánig, amikoris elérkezik a jólmegérdemelt délutáni alvás ideje. 

Még három hét, és abbahagyom a rendelést. Nem hittem el, de számolom a napokat. Most kezdődik egy egyetemi óra, amit nagyon szeretnék megcsinálni (nyilván nem fogok tudni bejárni, legfeljebb csak az első felében), és ennyi. Vagyis persze lehetne még a kutatásomat tervezgetni, a cikkemet írni, sőt, kifejezetten hasznos lenne, DE (és itt a nagy DE) nem csinálom. Múlt héten se, most se. Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mit csinálok egész héten. Most például alig várom, hogy Lócit délutáni alvásra terelgessem, de sajnos az még legalább két óra (tekintve, hogy megriadva az éjszakai láztól, balgán hagytam negyed 10-ig aludni. Hova tettem az eszemet????). 

Még 10 hét. Vagy 8, ha szerencsém van. Úristen. 

Hát, be kell valljam, hogy pocsék krónikás vagyok. Az elmúlt hónapban a következő lényeges dolgokról nem írtam: 

- Lóci hányós-fosós vírusáról, aminek következtében MINDENT tudunk Novák Hunorról, az Orális Rehidráló folyadékról (broáááááá) és a diétázás ellenjavallatáról is. 

- Arról a felejthetetlen éjszakáról, amikor én is elkaptam a hányást, és konkrétan azon gondolkodtam, hogy ki lehet-e hányni egy 23 hetes magzatot vajon?

- Lóci oviba visszaszoktatásáról, ami észbontó 1 hónap ovinélküliség után, egyre növekvő pocakkal egy bűvészmutatvány. 

Mert ugye kérem, van egy gyermek, aki nem óhajt oviba menni. Még befelé menet, sétálva az ovi kertjében egész jól haladunk, lépegetünk, beszélgetünk, és aztán beüt a MÉNKŰ. Valami banális baromságon megsértődik, például, hogy nem hoztuk magunkkal azt a plüssjátékot, amit otthon nem is említett, azt se tudjuk hol van és egyáltalán HONNAN A FRANCBÓL ejtőernyőzött be a fiam agyának tekervényeibe?!?! De tény, hogy nem hoztuk el, és innentől kezdve nem lehet tovább menni, egy lépést sem, szívet tépően zokogni kell, sőt visz-sza-for-dul-ni (mikor már MAJDNEM a belső kapunál voltunk). Ennek lájtosabb verziója, mikor sajnos mama én csak ilyen nagyon lassan tudok menni, mutatja a mikroszkopikus lépésecskéket, amit látva gyors fejszámolással el tudom helyezni a szülésem várható időpontját valahol az ovi udvara közepe tájára. Esetleg csak körbeforogva lehet menni. 

Normál esetben felvenném, és felcipelném, ahogy az apja teszi, most nem bírom felcipelni, úgyhogy a teljes tehetetlenség állapotában próbálom őt meggyőzni/leordítani/megfenyegetni/beédesgetni. Felmenni a lépcsőn sajnos csak nagyon-nagyon lassan lehet, átöltözés közben még bármilyen harántimpulzusa lehet, például - mint ma - hogy zokniban elindul lefelé a lépcsőn a bejárathoz, én meg a naaaagy nehezen felerőltetett tyutyit leszedve a lábamról utána, magamban átkozódva, hogy hiszen.már.egyszer.fent.voltunk....

Szerencsére egyre többször András viszi a gyereket, aki mindenféle pszichológiai magyarázatokat fűz a történethez, de szerintem lóf@sz szeparációs szorongás, meg haláltéma megdolgozása, hanem egyszerűen egy büdös kölök, aki szivat minket. Engem. Pontosabban. 

De legalább az megvan, hogy mi akarok lenni idén farsangkor a gyermekem ovis farsangján, ahol - helyi szokás szerint - a szülők is beöltöznek (!?!? mintha nem lenne elég a gyereknek évről évre kitalálni valamit). Na de most rájöttem, mi akarok lenni: Kindertojás! Az alakom ideális, nem kell más, mint egy összevarrt, gumival összehúzott és megfestett lepedő, ennyit még én is képes vagyok előállítani, ha a végszükség úgy hozza. Persze fogalmam sincs, mivel festek be egy ekkora felületet - a mikroszkopikus üvegcse textilfestékek nem tűnnek praktikusnak ecélra - de remélem ezt a problémát is megoldom abban a két hétben, ami még hátra van a nagy napig. 

 A terhességet - itt és most be kell vallanom - sokkal rosszabbul viselem, mint az előzőt, már karácsony táján elfogyott a levegőm, azóta az állandó légszomj örök társam, enni nem jó, nem enni nem jó, kifáradok, nem tudok aludni, és még van jó két és fél hónap... Babanév nincs, nem is lesz, mert András nem találja a Nagy Utónévkönyvet, és anélkül - bárki beláthatja - gyerekneveken gondolkodni nem lehet. Majd öt évesen nevezzük el. 
Közben próbáljuk elképzelni a nyarat, hiszen tervezni kell, de az én fejemben egyelőre elképzelhetetlen, hogy hogyan is leszünk egy kisbabával, egy ovis és egy nagykamasz gyerekkel?!? Irigylem a nyaralóval rendelkezőket, akiknek nincs dilemmájuk, mennek a telekre (miközben a rendbentartástól-víztelenítéstől-röghözkötöttségtől borsódzik a hátam), de mégis, most milyen jó lenne tudni, hogy ha fene fenét eszik is, ott leszünk, foglalja el mindenki magát ahogy tudja. 
Mert például itt egy nem túl bonyolult program, az unokatestvérem lányának az esküvője július elején. Münchenben. Szívesen kimennék, hiszen kevés kapcsolat adódik a családnak ezzel a felével, de: 
Ha eddig dilemma volt, hogy utazzunk 600 km-t egy három és fél évessel, most itt a giga-mega-dilemma: lehet-e ennyit utazni egy 2,5 hónapossal? Meglesznek-e egyáltalán addig a papírjai? A mi gyerekünknél névváltoztatással indítunk, hiszen Károlyi-Csáky-ra nem lehet alapból anyakönyvezni, csak két lépésben,. Ezt Lócinál kb. másfél év alatt sikerült megugranunk családilag. Tehát: lesz-e úti-okmánya addig? 
Lóci az első hónapokban nem volt hajlandó a babaülésben nyugton megmaradni, még 10 percre sem, nemhogy 7 órát (még mielőtt felhorkannátok, ÉN IS TUDOM, hogy nem egybe nyomja le az ember az ilyesmit. 
András ötlete szerint esetlg vonatozok a picivel, ami első hallásra oké, de második hallásra...: VONATOZOM 12 órát egy picivel?!?! Ez egy horror-film címe is lehetne.
És odakint hogyan alszunk? Amíg ketten voltunk, sőt még hárman is, bekéredzkedtünk a rokonokhoz, vagy van baráti család is odakint, szuper. De 4esben??? Egy kisbabával????? 
Na és persze ne hanyagoljuk el a legfontosabb kérdést: MIT VESZEK FEL 2 HÓNAPPAL A SZÜLÉS UTÁN?!?!?!? Nyáron?! Amikor minden hurka ötven kilométerről látszik, 5 mérettel nagyobb vagy, mint bármikor "lánykorodban", de a terhesruháid - ha vannak egyáltalán csinos darabok - lógnak rajtad? És még legyen szoptatós is, mert nincs az embernek amúgy elég baja. 

Mondjuk legrosszabb esetben felvehetem a kindertojás jelmezt. Téma lezárva. 

Egy békességes január 1-e reggelen nehéz visszaemlékezni arra az elmebajra, ami karácsony előtt zajlott, de azért megpróbálok hű krónikás lenni. 

Ott kezdődött, hogy úgy gondoltam, hogy nekem - mivel Lóci immár tényleg stabilan egész nap ovis, én pedig továbbra sem dolgozom még csak fél állásban sem, inkább csak negyedben a rendelőben - szóval nekem rengeteg.sok.időm.van. Elkezdtem tehát én begyűjteni az ajándékokat mindenkinek. Ki mire vágyik. És mi fér bele. Apróságok, szimbólumok. A legtöbb fejtörést nyilván azok a családtagok okozzák, akikkel az ember jóelőre megbeszéli, hogy ne legyen ajándékozás, VAGY CSAK VALAMI KIS SZIMBOLIKUSAT....
És azok, akiket nagyon, de nagyon szeretsz, és mégse tudod pontosan, hogy mire vágynának igazán, vagy ha igen, azt te úgyse tudod nélküle megvásárolni (András). Aztán két héttel karácsony előtt beütött a krach: anyám kitalálta, hogy ő is szeretne nekünk ajándékozni, de ő nem tud mit, és úgyse tudja megvenni, mert még az Alllee-t sem találja meg a parkolót, nemhogy a játékboltokat. Odaadott egy komolyabb összeget, hogy min-den-ki-nek vegyek ajándékot. Magamnak is. Nos, ez gyönyörű feladat - első ránézésre. Karácsony előtt két nappal azonban már bőgni tudtam volna, hogy most el KELL költenem magamra valahogy még 20ezer Forintot, de úgy,hogy 25-én ott legyen ám anyám kezében, hogy ő átadhassa, miközben én másra se vágytam, mint arra, hogy feltegyem a lábam a kanapéra és megnézzek egy nagyonnagyon giccses karácsonyi filmet. Ehelyett villamost vettem Lőrincnek, simogatós pulcsit a keresztlányomnak, talpaltam a városban rendelt könyvekért, hogy olcsóbb legyen 1-2 ezer Forinttal, mintha mindent a legközelebbi boltban vettem volna, vártam futárt, váltottam ki gyógyszereket a nagynénémnek, adtam le fényképrendelést (mint minden rendes fantáziátlan magyar anyuka 20 éve, mióta ez az ajándék létezik), mentem vissza kétszer, egyszer, mert elrontottam a rendelést és kedvesen rámtelefonáltak, hogy biztos nem olyan képeket akartam, ahol lelóg a gyerek fél feje (tényleg), egyszer meg ugye elhozni, írtam listát a 10 kedvenc számomról Ábelnek, aki édesem még nem tudja, hogy 20 év felett az embernek nincsenek kedvenc számai, pláne nem 10, hát most lett, rohangáltam diabetikus szaloncukorért, terveztem egyszerű karácsonyi menüt, amit Lőrinc is megeszik és Ábel sem utálja, veszekedtem online boltokkal a kiszállításról, 

Terveztem-szerveztem, hogy Lóci mit fog adni karácsonyra a családnak. Színeztem vele betlehemet, gyúrtunk linzert együtt és díszítettünk, üvegfestékeztünk. 

Közben magam sem tudom, hogy szaladtak el a napok. A PhD-mhez kapcsolódó feladatokhoz hozzá se tudtam ülni. Nem volt két órám, hogy nyugodtan rá tudjak hangolódni a munkára, el-mé-lyed-jek valamiben.

December 6-án a 20 hetes nagy genetikai ultrahangon találtak egy 8 mm-es plexuscisztát a baba fejecskéjében, ami TELJESEN normális, NAGYON sok babának, van, és EGÉSZEN ritkán jelez csak kromoszóma-rendellenességet, amiből magától értetődően következett, hogy úgy beszorongtam, hogy négy napon keresztül szinte összeforrtam a google-lal (tudom, tudom...) és a végére szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a baba a létező legszörnyűbb kromoszómarendellenességgel rendelkezik. Nem segített az sem, hogy az orvosom - nyilván azért, hogy ne szorongjak és teljesen megnyugodjak - elküldött december 21-ére a genetikus szakemberhez... innentől már nem kellett sok a teljes őrülethez. Szerencsére négy nap múlva, mikor már a szonográfus külföldi végzettségének és szakmai hátterének is utánanéztem (mert jó, nem látott semmi más ráutaló jelet, de vajon jó szonográfus-e ő...), eszembe jutott az egyetlen épeszű dolog, amit tehetek: visszamentem a vizsgálatot készítőhöz. 

És ettől megnyugodtam. Elmondtam a nőnek az összes szorongást, hogy az Edwards kórtól rettegek, amivel nem él a baba egy percet sem kábé, ő pedig cukin végigmutogatta, hogy mi mindennek kéne megvalósulnia, hogy egyáltalán felmerüljön egy ilyen betegség. Persze továbbra sem akartunk semmilyen invazív vizsgálatot, úgyhogy, de nagyon megnyugtató volt hallani, hogy még gyanúsnak SEM tudja látni egyetlen kis szervét sem. 

Úgyhogy teljes lendülettel tudtam nekifutni az utolsó két hétnek Karácsony előtt. Ez a lendület kábé  két percig tartott, utána ugyanis elindult ez az egy-nap-öt-helyre-rohanok-mégse-érek-a-listám-végére őrület, aminek csúcsa az volt, hogy anyukám is kitalálta egy ponton, hogy ő már nem tud ajándékot venni mindenkinek, hát vegyek én. De olyat ám, ami 25-én, a családi ünnepségen a kezdünkben lesz, de ellenben mindenki örül neki.. Nemes feladat. Mikor aztán épp a fogam összeszorítva lépkedtem a Mammutból az autóm felé, kezemben egyensúlyozva egy fél méteres játékvillamost, két csomag ördöglakatot, egy zacskó könyvet a táskámban pedig ott lapult az óvónéniknek a csoport nevében vett ajándékutalvány és szaloncukor, akkor azt gondoltam, hogy a jó édes anyját a karácsonynak, én nem kérek semmit, de főleg nem olyasmit, amit most KELL megvennem két napon belül, akkor inkább nem kérek ajándékot. 

Végül azonban az Ünnep maga nagyon jól sikerült. Hogy hogy tudtam a "egyszerű menüt főzök - csak bedobom a sütőbe - kajával (és persze a bejglivel) egy komplett délelőttöt a konyhában tölteni, az egyelőre rejtély számomra, és végül olyan ebéd lett, amit egy normál vasárnapon is egy kicsit szégyellnék... ez... ez egy másik történet, még nem fejtettem meg teljesen. De végülis elkészültünk, amiben külön kihívás volt, hogy Ábel idén karácsonykor nálunk volt 24-e nap közben, de este 6-ra hazament, amit úgy értsetek, hogy 5:58-kor itt állt az autó a ház előtt, nem volt kecmec. Eddig még soha, de idén elkészültünk háromnegyed ötre, így volt még egy óránk a két fiúval együtt karácsonyozni. Lőrinc cuki volt, együtt énekelte velünk a Mennyből az angyalt és a Pásztorokat, a Szentírás olvasásnál körbe-körbe futkározott az ajándékok előtt a szőnyegen, aztán lelkesen adta át mindenkinek a csomagokat, harsány "Boldog szülinapot" felkiáltással, de később, mikor már az összes csomag kicsomagolásra került, leült a kanapére mellém, a színezővel, és hallgatta a nekem kedves (és neki még bőven nem való) karácsonyi Fekete István novellákat. Vacsoráztunk (a teljes kiőrlésű kalács véletlenül jól sikerült), aztán az apja játszott vele. Mert arra persze nem gondoltam, hogy ha csillió playmobil-os játékállat-családot adunk neki karácsonyra, akkor EGÉSZ karácsony este állatos szerepjátékokat kell majd játszani, magától értetődően. Nos, ha van valami, amit nem bírok, egyszerűen a genetikámból hiányzik, akkor az az állatos szerepjáték. Nem baj, ezért van két szülője a gyereknek.

A karácsonyi családi ünnepségre sógorom egy lázas betegség másnapján érkezett, de nem baj, mert már egész jól van. MOST, január 1-én reggel, az antibiotikumszedés harmadik napján már én is egész jól vagyok, köszönöm. 

Jelenleg csak az a kérdésem, hogy mikor keltsem fel az éjjel fél kettőkor ágyba került, és jelenleg délelőtt 10-kor édesdeden szuszogó kisfiamat?? Asszem még hagyom egy kicsit. Persze így nem lesz délutáni alvás, de nem baj, carpe diem, a délután majd megoldja saját magát. 

ma lépek a 20. hétbe. A pocakom végre elfogadható méretű (szerintem, a hétvégi András-napi ünnepségen a meghívottak még nem mertek rákérdezni, pedig a legkismamásabb kismamaruhámat vettem fel). Cukin mocorog már, úgyhogy kezdem elhinni, hogy tényleg érkezik valaki a családunkba április végén. 

Lóci minden.áldott.nap agyrohamot kap, mikor meglát engem az oviban, hogy ő még nem akar hazajönni. Mindent próbáltam: előbb jöttem, később jöttem, csábító programajánlattal jöttem (nem érdekelte), édességgel jöttem (szar anya vagyok tudom, és ráadásul nem jött be, mert MÉRT CSAK KETTŐ SZALONCUKORRAL), ordítottam, rezignáltan leültem a sarokba, hogy akkor én most kivárom a végét, több ötletem nincs, feladom. Majd ez is elmúlik. Tetézi a dolgot, hogy az óvónénik szerint kettő perccel az érkezésem előtt még nagyon vár engem, és szeretne hazajönni. Behh...

Kész karácsonyi tervei vannak. Szerencsére megtalálta a tavalyi Playmobil katalógust (apja segítségével), úgyhogy most vegyünk egy Gnú-családot, egy leopárd családot, egy viziló-családot és gazellát is. 

Alakul a karácsonyi programunk, idén először Ábel 24-én nem este jön hozzánk, hanem egész nap nálunk lesz, és este megy haza. Még nem látom magunkat, ahogy elkészülünk, de mivel ő tényleg le fog lépni 6-kor, azért ez egy baromi nagy motiváció lesz. Ebből az következik, hogy idén először fogok főzni 24-én. Olyat, amit mindenki szeret, tehát semmi bőjtös-karácsonyos kaja nem jön szóba (nálunk mindig káposztaleves volt és mákos csusza 24-én kislánykoromban). Most épp a libacombra vagyok ráhangolódva, egyszerű, finom, szeretik a népek, a maradék rizs és lilakáposzta pedig újrahasznosítható másnap a szokásos 25-ei nagycsaládi malacpecsenyénél. Másfelől persze akkor két tökugyanolyan hangulatú étel lesz egymás után. Estére biztosan kalács lesz hideg étellel, de az ebédet még meg kell álmodnom. 

Vettem jegyet Advent utolsó vasárnapjára a Kaláka Betlehemesre, én imádom, remélem Lóci is fogja. 

Ajándékokkal még szarul állok, elfogyott az összes ajándékcsomagoló papír, ki kell válogatni a fényképeket a családi ajándékhoz (amit mindenkinek adunk, fotócsempét fontolgatom, de ahhoz gyorsan lépni kéne). Mindig ez a nagycsaládi ajándékozás a legnehezebb, mert olyat lenne jó adni, amit mindenkinek lehet ugyanolyat, személyreszabottat csak a nővéreméknek meg az anyukámnak szoktam. Viszont a tágabb rokonság sem-mi-nek-nem-ö-rül de tényleg, csak a fényképeknek (vagy arra legalább úgy tesznek, mintha). 

A két ünnep közti időszak is telik be lassanként, és nagyon vigyáznom kell, mert gyűlöletes dolog egyik programból a másiba zuhanni, minden nap rohanni két helyre, itt ebédelünk, ott vacsorázunk, rángatjuk a gyereket és magunkat, ahelyett, hogy egy kicsit le lehetne ülni élvezni a kapott játékokat, olvasni, filmet nézni...

apropó filmek: úgy döntöttem, hogy most már pont karácsony előtt nem mondom le a netflixet, kerülamibekerül, ennek örömére megnéztem már 3 karácsonyos Hallmarkt-os jellegű filmet, a hangulat kedvéért. Angolul, ez az egyetlen (nagyon sovány) mentségem. Egyébként az angolom tényleg nagyon sokat fejlődik ezekkel a filmekkel, néha már könnyebben szólalok meg angolul hirtelen, mint németül, ami nem azt jelenti, hogy jobban tudnék angolul, mint németül (óó bárcsak), hanem, hogy bele lehet jönni egy nyelvbe tényleg. Szóval nincs az a giccs, nincs az az ordenáré kliségyáros sz@rság, amit ne néznék meg karácsony előtt, ha hó esik benne és karácsonyi fényekkel van tele. 

Pedig azt már évekkel ezelőtt megtapasztaltam, hogy süthetek egy vagon sütit, járhatok karácsonyi vásárba, ihatok forralt bort, dekorálhatom a lakást bárhogy (leginkább sehogy), gyújthatok illatgyertyát, ez még mind csak egy fura, Hollywood-utánzat klisé-karácsonyhoz vezet, ami egy idő után pont olyan unalmas, mint minden más. Úgyhogy igyekszem visszatalálni az eredetihez is, idén is, mint tavaly, a forráshoz, a Szeretethez, és próbálom Lócinak is átadni, megtanítani, hogy van valaki, aki annyira végtelenül szeret minket, hogy eljött közénk, egy istállóba, hogy örökre velünk maradjon. Ez. Ennyi kell. (Meg egy kicsi netflix). 

Jövő héttől bent alszunk az óvodában. Az én édes pici nagyfiam ugyanis elképesztő, elviselhetetlen hisztériákat vágott le minden áldott ebédidőben, mert a.) az ebéd és a meseolvasás közti átöltözős (neki: rajzolós) időben érkeztem, és még nem rajzolt. b.) a meseolvasás alatt érkeztem, és nem hallgatta végig a mesét. c.) A meseolvasás végén érkeztem, mikor ő már előszedett egy mesekönyvet nézegetésre, DE még nem jutott hozzá. Az ezt követő menet viszont mindig ugyanaz: ordít, elbújik, nem-haj-lan-dó egy lépést se tenni, aztán lefelé a lépcsőn hirtelen nagyon fááááradt, leül, és nem tud továbbmenni. Aztán megkérdezi, hogy a kapun túl lefelé vagy felfelé áll az autó, és JAJ nekem, ha az autó felfelé áll, akár csak két méterre is, akkor leül a FÖLDRE a kutyaszar és a pocsolyák közé, és legörbülő szájjal zokog. Felemelni nem tudom, rábeszélni nem tudom... Jövő héttől bent marad, megbeszéltük, több körben rábólintott, a hétvégén veszek neki pizsamát, megrendeltem a lepedőket és egy párnahuzatot, úgyhogy a kocka el van vetve. A többi az óvónénik dolga. 

Talán nem tűnik nagy dolognak, de: tadáááááááám: van applikációm a céges autó parkolásának indítására!!! Eddig ugyanis az volt a menet, hogy elvittem Lócit oviba, szóltam Andrásnak, hogy indítsa a parkolást, aztán, hogy állítsa le, vagy hogy állítsa át arra, ami akkor kell, mikor mondjuk a gyógyszertárba is be kell ugranom, vagy a nagynénémhez. Aztán haza, és mikor délben elindulok, akkor újra ugyanaz, ha nincs otthon András, akkor ráírok, imádkozom, hogy idejében elolvassa. Ha a városban kell elintéznem mondjuk három dolgot, akkor ez három kör írás-várakozás a visszajelzésre, írás a leállítás miatt. És persze gondolom Andrásnak sem volt olyan egyszerű. DE MOST!!! Új világ van, kéremszépen! Egy gombnyomás! Ha ez nem szabadság, akkor mi az? Talán a bentalvás.

A 16. heti ultrahang is mindent rendben talált. Továbbra is tartja magát a feltételezés, hogy kisfiúval van dolgunk, és örömmel tapasztalom, hogy egyre gyakrabban, már naponta többször érzem a kaparászását. Ez azért jó, mert a legkisebb anomália tel-jes pá-nik-ba tud dönteni a gyermek életével kapcsolatban, amin csak újabb 8 év intenzív pszichoterápia segítene gyanúm szerint. 

A hétvégén ESKÜSZÖM megnézem a Bohém Rapszódiát. Bármi lesz is. Egyedül is elmegyek, el én, és élvezni fogom, de legszívesebben az Andrással mennék, ketten, Két hete bejelentettem, múlt hétvége végén feladtam a reményt, de András azt ígérte, hogy ezen a hétvégén elmegyünk, és bár egy percig nem bízom egy férfi ígéretében sem, most mégis hajlandó vagyok egy utolsó esélyt adni neki. 

Tegnap kétszer főztem tésztát túróscsuszának. Tegnapelőtt csak egyszer. Ma még nem főztem, de ennek egyik oka, hogy elfogyott a tejföl. Vennem kell valahonnan tejfölt. 

Most elmegyek, és felszedem a gyereket, ha addig élek is. 

1. Ha még VALAKI, akinek elárulom, hogy bizonyos jelek alapján kisfiúra tippelnek az orvosok, azt mondja rá, hogy "nem baj", annak ki fogom tekerni a nyakát. Komolyan. Én szóltam. 

2. Lencselevest eszem, most harmadszorra 10 napon belül (és mindig több napig haha). Sok-sok zöldséggel. 

3. Terhesruhákat hordok, a nadrág adekvát, nem megy rám már más, a felsőket viszont a fíling kedvéért. Próbálok pocakosnak tűnni, na. 

4. Gyönyörűek a színek. Minden percet élvezem, mindig pont a szülinapomon a leggyönyörűbb az ősz, idén is így volt. Természetesen én a szülinapom felét sértődötten töltöttem valami végtelenül fontos veszekedés miatt, de tekintsünk ettől el. 

5. Ugyanitt kiderült, hogy a kedvenc cukrászdám rendelésre készít isteni cukormentes KRÉMEST!!!! Ez mondjuk olyan felfedezés, mint amikor Pasteur felfedezte a baktériumokat. Csak fontosabb. 

6. Megvettem a télikabátot. Brendonos, pihepuha-meleg, gyönyörű állapotban, fekete, térdig ér, nagyobb pocak is belefér és 6000 Ft volt. És életemben először van igazi terhes-pizsamám, szintén ettől a lánytól. Maga a csoda. 

7. Lóci küzd az ovihoz kapcsolódó indulataival. Minden dínós játékban verekszik, ma a nagyelefánt szét-ver-te a kiselefántot, mert az a falra firkált, és rosszalkodott (egyemmeg, kis drágám), én voltam a kiselefánt, aki sírt, és félt, és elbújt, és akkor - szerencsére jött Lóci személyében a Kalmár, aki viszont számonkérte a nagyelefántot, hogy mit csinált, és le-ka-kil-ta - kak-kakk-kak. Emellett rágja a körmét. Nem a kalmár, a Lóci. Szegénykém. 

8. Jövő héten tervezek temetőbe menni, itt lakunk mellette, szép közös program szokott belőle lenni. Halottainkkal beszélgetős, imádkozós, melegséges ünnep. 

9. Megvettem Lócinak egy szuper pókos jelmezt, ami egy mellény, lábakkal mozgó-rázható szemekkel rajta. A neten hirdették - haloween jelmezként - de én azonnal eldöntöttem, hogy a kisfiam idén farsangkor pók lesz, ha addig élek is. Amióta tudom, hogy van beöltözős farsang, rettegek tőle, mert nem vagyok az az éjjel jelmezt varró szuperanya, és tízezreket sem akartam rákölteni. Ez 1500 Ft volt. Hála neked facebook anyacsoport. 

10. Találtam Keloggs cukormentes műzlit. Ez nagy cucc, még nem próbáltam ki, de egyik fájdalmas lemondás a cukormentes életemben a reggeli műzli (jóleső lehetőségének) a hiánya. Próbáltam a Cerbona cukormentesét, de az olyan, mintha a gyümölcsös műzliszeletüket morzsolnám tejbe, szóval nem az igazi. Most megvettem ezt, és nagy reményeim vannak. 

+1: Megfáztam. Nem, ez nem a helyes kifejezés, inkább úgy mondanám, hogy egy hónapja folyamatosan meg vagyok fázva, csak néha úgy tűnik, hogy vége, aztán újabb hullám kezdődik, hol jobb, hol rosszabb. Hát most rosszabb. Torokfájás, orrfolyás, rossz közérzet... Szerencsére semmit nem szedhetek, se nyákoldót, se igazi gyulladásgátlót, orrcseppet is csak módjával, úgyhogy finnyogok, nyunnyogok, nyafogok, Majdcsak tavasz lesz.