...ennék egy jó rakott krumplit. Vagy rakott kelkáposztát. Persze Lóci nem eszik főtt krumplit, se tojást, a kolbászt megenné, de csak, ha nem ért hozzá se a tojáshoz, se a krumplihoz. Tejfölről szó.se.lehet. Rakott kelkáposztát még András sem eszik. Szóval huszadszorra lesz a hónapban tejszínes tészta. Vagy zöldséges rizs. 

... elmennék egy csajos moziba! Jövő hétvégén Andrással ketten megyünk hétvégézni, most először három éve, és csütörtökön jön ki a Mamma mia 2... Persze a roppant festői Zircen leszünk, kapolcsi fesztivál kezdődik, tehát minden meggyőző erőmre szükségem lesz, ha a férjemet el akarom rángatni moziba (egyáltalán HOVA?), úgyhogy legjobb lesz, ha elmegyek még a héten gyantáztatni. ;)

... eljutnék már futni. Másfél hete az összes mozgás, amire rávettem magam, a hokedlire felmászás, hogy elérjem a felső polcokat. Mentségemre, amikor meg mentem volna, nem mehettem. Így van ez. 

... felírnám Lóci összes cuki megjegyzését, hogy ne felejtsem el őket. Mikor például az olvasott könyvekből idéz a buszon ülve, nagy komolyan: "tudod mama, a bogárgubók néha szörnyű meglepetést tartogatnak! A darazsak meg a méhek kieszik magukat a bogarakból. De kár." Nem tudtam, okádjak, vagy röhögjek. 

... elmennék egy nagyon jó könyvvel a strandra. Ahol csak fekszem, olvasok, fürdök, NEM dínózok, NEM homokozok, és NEM játszom ENSZ békefenntartót sem a játszótéren, csak arra figyelek, hogy egészen biztosan megfelelő rétegben legyen bekenve a testem naptejjel. 

... bekapcsolnék egy sorozatot. Nagy küzdelemmel visszaállt a szerintem hároméveseknek igazán való régi rend, ami azt jelenti, hogy még heti rendszerességgel SINCS mese, ritka kivétel legyen, ha elindítjuk. Tavasszal ebben sokszor tettem kivételt, de mivel én nem bírom 10 perc után kikapcsolni, az olyan háborúsággal jár, hogy akkor inkább nem is érdemes bekapcsolni, ezért inkább a ritkán, de hosszabban politikát alkalmaztam. 
Viszont annak érdekében, hogy neki ne legyen mese, nekünk sem szabad tévét nézni nagyon. Ez nagyjából működik is, kinek van ideje tévézni, gépen sorozatot nézni. De azért néha, például ma este, egy hosszú, kimerítő, vendégséges-koránkelős-kétboltbanbevásárlós-elpakolós nap után annyira hiányzik a lelki egyensúlyomnak mondjuk egy Szívek szállodája....

Ehelyett elmentem pénteken fodrászhoz,  b é b i s z i t t e r t  fizettem ezért, levágattam a hajam rövidre, most elöl állig ér, hátul felnyírt, vagány, illegek-billegek az új frizurámban. 

Kerestem egy olcsó szállást a Belső-somogyban, idén odamegyünk 5 napra nyaralni Andrással és Lócival. Kész, pont. Vannak a közelben lovak, baromfik, játszótér, vadaspark, kisvasút, szerintem ez sokkal több kaland lesz Lócinak (és nekünk), mint a Balatonon nyaralni. És - remélem - olcsóbb is lesz. 

Kilakkoztam a körmöm. Nem mertem pirosra, olyan könnyen kopik, hogy nem bírom karbantartani, de legalább a kedvenc, bézs színű Yves-Saint-Laurent körömlakkomig eljutottam végre. Ápoltnak és decensnek érzem a kezem. Mivel pedikűröshöz nem jutottam el, így a lábam egy középkorú zöldségeskofáéra hasonlít leginkább, de jövő héten, még a velencei taví és somogyi nyaralások előtt megpróbálok oda is eljutni. Remélem, van a nőnél flex, mert biztosan nem fogja tudni mással rendbe szedni a sarkamat. 

1. Ha repülővel akarsz menni egy másik városba, mert MENNYIVEL gyorsabb, mint autóval 6+ órát döcögni, amit szegény gyerek nem fog bírni, akkor nyugodtan számold hozzá az egy órás repülőúthoz a másfél óra reptérre kidöcögést, a két órás csomagfeladást-sorbanállást-váróteremben unatkozást-dutyfreeshopban garázdálkodást - feladott csomagokra várakozást. Na? Még mindig vonzó?

2. Amikor a gyereknek azt mondod Mostarban, hogy akkor holnap megyünk haza, akkor a gyerek ezt úgy érti, hogy konkrétan me-gyünk ha-za. Te meg úgy érted, hogy először kiutazunk a pályaudvarra taxival, aztán vonattal Sarajevóba, ott megalszunk, másnap kitaxizunk a repülőtérre, repülővel Budapestre, Budapestról pedig Ábel anyukájának autójával a lakásunkig (akinek a neve legyen áldott ezért). Ebből Lóci csak az utolsó száz métert vette hazautazásnak, a többit ellenben átbaszásnak. Meg tudtam érteni. 

3. A kaki és pisi poénok mindent visznek. A kaki szó konkrétan mindennel párosítható, de tényleg BÁRMIVEL, és onnan tudod, hogy a másik gyerek is három év körül van, hogy hangos kacajra fakad a kisfiad viccén, miszerint "bemegyünk a kakiboltba".

4. A "mama nyald meg a fütyimet" mondat nem csak a szexuálisan súlyosan abuzált gyerekek családjaiban hangozhat el. Remélem az óvodában majd nem süti el, mert mehetünk kihallgatásra a gyámügyre. 

5. Ha este nyolckor alszik el, akkor hajnali négykor ébred. Ennyi. Ha te nem aludtál el vele (mert tegyük fel égből pottyant ajándékként vetted és azonnal romantikázni mentél a férjeddel), akkor bummmm.szívtál! 

6. Egy 3 évesnek elmagyarázni, hogy az a másik gyerek tényleg.nem.érti.amit.mond, mert BOSNYÁK, na az képtelenség. 

Nem is tudom, hol kezdjem. Kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok az elmúlt hónapokban... ki gondolta volna, hogy a február elején elvállalt feladatok MIND májusban és júniusban fognak tetőzni?? 
Ki gondolta volna, hogy a tanári képesítővizsga egy konkrét VIZSGA, tételekkel meg mindennel, amihez könyvtárba járás, olvasás, jegyzetelés, és nemutolsósorban TANULÁS tartozik??? 
Hát én nem. 

Úgyhogy bűntudattal telve kértem meg Andrást egy újabb és újabb délutánra hétvégenként, hogy léci vigye el Lőrincet, hogy tanulni tudjak, miközben persze más napokon pszichodráma csoport miatt volt ő a "soros", fizettem bébiszittert, mentünk játszóházba, néztünk mesét (bár szerencsére ezt azért sikerült nagyon minimumon tartani). 

De jelentem: ez is véget ért. Mások ebben az időszakban a gyerekük óvodai felvétele miatt aggódnak, mellettem ez úgy suhant el, mintha meg se történt volna. Az ELTE oviba fogunk járni, kimaxoltuk az ELTE protekciómat és be-nyom-tuk a gyereket, mindezt majdnem zéró erőfeszítéssel. Szerencsére tényleg minden simán ment, a szuper ovónénihez kerülünk, Lóci jele a gomba lesz (vagy ahogy ő mondja: mérges gomba!), és mindnyájan nagyon elégedettek vagyunk ezzel. 

Nohát ha már óvoda, akkor ugye el kell kezdeni a szobatisztaságot... Lóci lelkem nagyon fejlett érzelmileg-testileg-lelkileg, a szobatisztaság kérdése azonban nem-ér-dek-li. Leszarja. Szószerint. Ha levesszük a pelust, teljes lelki nyugalommal kakil a szőnyeg közepére, amit később csak a nyomokból lehet megállapítani, majd keresheted a 130 nm-es lakásban az elrejtett ajándékot. És SOSE lehetsz biztos benne, hogy az összeset megtaláltad, és nem találsz másnap reggel egy újabb kis köztéri szobrocskát valahol. 

Ez a blogbejegyzés is hosszú napokon át íródott, és most éppen fejlődés mutatkozik a Lóci-pisikaki versenyben, már időnként szól, sőt, ha nincs rajta pelus, kiszalad pisilni egyedül, felágaskodva a kis fütyijét "átlendítve a wcpalánkon". Sőt, ma reggel az útfélen hagyott biliben találtam egy kis "ajándékot", Lóci belekakilt, aztán jött négykézlábazva, hogy töröljem ki. 
Ehhez kapcsolódóan pedig a következő fogadalmat tettem: 
Soha, de SOHA többet nem vagyok hajlandó más szülőkre hallgatni és stresszelni magam a javaslataikon/tanmeséiken/nevelési tippjeiken. 
Már a szoptatás első idejében volt egy hasonló élményem, valamelyik celebbel: akkoriban (aki akar visszaolvashat) figyelmem középpontjába került a hogyan fogyjunk vissza kérdés - nagyjából az egyetlen dolog volt ez, amit abban az izgalmas, de teljesen kaotikus időszakban szabályozni tudtam magam körül. Csak hát ugye a fogyókúra ellenjavalt szoptatás mellett, nem lesz elég a tej, aggódtam én. Nosza, utánaolvastam, gugliztam, és végül az egyik híres magyar színésznő nagyon meggyőző érvelésére bukkantam, miszerint NEM IGAZ, hogy csökken az anyatej, mert ő annyira diétázott, hogy kopogott a szeme az éhségtől, oszt mégis volt teje bőven, szóval hajrá anyukák, elő a 700 kalóriás étrendekkel! Egy másik szoptatás alatt azonban megtaláltam ugyanennek a színésznőnek egy másik megszólalását, ahol egy tápszert adó anyukákat támogató megjegyzésében fejtegeti, hogy ne érezzék magukat bűnösnek azok az anyák, akiknek nincs elég tejük, ez ALKATI dolog, neki se volt, de a tápszer így meg úgy tökéletes válaszás. Ehh. 
Na pontosan ugyanígy éreztem, mikor meghallgattam a barátnőm történetét a kisfia szobatisztaságra neveléséről. Tavaly volt náluk aktuális, és lelkesen mesélte, hogy a gyerek konkrétan ma-gá-tól lett szobatiszta, de tényleg egyszercsak nem kérte a pelust, és egy hét alatt szépen... hiszen csak be kell érnie a dolgoknak. Egy éve - de nem tréfálok, komolyan - ezt a történetet dédelgettem magamban, mikor a szobatisztaságra gondoltam, hogy akkor csak ki kell várni és magától. Mikoris idén a barátnőm (talán elfelejtve a tavalyi sztorit) ismét elmesélte, csak most úgy, hogy egy szép napon egyszerűen nem adott több pelust a gyerekre, aki ettől tök kiborult, sírt és zokogott, de muszáj volt neki megtanulni szobatisztának lenni, mert onnantól nem volt pelus és kész. 
Sokféle módszer van, sokféle megoldás, biztos van egyébként magától szobatiszta gyerek is, de annyira vicces, hogy másodszor dőlök be annak, hogy "nálunk ez úgy volt"...., és képzelem, hogy akkor tényleg úgy is volt, és próbálom a saját életünkre alkalmazni, ahelyett, hogy szépen csinálnám, ahogy én gondolom, hogy működni fog. 

Ehhez hozzáteszek még egy történetet, ez is konkrétan ma zárult le bennem: 
Lóci mostanában sokat indulatoskodik, hogynemondjam ve-rek-szik a játszótéren. De nagyon keményen oda tud csapni másoknak, úgyhogy lassan már tényleg csak szoros emberfogásban merek vele közösségbe menni, mert bármikor kitörhet a botrány. Az én taktikám ilyenkor, hogy miközben leszedem Lócit az áldozatról (időnként ujjacskánként kibontogatva a kis markából a delikvens karját), folyamatosan mondom neki, hogy ezt mégis hogy gondoltad, nem szabad, nem csinálunk ilyet, azonnal engedd el. Ezt ilyen emelt hangú monológként képzeljétek el, amire Lóci látszólag fittyet hány. Utána jön a "most bocsánatot kérünk a kislánytól", nézek a kislányra, és kérek én bocsánatot, mert végtelenül gyűlölöm a gyerekidomítást etéren, tanulja meg tőlem, hogyan kell rendesen bocsánatot kérni. Utána velem marad egy kicsit a gyerek, de olyan is van, hogy megyünk haza, ha nem sárga, hanem piroslapot kapott a gyerek a többedik húzása miatt. 
Közben élénken gondolkodom rajta, vajon mitől lett ilyen indulatos, agresszív. Azt tudom már, hogy az én kisfiamba kezdettől fogva "Vonhausaus" mondhatni, több agresszió szorult, mint más gyerekekbe. Akarata már pár hónaposan is volt, és azóta is nagyon határozottan fejti ki a véleményét, ha rákiabálunk, visszakiabál (egyemmeg). Lassan felfedeztem azonban, hogy a közösségben van egy jellegzetes interakció, szinte mikrotörténés-szinten összerakható közte és a többi gyerek között. Lóci pajtást keres, abban a pillanatban, hogy megérkezünk. Kinéz magának valakit, és odamegy hozzá. Ha az illető örömmel fogadja, barátság lesz, együtt jönnek-mennek-nevetnek-kakapisipuki vicceket nyomnak. Ha viszont a másik fél 1.) visszautasítja 2.) megijed a közeledéstől 3.) elnéz a feje fölött, mint kis csipsz*r fölött a nagylányok szoktak, akkor az én kisfiam határtalan dühbe gurul. Ugyanilyen rosszul viseli, mikor az ötéves lányok belefognak a kacérkodós fogócskába, megillegetik magukat előtte, de utána lerázzák, és elrohannak. Lóci minden erejét összeszedve utánuk szalad, és ha utoléri őket, addig öleli őket ilyen vad, dühös öleléssel, míg... míg oda nem érek és le nem szedem róluk. Ha nem éri utol őket, akkor egy idő után keservesen sírva fakad: "de így nem szabad játszani! Nem szabad ilyen gyorsan szaladgálni! Mostazonnal hagyjátok abba! De én még kicsi gyerek vagyok!"
Ilyenkor próbálok valahogy a lányok lelkére beszélni, hogy ugyan, könyörüljenek a kis lelkes hódolójukon, és játsszanak VELE, ne pedig ellene. Ez aztán a jobbérzésű kislányokra hat, a többiről megpróbálom Lócit lebeszélni. 

Szóval már tudom, hogy Lőrinc a visszautasítást viseli nagyon nehezen. Meg ha elveszik a játékát. Na azt is nagyon utálja. Persze ő nem kényes abban, hogy elvegyen mástól bármit is, ezért is kell mindig a keze ügyében ülnöm, és élénken figyelnem. 

Szóval az elmúlt hetekben több ismerős-anyukával-játszóterezés volt programon, ismerjük egymást régóta a református mamakörből. Az egyikük írt egy hosszú hosszú levelet arról, hogy milyennek látja Lócit, és hogy milyen fontosnak tartja ő az ilyen helyzetekben a büntetést, mert én - azzal, hogy leülök mellé és hosszan magyarázom, hogy ezt márpedig nem, inkább jutalmazom, hiszen együttlétet kap tőlem. 
Nagyon sokat gondolkodtam ezen a levélen, hogy hogy is látják Lócit más anyukák, hogyan kéne ezt csinálni, mi a jó megoldás. Azóta se tudom, hol tartottam a szememet, de ma megint játszóztunk közösen, és rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarom úgy nevelni a gyerekeimet, ahogy ő neveli, mert az ő gyerkőcei szinte állandóan meg vannak sértődve valamin, valamint baromi undokak és százszor hisztisebbek, mint az enyém, aki egy kis méregzsák tud lenni, de ennyi. Inkább megpróbálok többet játszani vele, hátha a több mama-idő segít.
Úgyhogy sokadjára megerősítem az (elfelejtett) fogadalmam: nem.mások.tanácsai.alapján.nevelem.a.gyerekem. Pont. 

Úgy döntöttem, mivel itt a tavasz (ma délelőtt már 3 fok volt és a játszótérnek már csak a harmadrésze van hóval borítva), és gyermekem belépett a természet körforgása és növekedése iránt érdeklődő korba, valamint mivel Bogyó és Babóca is pont ezt csinálja, ültetni fogunk. Cserépbe, virágföldbe, magokat. Amiből kinő VALAMI. Ugyan nálunk nem jön majd a hörcsög, hogy megrágcsálja a szárát, de az nem is baj, tekintve, hogy a gyermek még sokadik olvasásnál is ijedten bújt a karomhoz, mikor a horrorisztikus hörcsög-fenevadas rész következett. 

Más terveim is voltak: búzát is akartam ültetni, ami húsvétra garantáltan kisarjad, meg aranyesőt tenni vázába, hogy figyeljük a rügyecskék feslését-nyílását, szélforgót készíteni színes papírból és hurkapálcából, pont, mint Anna és Peti anyukája, és elmenni Visegrádra a királyi palotába egy csodás tavaszi napon. 

Ilyen gyönyörű terveket szövögettem magamban az elmúlt két hétben, amíg tízmilliószor végigolvastam a két darab könyvtárból kikölcsönzött Bartos Erika klasszikust.

Eddig az úri hímzés. Most jöjjön a matyó!

Előszöris előadtam a terveket Andrásnak, aki megmutatta nekem, hogy a kutyaól mellett fel van halmozva egy csomó tökéletesen használható balkonláda-cserép-csetresz-lószar  amiket pont ebben a reményben tartogatott és nem dobott ki az elmúlt lomtalanításkor. 
Tehát azon a különösen undok zimankós napon, amikor már végleg nem tudtam mit csinálni magunkkal, és végül elmentem a kertészeti boltba, kivártuk a sorunkat a nagytételben vásároló kertimunkások között, és elhadartam az előadónak, hogy szeretnénk venni BÁRMIT, ami mag, és kinő. Aztán még hozzátettem, hogy gyorsan kinő, mert nincs időnk őszig várni ugyebár. Kellően hülyén éreztem magam, de meglett a hatása, a bácsinak átment, hogy nem én vagyok Carl von Linné, szóval lépésről lépésre magyarázza el nekem, hogy kell elültetni a búzát, snidlinget és a koktélparadicsomot (ja kérem, AMBÍCIÓINK is vannak ám!), mikor öntözzem és mikor ne öntözzem, mert különben legfeljebb tikkadt szöcskenyájak fognak legelészni a töveken, de mi biztosan nem. 
Eszembe jutott András okos intelme a mértékletességre, így nem vásároltam a virágmagok és 20 kilós virágföld mellé további 750 forintért cserepeket, hanem otthon nekiálltam -2 fokban, a kutya élénk érdeklődésével övezve kiásni a kuplerájból a megfelelő edényeket. Többmindent megtudtam ennek során. Például, hogy a cserepek, amiket persze nem lefelé fordítva tettünk oda (kiafrancgondoltrá), megtelnek koszos esővízzel. Ami aztán a március eleji könnyű langy szellőben csontá fagy. Tehát az egész egymásra stócolt kurva torony együtt mozog, cipelhetem be az összeset, rakhatom le a frissen takarított fürdőszobám csempéjére (amit ugyen nem én takarítottam, de akkoris), hogy kiolvadjon belőle az összes dzsuva, amit aztán a zsenge két kezemmel fogok cafatonként a vécébe szállítani. 
Nyilván Bartos Erika is pont így csinálta. 
Aztán előszedtük a nagy, 20 literes földeszsákot. Ekkor már derengett, hogy miért a KERTBEN szokás az ilyesmit csinálni, véletlenül sem a konyhakövön, kihajtogatott újságpapírok és egy szilikon gyúrólap ígéretes, de mint utólag kiderült, elhanyagolható védelmében. A földeszsák nyeklik-nyaklik, az érdeklődő két és fél éves maga akarja kivágni ollóval, maga akarja kilapátolni a földet a kislapátjával, én pedig negyven másodpercenként emlékeztetem magam, hogy az egészet pontosan ennek az érdeklődő két és fél évesnek a kedvéért csinálom, nem azért, mert idén éppen napraforgópalántákat akarnék nevelgetni az ablakomban. Szóval elnyomom a lassan mindent elsöprő vágyat, hogy beindítsak neki egy mesét a számítógépen és megcsináljam az egészet egyedül, belapátoljuk személyi sérülés nélkül a földet a két ajjal-bajjal kimosott csetreszbe, majd kiveszünk pontosan négy darabot a magok közül, azokat betesszük a földbe, rábeszélem a gyereket, hogy inkább ne borítsa ki az egészet a konyhakőre, és szent esküt teszek, hogy legközelebb egy babszemet rakunk majd nedves vattába, mint a nálam sokkal bölcsebb környezetismeret-tanítónénik tették ezt annak idején. 

Az aranyeső-vágásnak már neki se futottam. Elsősorban azért nem, mert lépni nem volt erőm a Bartos-Erika-szuperanyuvagyok-mindentmegoldokegyedül projekt után, másodsorban, mert bölcs előrelátással felmértem, hogy én az aranyesőt kizárólag virágzásakor vagyok képes felismerni, tehát amíg meg nem tanulnak a bokrok illedelmesen bemutatkozni, addig a gyerekem youtube videókról fogja megismerni a természet ilyetén csodás körforgását, 

 És végezetül a mai Lóci-mondások: 

Egy ismerősöm terhes, ezt lelkesen mesélem otthon: 
-Képzeljétek, N. gyereket vár!
Lóci: Engem?  

csak úgy magának mondogatja pelenkázás után: 
- Én egy kis mókuska vagyok! Nekem is van saját makkom a fütyimben!

Az ebédünk ma is, mint sok más napon, rántott sajt volt. Azért megpróbálkoztam, hátha eszik pár falatot Apa borsófőzelékéből, a borsót alapból nagyon szereti ugyanis. 
- Lóci, eszel egy kis borsót? 
- Nem szeretem a borsót, mert meleg. 
- Ha kihűtöm, megeszed? 
- Igen. .... vagy nem. 

Itt az ideje, hogy tisztázzuk a kapcsolatunkat.

Nagyon jól éreztük magunkat legutóbbi villámlátogatásod alkalmából. Vártunk, készültünk rád, és azt hittük, de is ugyanolyan jól érezted magad nálunk, mint mi veled. 
Elővettem a biciklimet, és idén először bringával mentem a Nagyvárad térre. (Aztán András biciklitartóra csapta a kerékpárt és felhozta a hegyre a Délitől, ez nem feltétlen a te hibád). 
Elkezdtem futni, újra, amit sok év óta idén először hagytam abba télen, bár ezt sem tudom a te számládra írni. Pontosan kettőször futottam, de a második utolsó harmadában már esett az eső. 
Beleszagoltunk a balzsamos, 16 fokos levegőbe, játszótereztünk (anorák és sí-aláöltözet nélkül), tulipánt vettünk, az Aldiban, leértékelve, de mégiscsak tulipánt. Tervezgettem, hogy balkonládába ültetünk magokat, olyanokat, amik az orrunk előtt csíráznak ki és lesz belőlük virág, és esküszöm MAJDNEM meg is valósítottam. Még kb. két meleg nap kellett volna...

És erre ez. 

Nem elég, hogy szakad az eső négy napja, hogy sár van és mindenütt tócsák, de még hideg is van, és - ne haragudj, de ezt már nem tudom indulat nélkül írni - bassszameg holnap havazni is fog. A hosszúhétvégén. Végig. és csigák sincsenek. Legalább lennének csigák és giliszták, azzal ellenénk, de sehol egy csiga.

Nem ezt érdemeltem, mindaz után, ami köztünk történt. 

Biztos vagyok benne, hogy nincs gyereked, vagy ha van, már felnőttek és nem emlékszel vissza arra, amikor két és fél évesek voltak. Hogy két nap ebből az időjárásból egyenlő az elmebajjal? Három pedig egy halálos ítélettel?
Hát elárulom neked, hogy Lőrinc tombol, rombol, kezelhetetlen, tegnap már csak éppen a csilláron nem hintázott, pedig rajzoltam vele zsírkrétával, igazi krétával, festettünk, vagdostunk, olvastunk, diavetítőztünk, vonatoztunk, legóztunk, autóztunk, dínóztunk.... de mire mindennek a végére értünk még mindig csak délelőtt tizenegy volt és az eső csak szakadt...

Akkor elmentünk a McDonaldsos játszóházba, hogy rohangálhasson egy kicsit, itt azonban összetalálkoztunk 19 másik, hasonló ideg-és elmeállapotban levő gyerekkel, akik Lőrincnél még sokkal vadabbak és rohangálósabbak voltak, úgyhogy végül Lóci jött oda hozzám (a világtörténelem során először), hogy menjünk haza inkább. 
Tegnap unalmában megivott kb. egy liter narancsdzsúzt, és mikor estefelé megmakacsoltam magam, hogy most már nincs több "dzsúzi", sajnálom, igyon mást, akkor puffogva-dühöngve odatolta a kisfellépőt a konyhapult mellé, szakszerűen kinyitotta a az itatókáját és a narancsdzsúzos kartont, és kihívóan rámnézve azt mondta: "ha te nem törődsz velem, majd én törtök magamnak!" Majd kitöltötte a narancsdzsúzt az itatókájába, a fellépőkére, a konyhapultra, a lábára valamint a földre. És az én első gondolatom az volt: de jó legalább van mit csinálni 10 percig...

A hétvége fénypontja, hogy ma szupervízió után elmentem a Müllerbe, mert müller szombat van, és ilyenkor minden roppantul megéri. Az idő kb. felében gyerek nélkül válogathattam, vettem is
- egy rúzst (Lancome, tavaszi, szájfényes, ellenálltam a kísértésnek, hogy a bézs színűt vegyem, és iszonyúan le volt árazva. És színhiányos volt, így magamban imádkoztam, hogy legalább EGY egészen tűrhető színű legyen, mert ENNYIÉRT megveszem a rikítópirosat is, majd a fogamra kenem és öreg néniset játszok vele, de esküszöm megveszem). 
- egy szemöldökceruzát (nagyon nehéz megfelelő színt és állagot választani, az ideális szemöldökceruza szerintem egészen világos színű, véletlenül sem sötétbarna vagy fekete, és ha agyonsatírozod, sem lesz durván sötét, hogy úgy nézz ki vele, mintha a 80-as években készült volna a szemöldöktetoválásod.)
- egy sima türkíz szemceruzát (mert ingyen volt, ugye)
- A3-as rajzlapot festéshez
- színes papírokat vagdosáshoz-ragasztáshoz
- színes táblakrétákat
- olajpasztell krétákat
- tollakat
- jegyzetfüzetet
- három darab édességet a Húsvéti nyuszi nevében. 

András fizetett, és becsületére legyen mondva a szeme se rebbent. Biztos ő is látta, MENNYIT spóroltunk a kuponnal. 

A rajzolás az egyetlen menedékem mostanság. A gyerek is szereti, és én is. Jelenleg A4-es üres füzetekbe rajzolunk olajpasztell krétákkal, ő firkál, én állatokat rajzolok, várakat és víz alatti tájat, és kiszinezem az ő irka-firkáit különböző színekkel. Közben meséljük, mi is történik, ki kivel találkozik, ki lakik a várban, milyen veszélyes állatok jönnek. Szép lassan a papír minden egyes sarkára szép színes kréta kerül, és én nagyon élvezem, ahogy telik be a füzet szebbnél szebb firkákkal. Néha csak lapozgatjuk, és Lőrinc pontosan emlékszik, melyik oldalon mit meséltem. Ne ilyen sixtusi kápolnás-michelangelós színvonalat képzeljetek el, a jó minőségű krétákban az a jó, hogy önmagában attól, hogy színes és kontúros (mert mindennek rajzolok kontúrt), gyönyörű is egyben. Tényleg. 

Hazafelé aztán kiderült, hogy Lőrinc nagyon fáradt, úgyhogy úgy döntött, hogy ő az autóból egy lépést sem fog tenni, vigyem én. Namost én már előreszaladtam a szakadó eső végett, két telepakolt hátizsákkal és két zacskó csomagolt teljes kiőrlésű kenyérrel, nem szándékoztam visszamenni. Az eresz alól hallgattam az apjával folytatott élénk vitát, miszerint kizárólag a mama segíthet neki kiszállni a kisülésből. Az anyai szív megtört, visszarohantam az esőben, hogy kimentsem a gyereket, de addigra András már kicsattolta a gyerekülés hevederjét, ami végzetes taktikai hibának minősült, mert most már azt követelte a kis terrorista, hogy igenis csatoljam vissza, és csatoljam ki újra, mert így nem jó. Kezemben a két zacskó kenyérrel és a két hátizsákkal itt elszakadt a cérna, otthagytam, béküljön meg a maga kenyerén, én mentem a mienket. 
A lépcső tetején visszanéztem, Lóci addigra kimászott a kocsiból és a kapunál található létező legnagyobb pocsolya közepén tér-delt, zokogva, hogy ő egy lépést sem tud tovább menni. Az apja szedte le a biciklit, próbálta rábeszélni a kis hajótöröttet, hogy csak még egy lépést, de nem, hajthatatlan volt. Én be a házba, holmikat asztalra ledob, sálat magamra teker, és magamban Vekerdy Tamás és Raschburg Jenő intelmeit felidézni próbálva visszacsattog a gyermekhez, aki addigra be-le-ült a pocsolyába, hogy nehogy csak elölről, hanem gondosan hátulról is érje őt a jéghideg dzsuva. Felnyalábolom, próbálom úgy felcipelni, hogy minél kevésbé érjen hozzá, és hallgatom a méltatlankodását, miszerint a.) fáj a keze, b.) mikor odabent levettem a sünis cipőjét, a sünikkel LEFELÉ tettem le az egyiket, és így nem látszanak a sünik c.) a lerángatott nadrág vizes d.) most pucér a lába és nem akar pucér lábbal lenni. Adjak rá azonnal harisnyát és nadrágot. Elindultam keresni, és bár nem én, de az apja talált egyet, de Lőrinc közölte, hogy most már ELDÖNTÖTTE, hogy zoknit fog venni nadrággal, a harisnya nem jó, és az éjszakai nadrág sem jó, rendes nadrág kell. És zokni. 

Kedves Tavasz, a.jó.kurva.anyádat. Ezt nyíltan ki kell mondanom.

Legalább lennének csigák. 

Nem volt erőm írni. Se kedvem. Se időm. Nem is tudom, melyik volt a legkevesebb. Telnek a hónapok, egyre érik bennünk a döntés: most már nem várunk tovább saját petesejtre, hanem elfogadjuk, amilyen lehetőségek vannak, jöjjön a donor-petesejt, az örökbefogadás, vagy bármi más is. 

Azt akartam mondani hirtelen, hogy könnyebb leírni, mint megélni, de az az igazság, hogy leírni se könnyű. Vad szerelmes regényeket olvasok (ha hízelegni akarok magamnak, azt mondom lektűr, de legyünk őszinték inkább ponyva), ahol a főhősnőnek a 18. század stílusában három házasságon és két özvegységen kell átverekednie magát, mire élete szerelmével élhet, és persze a három különböző apától van egy zsák féltesó, törvényes és törvénytelen poronty otthon. Néha óriási korkülönbséggel születnek a gyerekek, van, hogy egymás gyerekeit nevelik fel nők... És képzeljétek, mindig jól végződik! 

Az elmúlt hónapok filmcíme egyébként Lóci kapitány, a tél fogságában lenne. Adva van egy mindenre kész két és fél éves csibész, egy elegánsan depresszív anyuka egy nagy lakás és egy autó. Ebből kell kihozni a maximumot. Év elejére kezdett beállni a hetirend, igyekeztem minden napra kitalálni valamit, hogy ne őrüljünk meg. 
Hétfőn délelőtt vásárolni megyünk, aztán a nagymamához megyünk délután
Kedden a református gyülekezet mama-körben vagyunk, délután a fiúk elmennek focizni, ilyenkor autó híján megengedek magunknak egy kis mesenézést. 
Szerdán délelőtt rendelek, így a bébiszitter van itt, önmagában nagyon jó program, délután pedig elkezdtünk könyvtárba járni. Látszik, hogy még nem vagyunk intézményesítve, a könyvtárba más szülők csak berohannak-kirohannak, felkapva a legérdekesebbnek tűnő könyveket. Mi két órát ott töltünk, helyben olvassuk a könyveket (komoly közönség közepette, mindig ül körülöttem másik két-három sóvár kiskölök), játszunk a játékokkal, barátkozunk a többi gyerekkel. Például onnan van barátunk, "Csatti", bár még nem sikerült teljesen beazonosítani, melyik gyerek is lehet az, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a könyvtárból ismerjük és hogy igazából Marcinak hívják. Vagy Daninak. 
Csütörtökön délelőtt játszóházba megyünk, napijegyet váltunk és kifulladásig nyomjuk, ez gyakran 2-2 és fél óra is lehet, ha van megfelelő gyerektársaság. Sajnos a kedves játszóházunkat márciusban átépítik, így valami mást kell kitalálnom, de még nem tudom mit. Csütörtök délutánra átkerült az unokahugaim némettanítása, ami óriási tehermentesítés a péntek szempontjából, plusz a csütörtök délután is meg van oldva. 
Pénteken délelőtt én leginkább már csak nézek magam elé, próbálom rendbeszedni a lakást a hétvége előtt, mondhatnám, hogy ez a takarítós délelőtt, de ez azért felvágás lenne... Délután megyünk az imádott unokatesókhoz, nővérem vigyáz Lócira, míg én két órát rendelek. 

Hát így néz ki a heti rendünk, amit vasszigorral tartok, a délutáni alvásokat már nem autósülésben, hanem nagyfiúsan ágyban abszolváljuk, de persze csak és kizárólag úgy, ha a mama is melléfekszik (és persze rendszerint el is alszik). 

A feladataim nem csökkentek, viszont jelentem, LEDIPLOMÁZTAM németből, és nekifutok a tanári szakdolgozat elkészítésének is, mert éppen nincs elég bajom. Úgy képzelem, hogy ez azért egy lényegesen kisebb meló lesz, hiszen csak 20-35 oldalt kell írni, egy bármilyen értelmes(nek tűnő) kérdésből, minikutatással, de azért minden ilyen feladat sok-sok órát vesz el az időmből. 
Ebben a félévben négy azaz NÉGYES darab konferencia-előadásra jelentkeztem be, mert kellenek a kreditpontok az egyetemen, és majdnem minden hétvégén van valami szarság program, amin részt kell vennem. A PhD kutatásom tervezése a Boldog Békeidőkre halasztva, jelenleg tűzoltás és mentálhigiénés célú szerelmesregény-olvasás a program. 

Lőrinc egyébként elképesztő személyiséggé alakult az elmúlt fél évben. Azt mindig is tudtam, hogy komoly akarata van neki, de most már igen differenciált (és jellemzően mesekönyvekből ellesett) formába tudja önteni. 
"légy szíves, kérlek szépen mamamókus gyere ide a kicsi mókushoz!"

Rengetegszer Bogyó és Babóca (vagy Móricz Zsigmond :)) stílusban narrálja saját magát: 
ÉN: Lóci, kérsz egy kis sajti-pajtit? 
Ő: Nem, mondta a kisegérke. 

Tegnap éppen egy gonosz mókus volt (Az.Meg.Milyen??), én pedig a veszedelmes sárkány, de aztán változott a helyzet, mert már utána kedves mókus volt, és én a mamamókus. 

Pontos elképzelései vannak arról, hogy mi fiús dolog (például a narancssárga motor, a focilabda rugdosása vagy a kék és zöld színű kréták), és mik a lányos dolgok (a rózsaszín motor, a focilabda után szaladás - rúgás nélkül, ez nekem is engedélyezve van, sőt elvárás is, illetve a piros és rózsaszín krétákat is használhatom, ha szeretném.) Kivételt képez a rúzsozás és egyáltalán a sminkelés, ugyanis ez annyira tetszik Lócinak, hogy kijelentette, hogy ez "lányos, de azért fiús is", és minden alkalommal, ha alkalma adódik rá, mert elöl felejtek egy rúzst, gondosan ki is használja a lehetőséget. 
Legutóbb elindéznivalóink voltak, ezért aztán mondtam neki, hogy be kell mennünk a nagynéném doktornénijéhez egy papírért. Lőrinc nem nagyon akaródzott jönni, ezért ellenötlettel állt elő: " de hát apa dolgozójában is vannak papírok! Biztosan ad belőle, ha kérsz! (majd csibészes mosollyal folytatta): Firkálgathatsz is rájuk! Apa megengedi!"

Most, hogy kitavaszodott, szeret kicsavarogni egy picit az udvarra. A múltkor felkiabált Kirának, az óriási Tosi Inu szukának a kertünkben, aki épp a felső szomszéd ajtaja előtt heverészett a lépcső tetején. "Kira! Tavasz van! Ha nem fogsz megbolondozni, gyere le! Mert tavasz van!" (A történet második fele egyébként az, hogy Kira lekesen lejött, mire Lőrinc egy perc múlva bemenekült a konyhába, és csak akkor merészkedett ki, mikor ismét biztonságos lett a környék, majd ismét nekiállt lecsalogatni Kirát). 

És persze elgondolkodott a jövőn is: Többször is beszéltünk arról, hogy apa és a mama férj és feleség. Egyszer ezt szomorúan nyugtázta. óóóó de hát a mamának már van férje... ha nagy leszek én leszek az apának a fele... a fele.... olyan leszek, mint apa!" És utána részletesen megbeszéltük, hogy akkor ezek szerint neki is lesz bajusza, szakálla, és szőrös lesz a hasa is. Egyébként is sokszor jár-kel úgy a lakásban, hogy cukin kidülleszti a kis pocakját, hogy minél jobban hasonlítson apára. A hangját rendszeresen elmélyíti, szóval mindent tud, amit egy hároméves-forma kisfiúnak tudnia kell. De legutóbb azért konkurenciám akadt: Szóra (=Flóra) a bébiszitterünk vigyázott rá, és azt mondta neki Lőrinc: "ha nagy leszek, én leszek a férfid. Mert minden lánynak kell egy férfi". Hát így állunk. 

Rengeteget rajzolunk, vettem gyönyörű színű olajpasztell krétákat, hogy én is évezzem a dolgot, és telerajzoljuk a füzeteit szebbnél szebb képekkel dínókkal, sárkányokkal, a legkülönfélébb állatokkal, várakkal (részemről), csigákkal és újabb sárkányokkal. Sokkal tovább bírom, mint a szerepjátékokat, úgyhogy ha rajtam múlna, meseolvasásból és rajzolásból állna a nap, de persze általában egy ponton elkiáltja magát: "jönnek a farkasok, gyere mamaegér bújjunk a kuckónkba!!!" És már rohanhatok is, hogy bebújjak a zöld IKEÁS sátorba, az óriási majom és a hatalmas mikiegér mellé, akiket szintén meg kell menteni, és Lőrinc rám parancsol, hogy "a lábadat is húzd be". 

Összefoglalva azt mondhatjuk, virágzik a dackorszak, na. 

Várjuk a tavaszt, várjuk a megújulást, az első virágokat és az outdoor programokat, nagyon. Nagyonnagyon. 

és hallgatom, hogy Lóci éppen magában játszik. Ritkák ezek a pillanatok, és biztos vagyok benne, hogy ha meglátna, azonnal bevonna a papagájokkal való beszélgetésbe (ha jól hallom, éppen ezt csinálja). Ezért aztán rejtőzködöm, és próbálok úgy tenni, mintha nem is léteznék. 

El nem tudom képzelni, hogy csinálják a két gyerekes anyák... nekik nyilván nem azzal telik a két és fél éves mellett az élet, hogy órákon át beszélgetnek a dínók/brumbamackók/sárkányfigurák nevében, vagy az agyonrajzolt füzetbe rajzolnak g-r-a-f-é-t-á-v-a-l (zsírkrétával), mert a pici baba is teljes figyelmet kíván... 
Mondjuk én is sokszor a hajam tépem, ugyanis Lőrinc szerepjátékai sokszínűnek még nem mondhatók, ugyanazokat a fordulatokat ismételgeti nagy boldogan. "Kardozzunk!! Kard-kard-kard-kard!!!" "ide hozzad! Nem, ide hozzad! Nem, nem, rakd ide!! Rak-rak-rak-rak! Fogócskázzunk! JÓ! Te vagy a fogó! Úgyse kapsz el-úgyse kapsz el..:" És ez a végtelenségig. A fogócska külön szuper, mert 

Az apja végtelen kreativitással és élvezettel vesz részt az ilyen játékokban, nekem azért 10 perc után már mehetnékem van a helyzetből. Apa viszont lelkesen szövi a közös játék fonalát, egészen az abszurdig. Tegnap például apa nad-rág-já-ban szörnyek tanyáztak (muhahahahaha), amik nagyon félelmetesek voltak.... (Na ja..)

Egyébként viszont örülök minden ilyen foglalatosságnak, mert sajnos beköszöntött a nagy Beppa Malac korszak. Van egy kis függőségünk, úgy tűnik. Órákat tudja (tudná) nézni pislogás nélkül szinte, csak akkor néz fel, ha a youtube valamilyen reklámot kapcsol be, és mondja nekem szemrehányón: "nem kell a lekrám". 
Ma ebédidő előtt volt egy jó háromnegyed óra Beppa malac, már nem tudom mit csináltam, talán az emailjeimet ráztam gatyába, utána viszont el akartam vinni a McDonaldsos játszóházba (igen, TUDOM, hogy ez hogy hangzik, Beppa, meki... ide nekem a szaranya-díjat), hogy mozogjon is egy kicsit, és könnyek közt panaszolta először, hogy kikapcsoltam a Beppát, majd - mikor ennek ellenére beültettem a babaülésbe, hogy "én már nem leszek boldog". Délután négyig röhögtem ezen. 

Ez a plüssökkel szerepjátszós izé egyébként a legnagyobb fejlesztés nálunk, ami elképzelhető. Bármilyen konfliktus van, előkerül egy brumba, egy tigris vagy egy dínó, aki nem és nem és nem akar lefeküdni/nem akarja felvenni a pelust vagy a pizsamanadrágot. A beszélgetés ilyenkor úgy alakul, hogy én játszom a renitens brumbát, ő pedig a jóindulatú másikat, aki próbálja meggyőzni. 
- Nem-nem nem akarok lefeküdni! Nem kérek kakaót! Neeeem! Még játszani akarok!
- (Lőrinc, elváltoztatott hangon): de nem lesz rossz, hidd el! Nem kell még alszizni, csak a mama olvas akkor, tudod? Vedd fe a hálózsákot!
Ha szerencsém van, két-három forduló után Lőrinc maga is átáll a helyes oldalra, és felveszi magától a hálózsákot. Ötből négyszer. Vagy inkább háromszor. 

Annyira belejöttem a szerepjátékba, hogy szinte mindennek köszönök már a lakásban. Legutóbb a narancsdzsúzis itatókának mondtam: 
-Szervusz Narancsdzsúzi. 
Lőrinc megrökönyödve rámnézett: 
- Az itatóka nem tud beszélni, mert nincs neki szája!
Én kérek elnézést. 

Hát viszontlátásra. 

Sokat haragudtam rád, sokat küzdöttem veled, pöröltem. Fukarnak, gonosznak láttalak, hogy nem adsz nekem gyereket, pedig úgy vágyom rá. Azt képzeltem, én vagyok az univerzum legszerencsétlenebb teremtménye. Most viszont hálás vagyok, hogy mennyi mindent hoztál, milyen gazdag voltál. 

Ide sem nagyon tudtam írni. Elég volt megélni, átélni a napokat, a reménykedést, mikor minden ígéret és félelem ellenére elindult szépen egy stimuláció, növekedtek a tüszök, lett egy gyönyörű, beültethető embrió, kettő napra talán terhesnek is éreztem magam... aztán nem. Aztán mégsem, vérzés, véreredmény, elindult, visszafordult. Kemény volt így várni a karácsonyt, számolgatva, hogy mostanra hány hetes terhes lehetnék, ha... 

De végül egy barátnő felfoghatatlan, rettenetes vesztesége kellett, hogy felrázzon, és a végtelen, símogató, kuckós, boldogságos hálába beborítson: hiszen van, akiket öleljek, neki már sajnos nincsen. Így vagy úgy, de lesz még gyerekem, ha saját véremből, ha petesejt-donációból, ha örökbefogadásból, de van kivel, van hová, és szerethetjük majd, és nevelhetjük majd. Neki ez már valószínűleg nem adatik meg. Mennyi mindenem van, te jó Isten, milyen gazdag vagyok... Pofa be, Krisztike. Abbahagytam a nyafogást, a gyászt, várakozni fogok, izgulni fogok (naná), de itt és most befejeztem a méricskélést, az irigykedést, a sóhajtozást, mások gyerekei ellen tervezett rablási tervek szövögetését. 

Lőrinc közeledik a két és fél évhez, és ahogy egyre inkább uralja a nyelvet, egyre jobban kezébe veszi a társagást is. Bárki jön hozzánk, néhány perc után bekapcsolódik, és az igazán fontos témákra tereli a szót. 
Tegnap itt volt Piroska barátnőm, de már a belépés után röviddel kiderült, a telefonját a kocsiban felejtette. Lóci kifejtette, hogy azt megették az állatok. Hűűűű és akkor mi lesz most, Lóci? Háááát, gondolkodottel a kisfiam, bevitték a Noé bárkájába. (Karácsonyra kapta, a Fakopáncstól rendeltük, egyike a kevés telitalálat ajándékunknak idén). 
Karácsony előtt az esti imádságoknál félbeszakított engem, míg én áhítatosan kértem a Jóistent, hogy szeresse nagyon a Lőrincet. 
- De ne szeresse!
- Ne szeressen téged, kisfiam?
- Nem, ne szeressen! (Egész dühös lett a kis arcocskája). Engem apa szeret. Neki ott a Kisjézus, őt szeresse. 

Hát igen. Mindenki a saját családját, ugye. 
A karácsony estét még nem egészen fogta fel, de a fa, és főleg a csillagszórók nagyon tetszettek neki, fokozatosan esett le neki, hogy itt ajándékok is vannak, aztán egy idő után abba is belejött persze. :) 

Igyekeztem neki a Kisjézust is elmagyarázni, vettünk gyerekbibliát, de valahogy az nehezen volt befogadható. Viszont egyszercsak előszedett két óriás dinoszauruszt, és odament velük a Betlehemhez. 
- Barátkozzanak! (Ez a jelszó arra, amikor kis párbeszédeket akar, jellemzően nekem kell az egyik szereplőt eljátszani.) És már kezdte is: Szia kicsi Jézus, mondta a haragos Dínó. (Mert mostanában így beszél, Bogyó és Babóca stílusban). 
Én voltam az összes többi figurával, úgyhogy beszéltettem Máriát, aki elmesélte, hogy most született az Ici-pici Jézus, és kérdeztem a Dínóktól, hogy ővelük mi történt, hát ők játszottak, meg vacsoráztak sajtit, szalámit meg kenyeret. 
Hát valahogy így zajlott a karácsony esténk, dínós-betlehemes játékkal, meghitten. Egy idő után megérkezett Ábel is, naaagy öröm volt persze. 
A vacsorát idén sem toltam túl, volt kalács (nem ehetnénk) nyelv (Lóci nagyon élvezte főzni, de hozzá se nyúlt magától értetődően) kaszinótojás (gyermekkorom varázsa, András gyűlöli), franciasaláta (ELMÉLETBEN) mindenki szereti, gyakorlatban tegnap ette meg a végső maradékot András, de szerintem a KÖJÁL a kerületet is lezárta volna, ha tudja.)

Nem rendeltem Halászlét, nem sütöttem kacsát, főztem halat, volt bejgli és ezzel késznek tekintettem az asztalt. Másnap itt ünnepelt az én családom, úgyhogy életemben először sütöttem meg a nálunk hagyományos malac-pecsenyét, ami kamasz-korom zűrös január elsejéi tájékán kóválygott át apám konyhájában december 25-ére. Na az finom lett. Utána megint az össze-vissza zabálás, a maradék-fogyasztás és az Armageddon. 

Hát így vagyunk mára. Most megyek, felkeltem a gyereket, mert tegnap beteg volt, kíméletből hagytam aludni és FÉL EGYKOR még mindket szórakoztatott az ágyban (vagyis csak az apját, mert nálam valahol a Bot Benő mese irodalmi elemzése közben filmszakadás történt. 

Mondja egy nagyon-nagyon bölcs és nagyon közhelyes ember, úgyhogy leírom, min lehet nap-mint-nap nevetni mifelénk. 

Lőrinc már csaknem mindent ki tud fejezni, szépen, mondatokban, ügyesen. Látszik az okos kis fején, hogy egy-egy kifejezésen rengeteget gondolkodik, aztán mondja, ahogy tudja, folyamatosan. Kedvenc kérdései a "te micsinálsz azzal a..." kezdetűek, illetve "ez mi az a.." kezdetűek. Minap köszörültem a torkom, és Lőrinc gyanakodva-csodálkozva figyelt engem. Egy idő után kibökte: te micsinálsz azzal a ... a... hangoddal?

Emellett százszor hallom egy nap a jöjj el! című mondatot (egy darabig azt hittem jöjjél, de nem, fonetikai elemzésem alapján sose 'e', mindig 'é'), a seeeeegít-esz mondatot, aminek az első fele úgy hangzik, mint egy kérés, a második fele pedig mint egy kijelentő mondat. Segítesz és kész. Flőra, a gyerekvigyázónk elkezdte őt tanítgatni a "légyszíves" kifejezésre, úgyhogy most már néha hozzáteszi ezt is. És aztán elismétli boldogan: a mama idehozta nekem a dínót légyszíves. 

Legfontosabb változás a kis fejében, hogy mindent, de tényleg abszolúte mindent úgy kezel, hogy van a valami, és a valaminek a mamája. Élőlények, élettelen tárgyak, mindegy, ha van egy kis szék meg egy nagy, akkor nyilvánvalóan a nagy a kicsi mamája. Ha viszont csak egy kis dolgot lát egyedül, akkor feltétlen úgy történhetett, hogy a mamája elment valahová neadjaisten a kicsi dolog el-ve-szett, úgyhogy okvetlen tisztázni kell, hogy HOL A MAMÁJA? Ez a kérdés a bronzérmes a gyakran hallottak dobogóján, és nagyon cuki, ahogy tényleg eszerint látja a világot. Igazából nem is kell, hogy méretkülönbség legyen, a két nagy (és szerintem elég félelmetes) playmobil dinoszaurusz közül az egyik a "kisdínó", a másik meg a "nagy". Kinevezett két mackót is anya-gyerek párosnak, akik szerintem szintén alkalmatlanok erre a célra, mert a.) egyáltalán nem hasonlítanak b.) nagyjából ugyanakkorák. Lócinak nem fejtettem ki ezeket az aggályaimat, ő ugyanis lelkesen fogadta be a családba ezt a két kiválasztott plüsst az ezerből, ami körülvesz minket, és azóta "a brumbáknak" mindenhova jönniük kell. Igen, kérem, másnak EGY átmeneti tárgya van (ó, szerencsés anyukák, akiknek pici, kézbeálló nyuszikákat, sünikéket vagy mackókat kell hurcolniuk a gyerekük után), nekünk KETTŐ óriási mackó. És azoknak kérem jönniük kell velünk, autóba, templomba, vásárolni, hacsak nincs valami más sürgős dolguk, például néha aludniuk kell, vagy a mamabrumba inkább addig megfőzi az ebédet, de Lóci nem nagyon megértő az ilyen feladatokkal szemben, általában nem engedélyezi a külön utakat. 

A két brumba ott ül a meseolvasásnál is - tehát ha leülünk a kanapéra délután, vagy este az ágyban, akkor ő felpattan (vagy engem zavar el) és nagy körülményesen hozza a két brumbát. És aztán elindul a két brumbának a magyarázás. 

L.: Ő mit csinál?
mama: főz! A mackómama főz!
L: Nézd, kis brumba! A mackómama főz!
Kis brumba (magyar hangja a mama): És mit főz, Lőrinc? 
L: (nagyon gondolkodik, ilyen keresztkérdésekre még nincs felkészülve): borsóLEVEEEST! (a második felét kiabálva)

És ez így megy a végtelenségig. Nincs nevük a brumbáknak, sokszor úgy szólítja őket, hogy "kisebb" és "nagyobb". "Látod, kisebb, ez itt az egérke." 

De ugyanígy a nagy sín a kis sín mamája, a kis párna és a nagy párna is összetartoznak, a kis pohárról meg a nagy pohárról nem is beszélve. Nagyon meghatódik, ha aztán olyan jelenet következik például a mesekönyvben, amikor a mama és a pici állat összebújik, olyankor ő is jön, megölel, és tisztázza a helyzetet: és a mamaelefánt megöleli a pici elefántot? Mert szereti? Mert a mamája? 
És közben gondosan ő is megölelget. 

De több mást is tud már mondani, nagyjából tudja mondani a nevét, néha azt is, hogy Károlyi, bár akkor a Lőrinc általában lemarad, és azt is mondogatja néha, hogy a "Rácaladárban" lakunk." Szerintem már egy ideje próbálkozott ezzel, de csak mostanra öltött számunkra is felismerhető formát a mondat. Nagyon elégedett volt a teljesítményünkkel, hogy VÉGRE felismertük. Mi kérünk elnézést. 

Egyszercsak hallom ám tegnapelőtt, hogy az egyik dínó beszélget a másikkal. "Én voltam a LOMBIKBAN!" (mint érdekes szót, kiabálva mondja.) Úgy megdöbbentem, hogy kétszer is visszakérdeztem, hol is volt a dínó, de mindig ugyanezt mondta. Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elkezdjem neki mesélni az ő meséjét. Azóta legalább nyolcszor meséltette el velem, vagyis pontosabban a nagy brumbával meséltette el, a dínók hallgatták. Így hangzik nagyjából.

 Tudjátok dínók, az úgy volt, hogy amikor a Lóci ici-pici kis magocska volt, akkor egy lombikban lakott, ami egy pici edényke. Mert a mama magocskája és a papa magocskája nem tudtak találkozni egymással! És megkérték a doktorbácsit, hogy segítsen nekik. A doktorbácsi betette a mama magocskáját meg a papa magocskáját a lombikba, és ott találkoztak egymással, és így lett a Lőrinc, csak akkor még ő is icuri-picuri magocska volt. És akkor a doktor bácsi szólt, hogy SIKERÜLT! És beletette az ici-pici Lőrincet a mama pocakjába. És a mama nagyon-nagyon örült. És a papa is nagyon-nagyon örült. És a Lőrinc nőtt-növögetett a mama pocakjában, amíg már alig fért ott el, és akkor kibújt a pocakjából, megszületett! A mama meg a papa pedig nagyon-nagyon örültek neki! Hát így történt, dínók.

Így bizony.:)

... ne csodálkoznék el, hogy már két éves is elmúlt, sőt, két éves és egy hónapos is (nem az irás ideje volt), és hogy egyre okosabb, szebb és nagyobb!

Ezt egyébként ő is megjegyzi, mostanában sokszor mondja, hogy "nagyfiú vagyok", mindenféle összefüggésekben. Múltkor, este, Ábel ágyán üldögélve dünnyögte: nagyfiú vagyok, egyedül megyek fel a lépcsőn. (És tényleg.)

... ne ölelgetném agyon és puszilnám, mikor reggel álmos félmosollyal csücsörít és keresi az arcom, hogy puszit cuppantson rá. Vagy amikor a "kit szeret a mama nagyon" örök kérdésre örök válaszként visszamosolyog: "a Rőrincet". Majd hozzáteszi: "éééééés APÁT". 

.. ne őrülnék meg a hárompercenként elhangzó "mamaaa! Segííít-esz!?" mondatoktól. Mindennel kapcsolatban: felvenni a zoknit, levenni a zoknit. "Jaaaj, nem jön ki" "óóóóó, beakadt!" "eldöntöttem" "megcsinálod?" "összetört" "visszarakod?" Ez a napunk mostanában. De azért elviseli már, ha takarítok, közben ő is pakol (ez nem sokat segít), vagy ha látja, hogy valamiben elakadtam, segíteni próbál. Ő is keresgél, mondja is, hogy megkeresi ő. 

... ne lennék nagyon hálás, hogy ilyen kis kiegyensúlyozott, lelkes. Alkatra is egy kis vasgyúró, de lelkileg is nagyon stabil, persze akarata, hát az van neki is, mint mindenkinek a családban, de szíve is van, ha látja, hogy szomorú vagyok, odajön, símogat. Mert hát... 

..nincs nap, hogy ne sírdogálnék. Ez egy ilyen időszak. Az orvosok nem sok esélyt adnak a második babának. Korai menopauza... itt tartunk. Ja kérem, ha egy petefészek... Ja kérem, nem kellett volna műtét fél éve. Ja kérem, ha tudtuk volna, ha mondani tetszettek volna... Most latolgatunk, beszélgetünk, tervezünk, sírunk. Mi jön még szóba. Várni a csodára? Örökbefogadni? Nagyon-nagyon szeretni azt az egyet, aki született? Petesejt-donáció? Merre visz az utunk...?