Mostanra befejeztem a 12. hetet, hivatalosan is a második trimeszterben vagyok. Babonából nem írtam ki ide, de köszönjük, jól vagyunk, és az elmúlt hetekről visszamenőleg élesítem azokat a posztokat, amiket közben írogattam, de nem akartam elkiabálni. :) 

Lassan kezdem is elhinni, hogy tényleg kismama vagyok, tényleg érkezik egy második gyerek a családba, és hogy tényleg én leszek az anyukája...

És hogy vagyunk? 

Az émelygés,köszöni, jól van. Ma rántottát reggeliztem, hagyma és minden nélkül, kenyérrel. Isteni volt, tehát elég biztos, hogy holnapra gyűlölni fogom. 

Náthás vagyok, fáj a torkom, Lóci minden reggel előadja a soros anti-ovi-performanszát, és én minden áldott reggel azt hiszem, MA nem fog sikerülni elindulni. Közvetlenül utána indul a "mit főzzek" dilemma, tegnap azt hittem, győztem, mert rájöttem, hogy LENCSÉT akarok enni, lencselevest sok zöldséggel, de sajnos miután mindent megvettem hozzá, külön bementem még egy tejfölért este, sajnos kénytelen voltam este 10kor rájönni, hogy a lencséknek hitt zacskóhegyek sárgaborsók, tehát nem tudtam beáztatni, tehát nincs lencselevest. Kukoricás-zöldborsós tészta lesz tehát. Ha van itthon kukorica és borsó. Meg tészta. Ha. 

Kaptam egy anyukától kölcsön néhány használható kismamafölsőt, ezzel már nem érzem magam úgy, mint egy hajléktalan, vagy egy nagyon kövér nő akinek nincs otthon egészalakos tükre. 

Tegnap összeraktam a konyhát (mára nem látszik), csináltam joghurttal kevert reszelt céklasalátát, giga adagot, mert Lóci nem volt hajlandó négynél kevesebb céklát bepakolni a zacskóba, megfőztem-lehámoztam-beízesítettem-kihűtöttem-mára már rá se tudok nézni. Fasza. 

Vettem a telefonomhoz új tokot, végre olyan, ami tényleg tetszik, vagány, világoszöld, és végülis csak háromnegyed évig tartott rászánni magam. Vettem egy pirosat is, de az nem illeszkedik olyan tökéletesen, vissza kéne küldenem, hogy megmentsem azt az 1500 Ft-ot, de nem látom magam, amint épp visszaküldöm. 
A napjaink ugyanis a következőképpen néznek ki: 

hétfőn délelőtt itthon vagyok, vagyis fél 10-re hazaérek és fél 1-ig szabadidőm van, délután jönnek az unokatestvérem lányai németórára fél 4-negyed 6-ig, utána rohanunk a nagymamához, ahol 6-8-ig játszik Lóci, míg én 6-8-ig rendelek két órát. Vissza Lóciért, rábeszélni a hazamenésre, utána vacsorázni, lefeküdni... már a gondolatától is elfáradok. 

A kedd sokkal könnyebb, ugyan van délelőtt egy órám, tehát a rendelőbe rohanok 9-re az oviból, viszont utána hazajöhetek, hogy aztán elmenjek Lóciért, és délután nem-csinálunk-semmit! András focizni megy, mi meg itthon ütjük el az időt, és néha - meg ne hallja András - megengedek magamnak némi mesét is. 

Szerdán horror nap van: rendelek reggel, András viszi a gyereket, utána megyek a saját terápiámba, Óbudára. Bizony, úgy döntöttem, hogy kipróbálom a baba-mama kapcsolatanalízist, mikor ha nem most, mikor a.) terhes vagyok, b.) annyi elrendeznivalóm van ezzel a terhességgel kapcsolatban! Megengedtem magamnak, na. Ezt teszem a lelkemért, de persze ez azt is jelenti, hogy a szerda délelőtt egyetlen rohanás. Utána ott veszek ebédet, már felfedeztem több jó kis helyet (bár múlt héten jól befürödtem a sárgarépa-tésztájukkal, ami KONKRÉTAN sárgarépából faragott metélttészta volt és a felét se bírtam megenni.....). Délután megyek tanítani a nővérem gyerekeit németre, ami azért kihívást, mert az egyikük gyűűűűlöli a németet, én meg nem nem vagyok a kifejezett tanár-alkat. Hogy honnan tudom? Onnan, mert a plafonon, nem is, a HOLDON vagyok, ha valaki nem csinálja meg a házi feladatát. Tényleg. Tombolni tudnék, csapkodni, meg-sér-tő-dök és szentbeszédeket tartok. Ha jobban belegondolok, a tanáraim nagyrésze ezt csinálta, szóval vehetjük úgy, hogy tipikusan tanár-alkat vagyok :)
Utána következik a "induljunk haza-neeeem, nincs még egy kis játék, neeem, nem fürdünk itt, jó, itt fürdünk, de utána azonnal megyünk, vedd a nadrágod, vedd a pólód, szárítsuk meg a hajad, ha megmostad a hajad hogy lehet MÉG MINDIG fogkrémes az arcod a délbeni fogmosástól, mostaztán már igazán mennünk kell, akkor egyedül megyek, leszarod, jó, de akkor is mennünk kell.... 

Hogy aztán belevágjunk a csütörtökbe, ahol délelőtt bemegyek az egyetemre finanszírozott terápiát tartani, aztán vissza az oviba, aztán délután szervezek valamit valamelyik ovin kívüli kis barátjával, mert otthon lenni egyszerűen, az egyet jelentene a mesenézéssel, ami bőven elég heti egyszer, még sok is. 

Pénteken délelőtt rendelek, este is rendelek, a kettő között pedig elhozom Lócit, beimádkozom az ágyba, mellérogyok én is, és ide tervezek még egy kétheti ovis hittant becsúsztatni, hátha összejön ismerős anyukákkal, és a nővérem támogatásával. Ki tudja? 

Emellett ez zsinórban a negyedik hétvége, amikor van VALAMI. Hol külföldi konferencia - jippijájé, eljutottam! - hol saját vezetésű pszichodráma workshop, hol analitikus konferencia, ahol többedmagammal előadtam, ma megint egy pszichodráma workshop délelőtt.... a jövő heti egész hétvégét felemésztő pszichoterápiás képzés alól felmentettem magam, bár én vagyok az egyik szervező, de ez már tényleg bírhatatlan, elviselhetetlen, nekem is, a családnak is, kell a pihenés, a láblógatás, a nyújtózkodás. 

Amit szeretnék: 

- megnézni egy filmet a moziban. Jobb ötlet híján a Mamma mia 2-t még egyszer, de lehet, hogy mire eljutok, addigra már a Mamma Mia 4-et fogják játszani. 
- megvenni a karácsonyra szánt színházjegyeket (sajnos a hitelkártyánkat eléggé leharcoltuk ebben a hónapban a két külföldi utazással, de félek, hogy különben meg lemaradok a jó lehetőségekről). 
- Tenni egy őszi kirándulást az őszi kirándulós kismamanadrágomban a szép időben a gyönyörű őszi színekben a családommal. 
- Főzni még egy adag lencselevest, és nem röhögni szembe magam közben. 
- Megszerezni a Vaterán kinézett kismama-kabátot télire - sajnos nem vagyok nagy vaterázó, hogy mikor kell lecsapni meg mikor kell licitálni, úgyhogy a vakszerencsében bízom. Persze van egy hordozós baba-mama kabátom, abban nyomtuk Lócival az első telet, de jelenleg - és még nagyon sokáig - ötször beleférek, hiszen csak tél végére leszek 6 hónapos, az igazán nagy pocakos időszak majd március-áprilisban lesz, akkor pedig lenge kis átmeneti kabátokban tervezek majd lejteni a tavaszi rügyfakadásban. 

Ehelyett persze van egy igazi jó kis to-do listám: 
- venni egy 2019-es naptárat. 
- elintézni a klinikai engedélyem meghosszabbítását a GYES-re tekintettel
- ehhez kikérni egy igazolást (uhh, de utálom ezt intézni)
- megírni a kurva angol cikket (legalább első körben magyarul), ami a PhD-m következő lépése lenne. 

... most jövök rá, hogy valójában az első feladat a to-do listámon, hogy írjak egy to-do listát... És ez biztosan nem ma fog megtörténni, mert rosszul vagyok még a gondolatától is. És nekem most kímélni kell magam.... ha jobban belegondolok...

Elmenni Barcelonába egy konferenciára őrületesen izgalmas és egyben elképesztően fárasztó ötlet volt. Este hatra, mikor végetért a programunk, alig éltem az émelygéstől, éhes voltam, de a legtöbb kaját nem bírtam elképzelni magamnak, de persze EGYSZER VAGYUNK Barcelonában címszó alatt még muszáj volt bemenni a városba. 

Láttam sirályt a parton, láttam a La Ramblát, láttam a Sagrada Familiát kívülről, láttam az EGYIK Picasso múzeumot, két katedrálist és ezen a ponton úgy éreztem, megmentettem a becsületem és este 9-kor már ágyban voltam minden nap. 

Aztán idióta módon a hétvégén egy monodráma kurzust tartottam (amit még messze az ELŐTT találtam ki, hogy Barcelonát kitaláltam volna), és tegnap estére úgy kikészültem, hogy egész délután csak feküdtem és rosszul voltam. Az esték amúgy is a legrosszabbak, de ez most a legeslegrosszabb volt. Fúúú. 

Mi van még: 
- Álmodtam a babával. Jó, nem a babával konkrétan, hanem egy iszonyatosan cuki, zsemleszínű kisnyuszival, aki egy cipősdobozban érkezett, én kaptam Húsvétra  (május 1-re vagyok kiírva, és a húsvéti születés egész realisztikus). Kivettem a dobozból, elöntött valami elképesztően melegséges érzés, és kiabáltam, hogy Lóci, gyere, nézd, mit kaptam ÉN húsvétra... Az első igazán jó kis álom a kicsiről, őrizgetem magamban. 
- Bejelentkeztem anya-magzat kapcsolatanalízisre. Elhatároztam, hogy kicsit rendet rakok magamban. Egy vagyon lesz, de megéri, remélem. 
- András elutazik Szófiába. Négy napra. Ugrottak a reggeli terápiás óráim, egyedül kell az estéket végigcsinálnom, amit tudom, hogy minden anya csinál, aki egyedül neveli a gyerekét, de egyrészt szerintem nekik valami komoly állami kitüntetés járna augusztus 20-án, másrészt ettől még sajnálom magam. És Lócit, aki éppen most esett túl azon a megrázkódtatáson, hogy én nem vagyok itthon három teljes napig és négy éjszakáig. 
- Mindez sok egyszerre. Nagyon sok, fáradtak vagyunk, András iszonyú jófej, csinálja, beleállt, szabit vett ki, hétvégén bábszínházba vitte Lócit (ki.a.fasz. rendezi Misi mókust, hogy még mindig az a legnagyobb poén benne, hogy fejbeverik egymást az állatok egy bunkóval??? És miért viszi minden szülő ész nélkül rá a gyerekeit?????). Szóval András csinálja, de ő is fáradt. És én is. és tegnap este olyan kurvára összevesztünk, hogy az elképesztő. Ordítottunk, Lóci pedig jött a pici kardjával, és csapkodta apát, hogy hagyja abba (iszonyú édes volt és nagyon sajnáltam, hogy ilyen barmok a szülei). Aztán este még szóba hoztam neki az ágyban, és ő megkérdezte, hogy miért veszekedtünk. És akkor én megpróbáltam elmagyarázni, hogy ....ööööö... hát mert... öööö apád kipakolta a kofferemet.... vagyis mert én nem úgy szóltam apához... vagy mert ... apa azt hitte, hogy én lefeküdtem és aztán kiderült, hogy csak olvastam Lócinak... és hirtelen minden indok olyan szánalmasan érthetetlen volt, és az egész veszekedés, hogy most akkor TÉNYLEG ezen veszekedtünk volna?... Ma reggelre szerencsére mindketten kipihentük magunkat, András bepakolta a mosogatógépet a drága, a takarítónő ráér holnap délelőtt, úgyhogy szebb a világ egy kicsivel. 

Kínait ettem, most már rizzsel, de valami íz zavar így is benne, meg salátát tésztával, limonádét ittam, meg cukormentes bodzaszörpöt (nehezen iszom az émelygés miatt, folyton ki van sebesedve a szám, mint az influenzásoknak, úgyhogy állandó ital-keresésben vagyok). Tervem, hogy napi másfél liter meglegyen. 
Eddig nem híztam, de a pocakom már látszik, és persze terhesnadrágokat hordok, amiknek a gumis része lötyög. 
És ma visszaviszem a kikölcsönzött könyvtári könyveket. Vagy legalábbis a nagyját. Vagy legalább azt az egyet, ami lejárt. Mert ma van a Megbocsátás Napja. És nekem nagyon meg kell bocsátani. 
- vettem új aksit a telefonomhoz, most egy eredetit, és élvezem, hogy nem kell napi háromszor tölteni, hogy egyáltalán telefonálni tudjak rajta. 

Készülök az őszre, itt az Október, mindjárt a születésnapom, és utána kezdődik a kuckós-melegséges karácsonyvárás bennem, amikor lehet díszíteni a lakást (de nem KELL, mert a tavalyi díszek egy része még mindig fent van muhahaha), lehet karácsonyos könyveket olvasni a gyereknek, lehet sütni (aztán kidobni, mert nem eszi meg senki), és persze lehet hálát adni az évben kapott jókért. 

Bennem a vége felé fordul az év lassan, és imádom ezt az időszakot. Talán még kiutazunk egyszer ősszel a barátnőmékhez Svájcba, de szigorúan Lócival együtt, és persze lesz még sok barátkozás az ő kis barátaival, valamint elgyötört anyukákkal, tartok még két rövid workshopot októberben, és ki akarom dolgozni végre a PhD témámat. Lett egy szuper ötletem rá (köszönöm, Barcelona!), csak le kéne ülni átgondolni, meg utánaolvasni a szakirodalomnak, és ez kegyetlen. Mert ahol internet van, ott Netflix is van...

Gyrost ennék. Kevés hússal, sok salátával, hagyma nélkül. Pitában, harapva, mindent összecsöpögtetve. Ebédre, uzsonnára. Krumpli nem kell. 

Almapaprika. Tegnap még menő volt, tegnapelőtt ölni tudtam volna érte, mára megfakult a fénye kicsit. 

Egy hete hamburgert ettem, Burger Kinges whopper junior szendvicset, melegen, hidegen, állottan, zacskóból. Csak azt. Minden más pfúúújkakaundorító. 

A szokásos szalámis-sajtos pirítós, ami a napi menünk része, na az szóba se jöhet. Helyette lekváros pirítós volt a menő. Most változtak az idők, differenciálni tudtam az okádék-faktort: a SZALÁMI! Azóta a sajtos pirítós beelőzte a lekvárt. 

Két napig tökfőzeléket ettem. 

Két napig kínait  - boááááá, ha csak rágondolok.... akkor jól esett. Venni a kaját drága, de rendelni borzasztó, végig kell nézni egy csomó undorító nevű kaját, ugyanez a baj a kifőzdékkel is, már a szagok is... vuhh... úgyhogy megint elkezdtem főzni, jobb ötlet híjján. 

Este nagyon nehéz enni. Most már jobb az émelygés, reggel szinte egyáltalán nincs, dél körül elindul valami, 2-kor márhatározottabb, legrosszabb este 6 után, és ott aztán exponenciálisan romlik. Ez így volt Lócival is: a 6-8 hétben mindentől és állandóan, utána a reggeltől kezdve tisztult fel a nap, végül - a 14. héten - már csak este 6-8ig volt szar. Micsoda perspektíva. 

Inni még nehezebben iszom, a savanyú italok jók, de a buborékosak nem annyira, viszont ki a f@szom fog limonádét készíteni, de őszintén. Örülök, hogy élek. 

Édesség nem nagyon kell, de a nagyonsavanyú gumicukor... na az azért lecsúszik pár, pedig nem eszem cukrot egy jó ideje már. 

De holnapra semmi nem az lesz, ami ma volt, elképzelni sem tudom, mit fogok főzni,e setleg tortellinit paradicsomszósszal, az nagyon bonyolult és viszont savanykás, szóval lehet, hogy ez lesz a nyerő. Mondjuk L. nem eszi se a paradicsomot, se a tortellinit... apróság, amin ne akadjunk fenn. 

Előszöris a beszoktatásnak immár a har-ma-dik hetében (!!) még mindig ott tartunk, hogy mikor bandukolunk felfelé a lépcsőn a csoportszobába, Lóci belesuttogja a lábamba, hogy "mama ugye bejössz velem egy kicsit még játszani, és ott maradsz, amíg én akarom?" És Lőrinc-anyuka leveszi a cipőjét, egyetlen anyukaként a 6 új kis óvodás anyukája közül ott marad, fogja a kisfia kezét, megy vele a játékokhoz, és el nem mozdul mellőle addig, míg meg nem találja Lóci a saját kis kezdő-játékát és pajtását, Benedeket vagy Noát. Ez nagyjából 10-15 percet vesz igénybe. Akkor megkérdezem tőle, hogy elmehetek-e, és ő bólint, hogy igen. És elmegyek. Igyekszem nem nézni az óvónénikre, akik valószínűleg már a francba kívánnak engem. 

Tegnap viszont elszúrtam. Nem hittem a saját gyerekemnek, nem bíztam az ő képességeiben, hogy mindent a saját ritmusában igenis megcsinál, hanem azt hittem, hogy ha most nem lépem meg az utolsó lépést, akkor SOHA NEM FOGOM TUDNI meglépni (jaaaj hányszor gondoltam ezt már, és minden egyes alkalommal tévedtem). Szóval elhatároztam, hogy most én is elmegyek a folyosóról már, mint minden normális anyuka. Lócinak mondtam, hogy előbb-utóbb ennek így kell lennie, és hogy akkor én most megyek, és bedőltem az óvónéninek, aki azt mondta, hogy minden rendben lesz, és a gyakorló óvónéninek, akivel kézen fogva elment Lőrinc, elengedve a kezem. Leléptem. 

Ebédidőben mondták, hogy Lóci 5 percig vígasztalhatatlanul zokogott utánam az óvónéni ölében. Tudom, ez mások szemében nem nagy idő, de szerintem semmi szükség nincs rá. Hiszen minden szépen, lassan, apránként alakul az ovival: mondták azt is, hogy ha minden ebéd után (amikor egy falatot sem eszik) bemegyünk a kifőzdébe - ráadásul játszósarkos kifőzdébe - és ott eszünk, akkor SOSE fog bent ebédelni. Eltelt két hét, és a gyerekem minden noszogatás, erőltetés nélkül elkezdi megenni az ebédet. 
A jobbik részem tehát azt mondja, az elválás is így lesz: egy szép napon NEKI nem fogok kelleni már, az elején sem, és tudni fogja, hogy mikor lesz ez. 

Azért nagyon örülök, hogy ma és holnap az apja viszi oviba, aki szemrebbenés nélkül maradt bent negyven percig, az óvónéni pedig meg se nyikkant (drága óvó nénik, nagyon hálás vagyok nektek a türelemért!)

Hétfőn pedig új hét, a negyedik, hátha akkor már az elválás is könnyebb lesz. Talán. 

Igen, ez egy jó hír. Ma fejezem be a hetedik hetet, dobog a kis szíve, jól érzi magát, én pedig... nem. 

Egy hálátlan dög vagyok. Hányszor elmondtam, hányszor esküdöztem, hogy ha csak MÉG EGYSZER lehetnék így rosszul, egy szavam se lenne, angyali türelemmel tűrnék, nem fetrengve, átkozódva, a napokat számolva.... 

Hát, majdnem sikerült... körülbelül két napig. Azóta egy varacskosdisznó életmódját és hangulatát idéző életformába váltottam, nem emlékszem mikor takarítottam utoljára, mártírképpel fekszem a kanapén, és ha nincs itthon a Lőrinc, tévézek. Ha itthon van, akkor... hát... olyankor olvasunk, rajzolunk, és a végén... tévézünk. Szerencsére hamarabb fekszik, mióta oviba jár, és én is fekszem vele, és igyekszem nagyon ügyesen, kis időközönként enni, de ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk, ha egyszer semmit, de SEMMIT nem vagyok képes jó étvággyal megenni. Vannak étel-kívánságok, amik egy-két napig elviselhetővé teszik az életet, most például Whopper junior szendvicset ettem reggel, délben, este, előtte kefírt, még előtte rakott káposztát... de minden étel szezonja csak addig tart, amíg nem jön egy nagyobb émelygés, amin egy dolog segít, ha ESZEM valamit, és ezzel a lendülettel el is felejthetem azt a kaját jó időre. Így áldozott le a tejfölös tészta-szezonnak, a kefír-szezonnak és a paradicsomos bab-pirítóskenyéren (!) szezonnak. 

A hétköznapokat írom, nem pedig azt az örömöt, ami eltölt, ha arra gondolok, hogy mindez azért van, mert május elején, esetleg április végén egy új kis élet költözik hozzánk, akinek én leszek az ANYUKÁJA, és akivel megint boldogságos idők jönnek, ahogy Lócival is átéltem annak idején. Pedig van öröm is, valahol a hányinger alján, elrejtve. 
Holnap megyek vérvételre, főleg a pajzsmirigyem miatt kell ellenőrzést tartani, de persze minden más szart fontos dolgot is megnéznek nyilván. 

Hízni eddig nem híztam (Lócinál ilyenkor már bizony látszott rajtam az émelygés ellenszereként alkalmazott zabálás), de a pocakom most már látszik, talán a második terhesség miatt. Persze idegenek még nem látják, de én határozottan látom, behúzhatatlan, ott van, megdönthetetlen érv, mint az émelygés maga. Juhéjj. 

Még sok-sok izgulást kell végigcsinálni gondolom, ezért egyelőre nem is teszem nyilvánossá ezt a bejegyzést, de szeretném, ha emlékeznék erre, ahogy emlékszem Lóci életének kezdeteire is.  

10 évet öregedtem ebben a két napban. 

Az óvodai beszoktatást az ISIS használhatná nyugodtan kínzóeszközként, rettenetes, úgy úgy szorongtam, mint egy kisdiák kisóvodás, bár Lőrinc ügyes volt és bátor, és csak fél napos az oviban, annyit pedig bárki kibír... bárki, csak éééén nem :( :( 

Első nap azzal kezdődött, hogy mindenki nekiindult felfedezni az ovis játékokat a játszószobában. Mindenki, kivéve Lőrinc, az én szociábilis, más gyerekekről le-va-kar-ha-tat-lan Lőrincem, aki  az én ölemben helyezkedett el, és kizárólag velem volt hajlandó játszani, még azokkal a gyerekekkel SEM, akik odajöttek hozzá (mert két kislány konkrétan odajött, ahol ő játszott. 

Utána volt egy bemutatkozós kör. Minden ovis leült a szőnyegre, az újak is, az anyukák szerényen háttérbe húzódtak... kivéve egyetlen anyukát, aki szépen beült a körbe, hogy a megilletődött kis új ovis kisfia az ölébe kucorodhasson, és alig hallhatóan elmormolja a nevét és a jelét is. Igen, ezek is mi voltunk. 

Nem ismertem rá a fiacskámra. Mikor aztán 11 körül az óvó néni kiadta az utasítást, hogy menjünk ki az udvarra, úgyhogy pakoljuk el a játékokat, és kiderült, hogy se a műanyag cápák, se a műanyag zsiráfok nem vihetők ki játszani, Lóci szájacskája legörbült, és könnyekben kitörve szaladt a karomba: "mama, mikor mehetünk már haza?!"

Természetesen nem és nem volt hajlandó felvenni a benti cipőjét és MEZITLÁB volt egész délelőtt, nem evett egy falatot sem az ebédből, a gyümölcsből is csak két harapást, tehát magától értetődően a szomszéd kifőzdében fejeztük be a programot, és több gyereket megütött, okkal vagy ok nélkül, az örök titok marad. 

Hazaérkezve óriásit aludt, fél kettőkor aludt el, mint hónapok óta soha, és délután sírva tiltakozott a nagymamánál tett látogatás ellen, mert akkor én elmegyek ugye. "inkább menjünk az óvodába, mama! Ott megígérted, hogy nem mész el, ha megkérlek!" Szerencsére a nagymamát meglátva megváltoztatta a véleményét, és mégis inkább bement, a nagymamától kapott gyurmázható puha sárga béka pedig ma-ra-dék-ta-la-nul boldoggá tette. 

A mai nap azért jobban alakult, egyrészt a tegnapiak után azt sem csodáltam volna, ha soha többé nem lenne hajlandó bemenni az oviba, de nem ez történt: elég jókedvűen szállt be az autóba, megkérdezte, hogy ma is ugyanabba az oviba megyünk-e, mint tegnap, és ma is zöld csoportos lesz-e, és érkezéskor is nagyon lelkesen rohant be a csoportba. 
Nap közben sok bátor - és sajnos gyakran sikertelen - kísértletet tett más gyerekekhez kapcsolódásra, szívem facsarodott: ő volt a legkisebb, épp csak három éves, de tegnap megtanulta már, hogy meg kell kérdezni, hogy jöhet-e játszani ő is, és szépen el is mondta mindig, mire a nagyok legtöbbször azt mondták, hogy nem, te nem jöhetsz. :( :( 
Szerencsére ott voltam, és kiszúrtam Lujzit, aki már tegnap is nagyon aranyosan játszott velünk (és akit tegnap még Orsinak hívtam, de mára kiderült, hogy ő Lujzi, csak van egy kis beszédibája egyelőre), és persze ott volt Tünde is, akit ugyan tegnap Lóci megütött, mikor a fiúk bevették egy kicsit a vadulós csapatba, de szerencsére Tünde nem haragtartó. Lóci meg is emlékezett róla, hogy annak ELLENÉRE játszott vele, hogy "máskor" megütötte őt. Szuper. 
Ma L csak kétszer verekedett, egyszer, mikor egy másik kisfiú segítségére sietett, akit megütött egy harmadik kisfiú és sírt, egyszer pedig, mikor a fiúk azt mondták, hogy a Parasaurolophus nevű dinoszaurusz húsevő... Ezt igazán nem hagyhattuk annyiban, bárki megérthesse. 

Kicsit félve mentem el másfél órára, bár Lőrinc rábólintott a távollétemre, de nem voltam biztos benne, hogy mindenki életben lesz még ebéd után is... ehhez képest Lőrinc békés volt, játszott, mesét hallgatott, felvette a cipőjét (!!?!) és végigülte az ebédet a helyén. Utána ellenben, mikor megérkeztem, a plafonon ugrált (szinte szó szerint, mert sikerült felmásznia az öltöző ablakpárkányára, onnan pedig a szekrények tetejére), gondolom nagy erőfeszítésébe került az ÖSSZES szabályt egyszerre betartani. 

A mai ebédből sem ettünk meg semmit, gyümölcsleves volt (esélye nem volt nálunk) és sült csirkecomb krumplival (ccccc...).  Lóci azt mondta, hogy volt egy kevés sajtos tallér, de "nagyon kevés volt, mama!"
Ez után áttekintettem a heti menüt, láttam, hogy egyetlen nap sem fog megenni egy falatot sem a kiírt ebédekből, elővettem a bekészített rántott husit, és fél kézzel a gyereket tömve bekopogtattam az irodára, hogy további egy hónap ebédet fizessek be. Tudom, a vécén is lehúzhatnám a pénzt ezzel az erővel, de asszem ezt hívják szo-ci-a-li-zá-ci-ó-nak. 

Aztán hazafelé bementünk a cukormentes cukrászdába, úgyhogy a mai napot egy teljeskiőrlésű, cukormentes barackos pitével koronáztam meg. Savanykás volt, nem túl édes tészájú, igazi sárgabarack ízű és mennyei. 

Fel vagyunk készülve. 

Megrendeltem és meghozták a békás oviszsákot. Lóci még aznap be is költözött, úgyhogy most egy mikrométernyi hely sincs benne a szükséges dolgoknak, viszont tele van autókkal, dínókkal, és még több dínókkal. Van még két napom alkudozni. 

Elmentem bevásárolni a százas papírzsepkendőcsomagot, a gyerek-fogkefét, a gyerek-fogkrémet, kaptunk egy benti szandálnak való szandált használtan a barátnőmtől, vettem egy pizsamát az ALDI-ban (majd eszembe jutott, hogy haza tervezem vinni délben), befizettem az ebédet, vettem textilfilcet és silkoplast ragasztószalagot, mert eddig ez tűnik a legértelmesebb jelfelrajzolós-technikának az összes neten olvasott közül. 

Szóval vásároltam, gugliztam, beszélgettem Lócival, olvastam megszámlálhatatlan "Ákos ovodába megy, Lea óvodába megy, Bori ovodába megy" mesét, most már csak arra lenne szükség, hogy velem is beszélgessen VALAKI végre, hogy mit csinál az ember a kisfia nélkül egész délelőtt. :( Hiányozni fog a kis disznó. 

Eredetileg egész napra terveztük az ovit, András ugyan még júniusban megkérdezte, hogy biztos-e ez, de én akkor még nagyon biztos voltam. Nyáron azonban egy szép napon  v i l l á m k é n t  h a s í t o t t  b e l é m, hogy ez azt jelenti, hogy egész nap külön lennénk, 8-4-ig, mint a felnőttek, és hirtelen teljesen abszurdnak tűnt a gondolat, hogy egy kis hároméves ebben jól érezze magát. Úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy elég lesz nekünk a fél nap is, majd ha Lóci úgy dönt, hogy ott akar maradni, akkor megváltoztatjuk a megállapodást. 

Mi történt még? Tekintve, hogy ősz van, vettem magamnak egy bordó körömlakkot, és egy anyatárs tanácsára hozzá egy top-coat körömlakkot az Essence-től. Magamtól az Essence márka közelébe se mentem volna, mély meggyőződésem, hogy az aluljáróból szedik össze őket az árusoktól,  és attól is félnék, hogy összeverekednének a rendes sminkcuccaimmal fiókban, de erre a körömlakkra esküdött a barátnőm, és kipróbáltam. Szuperul tart, pedig ez ugye egy bordó körömlakk, ami nekem max 3 napot tartott eddig, de inkább kettőt. Hát most egy hete van a körmömön, és elégedett vagyok!

András ma csapatépítő vitorlázáson van a kollégáival, úgyhogy egyedül vagyunk Lócival. Ennek örömére hagytam őt aludni, Gilmore girls-t néztem és nem csináltam semmit egész reggel. Az utóbbi hetekben egyre kevésbé bírom rávenni a délutáni alvásra, és ha mégis elalszik nagy-nehezen, akkor másfél óra alvás után is éjfélig fent van, ami nem olyan nagy fun azért, ha jobban belegondolunk. Ideszerveztem az unokatesókat, és ettől azt várom, hogy fogok tudni egy picit magamnak is lenni, de valószínűleg a lakás fel fog robbanni estére. Négy gyerek konkrétan atomjaira szedi majd a teljes enteriőrt (!!), de megéri? Nanáhogy. 

Megcsíptem! Most végre megcsíptem azt a rohadt bujkáló emailt, amiben "we miss you" kedvezményként 20 %-ot ajánl a strawberrynet - vagyis a hűség10%ommal együtt már 30-at! három hónapja vettem észre, hogy a promóciókba rejti a gmail, ilyenkor kb. négy hetente újra küldik, de mindig csak akkor láttam, amikor már lejárt... Eddig azt hittem, 10% a maximum, de csak ki kellett várni, és ÍME!!!

Úgyhogy - tekintve hogy INGYEN VOLT (:D), vettem magamnak egy gyönyörű chanel négyrekeszes szemhéjpúdert, az alapozómat és egy rúzst, amit már négyszer felpróbáltam itthon, de annyira drága volt, hogy soha nem bírtam rávenni magam. Most rettenetesen olcsó lett, szóval iszonyú sokat spóroltam ezen....
A szemhéjpúder egyik testvérét kb. 8 évvel ezelőtt vettem meg, és már akkor annyira, de annyira reménykedtem benne, hogy az derül majd ki, hogy nem éri meg az árát, semmivel sem jobb, mint az egyyszerűbb márkák, hogy szemfényvesztés az egész.... De sajnos nem. Sajnos iszonyú jó színek, amikkel nem tudod papagájra sminkelni magad, rohadt sokáig tart, pedig gyepáltam rendesen, olyan színek, amiket az alapmárkák egyszerűen nem találnak ki, nem tudom miért, de ezek izgalmasabbak. Szóval sajnos-sajnos megéri. Már ha az embernek van 30% kedvezménye, mert fizikai képtelenség 20 rongyot kiadni egy szemhéjpúderért, na. 

 Mivel ez a poszt hetekig íródott, hozzátenném, hogy a magyar Posta egy azaz EGY EGÉSZ hetet ült a csomagomon, így annyi ideig tartott a szállítás, mintha csacsiszamáron hozta volna egy riksa Távol-keletről. Közben elszáguldott mellettem 3 db Marionnaud kedvezmény nap, úgyhogy nagy csábítás volt, hogy egyszerűen nem-veszem-át a csomagot és megveszem itthon a cuccokat. De aztán kitartottam.  

Elutaztunk egy napra és egy éjszakára Andrással, Lóci (most már másodszorra) a nővéreméknél nyaralt a Balatonon. Nagyon örült a programnak, végig úgy tűnt, minden remekül alakul. Sem az elbúcsúzáskor, sem a hazajövetelkor nem mutatott különösebb megrázkódtatást, örült, de semmi különös. 
Viszont másnap. 
Másnap én már dolgoztam, 8-10-ig a rendelőben, aztán 13-14-ig ismét. Ezalatt egy bébiszitter jött, de az apja is otthon volt, csak sajnos neki is nagyon kellett dolgoznia. Mikor 10-kor hazaértem, éppen zokogott, és semmi nem volt jó, a nyakamba vetette magát, és onnantól kezdve nem.jött.le.onnan szinte órákig. Közben nekem persze az volt a tervem, hogy segítek a takarítónőnek, hamár a bébiszittert muszáj fizetni még három órát, mert nem kérhetem meg, hogy menjen el és majd léci jöjjön vissza. De Lőrinc mindenféle furmányokkal mindig újra megszökött tőle, hogy engem csábítson játékra. Le is ültem egy kicsit dínózni velük, nekem is volt dínóm, meg Dorinának (a bébiszitternek) is, de saaajnos Dorina dínója harapós volt, be kellett zárni, és persze a várba se jöhetett fel, hiszen ő húsevő, és egyébként a csúszdán se csúszhatott le. Az enyém bezzeg nagyon kedves dínó volt. 
Utána délután, mikor megnyugodtak a kedélyek és délutáni alváshoz készülődtünk együtt, meg is kérdeztem Lócit, hogy hiányoztam-e tegnap a Balatonnál. "Igen." Este hiányoztam? Kérdeztem tovább firtatva. "és napközben is". 

Kis mukikám. 

Ma Lőrinccel egy állatos füzetet nézünk, most először. Van benne egy mormota. Olvassuk, hogy a mormota társait is figyelmezteti a veszélyre. 
Lóci kiegészíti: igen, fütyülnek. 
Elámulok, mormotával eddig még nem találkoztunk. Kérdezem is tőle: ezt honnan hallottad? Erre Lóci, aki mindent szó szerint ért, az egyik sarokba mutat: hát ONNAN! Gyorsan javítok, mert tényleg kiváncsi vagyok: "de kitől hallottad?" "Hát a nagymamától!" A nagymama felolvashatott neki valami könyvből, és de szerintem egyetlenegyszer történt ez mostanában, a szülinapján, de az én gyerekem az állatokról szerzett infókat egész egyszerűen beszippantja, mint egy szuperszámítógép. 

A múltkor kijavított, mikor azt bírtam mondani egy kis táskára az egyik múzeum-shopban, hogy papagájok vannak rajta - Mama, azok TUKÁNOK, nem papagájok. Én kérek elnézést. 

ÉN lemostam az ablakokat az iszonyatosan szuper, újonnan vásárolt tupperware mikroszálas ablakpucolómmal - imádom, első látásra szerelem, de tényleg, nem kell hozzá kemikália, csak nedvesít, letöröl, szárazzal áttöröl, kész. Tényleg kész, foltmentes, nincsenek papírtörlő-hegyek, átnedvesedett újságpapír-halmok vagy bármi egyebek. Ötszázszor egyszerűbb, mint bármi más. Szívtam a fogam az árán, csak ezért kerestem egy Tupper összekötőt, de megéri, minden fillért. Ő ez alatt 1.) nyaggatott, hogy most már dínózzak. 2.) fondorlatosan a nyakamba vetette magát az ablakpárkányról 3.) megjegyezte, hogy izzadt vagyok (ami milyen érdekes). 

ÉN felnyitottam és felszeleteltem a lazacot  - Ő kis lazacdarabkákat tuszkolt a kézi habverő spiráljába, hátha át tudja rajta vezetni. Nem tudta. 

ÉN lereszeltem a sajtot a sajtreszelőn - Ő lereszelte a maradék sajtot az IKEÁS fellépőke tetején levő fogantyú-nyíláson. 

ÉN megfőztem a gnocchit a szószhoz - Ő egyedül elmászott kakilni a vécére, és kikiabálta (ma már sajnos hetedszerre), hogy mama ez sajnos még mindig nem szép kaki, még mindig nem barna a színe. Elkaphatott valamit. 

ÉN összekevertem a szószt a lazaccal - Ő kirángatta egy felső tárolókosárból a kilógó végénél fogva az egyik esernyőnket, két mellé hajtogatott textilszatyrot és pár téli gyereksapkát a földre. 

ÉN letakarítottam a pultot és lemostam a konyhai ablakokat is - Ő bent olvasta a szülinapjára kapott kihajthatós füles enciklopédiát "amiben dínók is vannak, de nem igazik, hanem dínóSZOBROK mama"

ÉN falatonként adogattam neki az almát és a paprikát - Ő az esernyőt nyitogatta az ölemben, hogy én is beférjek alá, mert játékból esik az eső, aztán játékból elállt, de mama miért esik és áll el az eső játékból? 

ÉN megetettem vele néhány gnocchit - Ő a csöcsös labdán fetrengett és csak addig a pillanatig maradt nyugton, amíg a szúrós villa egész közel volt az arcához. 

ÉN elolvastam neki két nap alatt hetedszer a Dzsungel könyvét (mama mert ebben van egy kis emberke, meg nagyon sok állat), ő a mellkasomra "mamabőrre" fektetve arcocskáját, a hőséggel és összeizzadással mit sem törődve elaludt délután. 

Leírom, nehogy elfelejtsem, mi minden történik Lőrinc háza táján most, hogy három éves lett. (Úristen kimondani is elképesztő). 

Mostanában az elvont kifejezésekkel, szófordulatokkal ismerkedik, amiket min-den e-set-ben szó szerint ért. 

beszélgetés közben számra jön a nagybátyámtól kislányként hallott becézés: "te majomparádé". Lóci persze gondosan utánakérdez, miért mondtam, mert még nem hallotta eddig. Végül azt mondom neki, hogy "csak kiszaladt a számon". Lóci nagyot kacag. Ez vicces! Hiszen nincs is lába!

Még mindig tart a dolgokat megszemélyesítő, tárgyakkal beszélgetős korszak, úgyhogy időnként, mikor levesszük a pelust, köszönök egyet: szia fütyi! Lóci nevet egyet: De hiszen nincs is szája... csak  o r m á n y a... 

Másik újdonság, hogy próbálja megfejteni, hogy mi miért vicces, maga is vicceket fabrikál. A Lőrinc-féle vicc-elv az, hogy az a vicces, amit mondunk ugyan, de a valóságban nem létezik. Legjobb példák erre a Pettson és Findusz könyvek szuper rajzai közt találhatók, mikor a fa, ami mögé a tyúkok bújnak, igazából egy naaagy sárgarépa. Erre Lóci magyarázólag fordul hozzám: ez vicces! Mert igazából a fa nem is sárgarépából van! És nevet. Aztán apának (aki ott ül 20 centire tőlünk az ágyon) szószerint megismétli. Aztán - ha nálunk van - Ábelnek is, aki viszont már nem mindig olyan hálás közönség, mint mi vagyunk. Lóci azonban nem hagyja magát, addig mondja az arcába, egyre csökkenő távolságból és növekvő hangerővel, míg ki nem csikar legalább egy "tényleg?"et. 
Gyakran a felolvasás is úgy működik este, hogy mindketten ott fekszünk az ágyon, apa olvas, én olvasom a saját könyvem. OlvasNÁM, mert Lóci minden mondat után lelkesen hozzám fordul, és magyaráz: Képzeld mama a cápák az uszonyukkal NAGYON gyors úszásra képesek. Apa folytatja, Lóci pedig lelkesen tolmácsol tovább. Gyanúm szerint úgy érzi, hogy most már ő tudja nekem elmagyarázni, pont, mint apa neki. 
Néha egy-egy bonyolultabb mondatot akadozva, küzdve, hosszú idő alatt rak össze, el-eltévedve a ragok és képzők világában, de kitartóan átverekszi magát rajtuk, és láthatóan nagyon büszke magára, mikor sikerül. (Én is, ha tényleg ki tudom bogozni, mit is akart valójában). 

Már egész ügyesen tudja használni a szavakat, fejben adja-veszi a ragokat. Minap kolbászkarikákat adogattam neki, és - Barni  barátjának két éves kori szavajárását idézve - úgy ajánlgattam neki, hogy "kolb??" Lóci nagyot nevetett, és folytatta, a kukoricára mutatva: nézd mama, kuk! Ott meg rép! és Krump! 

Közben nagyon büszke arra, hogy már milyen erős: a múltkor lecipelte az autóig a kisrollerét (teljesen fölöslegesen, mert - mint azt előre láttam - a kisbiciklit meglátva már hallani sem akart a rollerről), majd lelkesen magyarázta: mama, én már le tudom vinni a rolleremet, mert én már mindjárt férfi vagyok! 

Harmadik születésnapjára hosszas fontolgatások után kapott egy kisbiciklit. Vagyis venni akartunk neki egy kisbiciklit, mert valaki hirdetett egy pedálos 12'es példányt, na, gondoltuk, ez pont jó lesz Lócinak. Kivittük a Decathlonba, hogy kipróbáljuk, megy-e neki egyáltalán ez a pedálozás-fékezés (egyensúlyozni ugye nem kell, hiszen pótkerekesek a járgányok). Namármost Lőrincet le nem lehetett robbantani egy 16'os bicajról, azon rótta a köröket az áruházban, lelkesen, és zokogott, mikor este haza kellett jönnünk. 
Alig lehetett arra is rávenni, hogy kipróbálja a 14'os bicajt (a 12est már nem is kérdeztük, olyanból ott nem is volt, de látszott, hogy az pici neki). Lőrinc véleménye pár kör után az volt, hogy "ez nem megy annyira". Naná, a nagyobb bicaj nagyobb kerékkel ugye gyorsabban tud száguldani. Meghánytuk-vetettük Andrással a dolgot: előszöris vegyük meg neki előre a bringát, mert igazán esélyünk közös biciklizésekre most lesz, augusztus után már kevésbé. Szerencsére a három évesnek még mindig nincs pontos fogalma a születésnapról. Másodszoris vegyük meg a 16'os bicajt. Ha idén mégsem használja, mert ugye alig ér le a lába róla és Harley Davidson pózban kicsit előredőlve kell rajta bicajozni, sebaj, idén a futóbicaj is tök jó választás. Tanulja csak a pedálozást, aztán majd meglátjuk. 
A tapasztalatok: természetesen imádja, nagyon büszke rá, tekeri-tekeri, ahogy csak bírja a kis lábacskáival. A lejtőkön (de még az ici-pici kis aligaliggurulmagától lejtőktől is) nagyon fél, az emelkedőkön viszont keményen nyomja fölfelé, de azért ott nagyon nehéz neki. Ez az elején el is bátorította, mert hát a Decathloban ugye tükörsima felületek voltak, amilyen a világon nincs sehol (hacsak nem egy bevásárlóközpontban lakik valaki - óóóó bárcsak...;)), úgyhogy különbség van a játszón tekerés és a nem-játszón tekerés között. De mostanra megszokta a kihívásokat, és imád bicajozni. 

 A barátságok továbbra is nagyon fontosak neki, rettenetesen számon tartja a kis pajtásait, Barnit, Bercit, Somát, akinek megtévesztésből van egy Barnus testvére, de sajnos nem AZ a Barni, ez sok csalódást okozott már nekünk. Lelkesen köt új barátságokat is, például azzal a kislánnyal,akivel véletlenül együtt nyaraltunk Somogyban. Egyik reggel láttam, hogy mindketten egy-egy vizipisztollyal felszerelkezve érkeznek, lövöldöznek. Aztán találtak egy szöcskét. Nem volt hátsó ugrólába, de ezt csak én vettem észre. A kislány undorodva le akarta spriccelni, Lóci tiltakozott. Neeee, ne bántsd, mert meghal! 
Nem baj, mondta a kislány, utálom a bogarakat. Lóci az állat védelmére kelt, a kislány pedig megsértődött: jó, akkor nem lehetsz a barátom. És sarkon fordult. 
Lóci pedig futott utána, és hallottam a nyugodt kis értetlen hangját: "de attól még, hogy nem fröcskölöm le a szöcskét, még lehetek a barátod!" Hajjaj, még sokat kell tanulnia az oviban....

Végezetül: Már egyre gyakrabban játszik magában, egyedül, beszélteti az állatokat - jellemzően a dínókat. Álljon itt egy ilyen játéknak a szószerinti leirata, a jövendő nemzedék számára, okulásképpen :) A "mama" megszólítás nem azt jelenti, hogy megszólított, nem látott engem, csak úgy magához  beszélt. 

mama, ezek a dínók most egy nagy keresésben vannak! Egy nagy husikeresésben!
Megy a gőzös-megy a gőzös-mennek a műnösök, kicsi hüccs, még egy húgsevőt keressél nekem mama! (már majdnem mind ott van) de még kell!! Mert sokan támadnak a husira! 
Hopp, túléltük! Hopp, túléltük! Hopp, túléltük (x 1000) túléltük ezt a csatát! Hóóóóó repp! hopp, pö (köpés akar lenni) (x1000) 
Valamelyikük a békát egye meg! Valamelyik tolasson ki! Mi meg ti! Mi meg ti! tolatunk ki mi! Mi meg ti! Én a te kis spinód vagyok (skandálja) a fiúspinód! Gyereked! Húúúú! Rolitekusz, Rolitekusz, te egyed meg! Nem! Te egyed meg Brolitekusz! Nem te egyed meg! (az egészet ilyen mondókaszerűen mondja)
Spikó-brikota, hajóba, 
összegömbölyödtek. Összefröcskölődtek, Ha megázol kidobjuk, ha (halandzsa, ami rímel erre) ááááá beszorult!